A Jog, 1908 (27. évfolyam, 1-39. szám)

1908 / 7. szám - A végrehajtási törvény reformjához

A JOG pert jogerősen a telekkönyvi megosztással is keresztül \ezetni az elől emiitett végzés kézbesitése és az árverési határnap közti időben. Sőt épp akkor, ha a társtulajdonosokat az ilyen perek megindítására serkentjük, okozunk nekik hiábavaló és célra nem vezető költségeket, mert a megindított ily perek befejezéséig — még ha telekkönyvileg feljegyeztettek is - az árverés régen megtartatik, jogerőre is emelkedik, a vége meg az, hogy a pert indított társtulajdonos a költségeket is megfizetheti. Ezektől el is tekintve azonban, ezen paraszt emberekben a földhöz való ragaszkodás, a földvágy oly nagy, hogy pl. akármely hagyatéki tárgyalás során a kir. közjegyző kérve-kéri az örökösöket, hogy osztálylevélben osszák fel a vagyont, feltárja előttük az ebből eredő óriási előnyöket, ecseteli a károkat, de hiába, ezek mindegyike attól a nemes indulattól van áthatva, hátha visszaállíthatná a családi vagyont, hátha azt kezében újra öszpontosithatná, ezt pedig akkor, ha a közösség megszüntetéséhez hozzájárulna, már csak nehezen érhetné el, mert akkor ki-ki a társ tudta és hozzájárulása nélkül rendelkezhetne szabadon birtokjutaléka felett, addig pedig, amig a telekkönyvben a társas viszony fennáll, minden eladáshoz, vagy eldaraboláshoz az összesek hozzájárulása szükséges. Mit mond Káplány tovább? «Nem kell jóstehetség hozzá, hogy előremondjam a szomorú és káros következményeket (a §: eltörlése esetén). Először is a végrehajtást szenvedő vallja ennek kárát, mert az ő tulajdoni jutalékát hasonlíthatatlanul olcsóbb áron fogják elkótyavetyélni, mint amennyi esnék az ő tulajdoni jutalékára akkor, ha az egész ingatlant árverezték volna el. Száz és száz esetet hozhat fel erre például a joggyakorlat. Másodszor a tulajdonostársak vallják annak rettenetes kárát, ha ugyan tönkre nem teszi őket. Nem üres beszéd ez, uraim. Nincsen ugyan kizárva, hogy a betolakodott igen szép egyetértésben folytatja a közös tulajdonostársakkal a közös gazdálkodást, de a tapasztalat arra tanit, hogy bizony — igen ritka kivétellel — ez a betolakodás örökös viszálykodást, perpatvart jelent, s végeredményében pörre vezet. Még a legjobb indulatú idegen vevő is utóvégre kénytelen lesz a tulajdonközösség megszüntetése iránt a pert megindítani, hogy véget vessen az örökös viszálykodásnak és perpatvarnak oly módon, hogy az e perben meghozott jogerős Ítélet alapján elrendelendő birói árverés utján szüntettessék meg a tulajdonközösség, vagy ugy, hogy ő veszi meg a többinek is tulajdoni jutalékát, vagy pedig ugy, hogy az övét is más veszi meg, s az ő része készpénzben kifizettetvén, társaitól megszabadul. íme, ott vagyunk, ahol a mádi zsidó. Hosszú idő elteltével, sok kellemetlenség, viszálkodás, perpatvar és költséges perlekedés után mégis csak odajutottunk, hogy az egész ingatlant el kellett árverezni.)) Hogy a végrehajtást szenvedett kárát vallaná e akkor, ha csak az ő jutaléka árvereltetnék el, azt kétségbe vonom, mert minden hitelező, ki az ingatlani jutalék értéke iránt érdeklődött, tudni fogja, meddig hajthassa azt és a felszólaló kedveért, vagy a 156. §, eltörlése folytán bizony nem fog kevesebbet ígérni annak valódi értékénél, — idegen vevő rendszerint nem jelentkezik faluhelyen, csakis a falubeli, ez meg az értékről szintén alaposan tájékoztatva van. De még ha károsodna is az adós, az egymagában véve nem lehet ok arra, hogy ázsiai állapotokat tartsunk fenn, nem lehet ok arra, hogy a társak jobban mívelt földjei is egyidejűleg adassanak. Mert azért, hogy a társ földjét jobban dolgozta meg, többet fektetett be, azokon jobban gazdálkodott, földeit értékesebbé tette, lehet, hogy az egész ingatlan árára nézve befolyást gyakorol, de igazságtalanság az adós elhanyagolt jutalékának árát tisztán csak a társ jó földének ára által felhajtatni. Semmiesetre sem vallja kárát a társ. Eltekintve attól, hogy a parasztnak a földet - ha nem akarja eladni — megfizetni nem lehet, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az ingatlana megmarad ; mégha tényleg idegen tolakodik is be, még akkor sem vészit a társ, sőt szívesen fog ezzel a békés felosztáshoz hozzájárulni, csak az ingatlan jutaléka maradjon meg. És ne tessék ám elfelejteni, hogy rendszerint az árveréseken a vevők nem jelentkeznek és igy potom-áron, néha pár fillérért kel el egy komplexum és a szegény - Káplány szerint jó helyzetben levő — társ egy fillér kárpótlás nélkül veszíti el egész vagyonát. Tessék csak Farkas Pál dr. kivándorlási munkáját átlapozgatni, ott az erre vonatkozó konkrét adatok egész halmazát találjuk és mindenikben egy-egy birtokkomplexum pár koronáért kelt el, holott voltak társak bőven, azok mind koldus- és vándorbotra jutottak. Hát nem-e jött már el az idő arra, hogy az ilyen állapotok szűnjenek meg, nem-e kell, hogy a szégyenpír arcunkba szökjön, hogy ha ezen paragrafus szülte áldozatokról a külföld épp a § szerencsétlen alkotására utalva, számol be ? Káplány ur ugylátszik a közösségi perekkel nagyon rossz tapasztalatokat tett, mert a közösség megszüntetése alatt a közös ingatlan elárvereltetését is érti, holott épp a kifejlődött joggyakorlat mutatja, hogy a közösség megszüntetésénél eldöntendő kérdés elsősorban is a természetbeli birtoklás. Ha az egyes részek feloszthatók, vagy felosztattak és igy birtokoltattak, a bíróság az egyik fél kérelmére sem fogja az elárvereltetést, hanem csakis a felosztást a természetbeli birtokláshoz megfelelően megítélni, miáltal tehát a Káplány-féltette azon állapot visszaállításától, hogy a vége csak árverésen való eladás lesz és lehet, nem kell tartanunk. Ez csakis házaknál fog előfordulni és házakra először is nagyon kevesen és keveset hiteleznek, de a közös birtoklás is itt ritkább, de ha fennáll is, még akkor is az esetleges per folytáni elárverezés csak tisztitólag hat és legrosszabb esetben ennek az egy jó oldala miatt az egész §-t fentartani, családokat általa tovább hagyni elpusztítani, barbárság volna. És most jön Káplány utolsó erőssége ; azt mondja : «Mélyrehatóbb hátránya a 156. §. teljes eltörlésének különösen a polgárosított magyar határőrvidéken jelentkezik. A polgárosított magyar határőrvidéknek abban a részében, amelyben a betétszerkesztési munkálatok még el nem készültek, minden egyes ingatlanrészlet önálló joszágtestet képez, a földadó pedig az ingatlanoknak alacsony kataszteri osztályozásán felül a szorosan vett Magyarország földadótételénél 30°/0-kal alacsonyabb, az 1872. június 9-én kelt királyi leirat 20. §. értelmében pedig a határőrvidéki ingatlanokat földtehermentesitési pótlék és semmiféle váltságösszeg nem terheli, minélfogva alig akad ingatlan, amelynek adó szerinti becsértéke a 156. §-ban megszabott értékhatárt elérné. Miután pedig a polgárosított magyar határőrvidéken volt és részben még jelenleg is létező határőrházközösségek felbontásánál a tényleges osztálylyal vagyis a házközösségi családágak — nem egyesek között természetbeli megosztással, vagy pedig tulajdoni arány megállapításával szüntetik meg a házközösségi köteléket, ami által 7io> sőt V20 részbeli hányadosai tulajdonközösségek származnak, a fennebb érintett alacsony adó szerinti becsérték mellett a 156. §, úgyszólván minden egyes ingatlan-árverésnél alkalmazandó. A házközösségi kötelék alól felszabadult és felszabaduló ingatlanok a szabad forgalom tárgyaivá válva az azelőtt mindenféle korlátozás és hatósági gyámkodáshoz szokva volt határőrnép kezében csakhamar felidézték azt a hitelszükségletet, amelynek kielégítésére szükségszerüleg helyi takarékpénztárak alakultak s a helyi viszonyokhoz alkalmazkodva egyes jutalékokra is nyújtottak óvadékbekebelezés vagy kezesség, vagy mindkettő mellett rendszerint váltó-hitelt, miután az összes társtulajdonosok csak ritkán voltak közös kötelezettség vállalására kaphatók, részben ellentétes érdekek, részben egyik vagy másik tulajdonostárs elhalálozás, távolléte, vagy kiskorúsága, vagy 1898. év előtti időben az 1885: XXIV. t.-c. 25. és 28. §-ai értelmébeni korlátozás folytán. Idegen vagyis nem határőrvidéki pénzintézetek az egyes jutalékokra nem voltak hajlandók hitelt nyújtani, igy a helyi pénzintézeteknek ügykezelése és iránya szükségszerűen