A Jog, 1908 (27. évfolyam, 1-39. szám)

1908 / 4. szám - Egységes kezelői vizsga

26 beváló anyaggal pótolják az előálló szükségletet. Korántsem törnek le ezért exisztenciát és nem zúdul fejükre megitélés> harag vagy kárhozat, lelkiismeretük intakt érzése, kötelességszerüleg teljesített legjobb meggyőződésük megnyugtató tudata mindenkor legerősebb palládium. Úgyde, ha már egyszer felfogadtak valakit dijnoknak s ezáltal olyan, amilyen kenyeret adtak nekik, nem szabad elzárni előlük a boldogulhatás uját, amelynek első akadálya a minősitési törvény által előirt telekkönyvi szakvizsga. S ez egész természetes is, hiszen aki — hogy ugy fejezzem ki magam — erre a pályára lép, exisztenciáját itt akarja megalapítani, minden erejéből azon fog igyekezni, hogy e szakvizsgát letegye. Le is teszi! S ámbár nem áll rendelkezésemre statisztika, közvetlen ismeretem és tapasztalatom alapján mondhatom, hogy még nem láttam olyan dijnokot, ki e vizsgán végképp megbukott volna. S mikor azután a bizonyítvány kezében van, kezdődik meg a tülekedés, kilincselés, annyi illetékes és illetéktelen protekció megmozgatása (mert ne teledjük a szellemes francia utazó ismeretes mondását, hogy a kelet Passaunál kezdődik ) míg végre, aszerint amint bírja marja: kinevezik írnoknak. Ez az állás már pedig pozició, sohasem feledve azt a minimális elméleti előképzettséget és a nyugdíjigény biztosításával egybekötött fokozatos emelkedésre való kilátást. S mármost visszatekintve, igazán megbotránkozik a lelkem, ha összegezem, mi az anyaga a kiválóan gyakorlatinak tudott telekkönyvi szakvizsgának s mi az, amit ily qualificátióju jelöltektől a vizsgabizottság elvár. Két szóval felelhetünk reá. Az alaki telekkönyvi rendtartás és ennek az ingatlan végrehajtással kapcsolatos része. Kezelés, ügyvitel, statisztikai adatgyűjtés, számadás, végrehajtási eljárás, legcsekélyebb anyagi jog: sehol, semmi! Avagy ugy tűnik fel, mintha sokat kívánnék? Nem magam találtam fel és állítom elő e kívánalmakat, hanem a bírósági ügykezelés, alkalmazhatóság és rátermettség szabja elő. Hol, hogyan és mikor tanulja ezt meg a kezelő? Azzal felelnek reá, hogy megtanítja reá a gyakorlat. Am higyjék, akik akarják, én el nem hiszem. Egyet azonban megbizonyosodás és tapasztalat alapján tudok s ez az, hogy a silány kezelői kar terheli meg munkával különösen az egyes bíróságoknál a biró dolgát és ily módon elvonja azt tulajdonképpeni hivatásától. írott malaszt marad a I. Ü. Sz. idevonatkozó rendelkezése a kezelők ügyköréről és örök kínlódás a sorsa az egyes bírónak ilyen kezelő mellett. De a gyakorlatra hivatkoznak, mondván, hogy megszerzi mindezen képesítési kellékeket később, a foglalkozás során. Ezt is tagadom. És csak egy körülményre utalok, ami nem szokatlan dolog, mikor bírósági végrehajtót kell helyettesíteni egy telekkönyvi szakvizsgát tett Írnoknak. Hogy helyettesítsen? Hiszen logalma sincs a végrehajtási eljárás alakszerűségeiről sem, annál kevésbé gyakorlata? Mintha magam előtt látnám a vállvonogatást, kézlegyintést, ajkak felhúzását, amely azt akarná kifejezni kicsinylőleg, hogy ez is tudomány, ezt is tanulni kell ? Hát éppen ebben van a hiba. Sokan, nagyon sokan vannak, — komoly, hivatásos jogászok körében is — kik azt tartják, hogy a végrehajtási eljárás nem tudomány, azt tanulni sem kell. Közel áll ehhez a felfogáshoz az az abszurditás, mely talán az tételezi föl, hogy minden magyar ember már igy születik. Tűnjék fel merésznek bár, én vallom és hiszem, hogy igenis a végrehajtási eljárás tudomány. Igenis az, mert a végrehajtási eljárásról szóló törvény alaki (eljárási) része is telítve van anyagi jogszabályokkal és nagyjelentőségű magánjogi tételek vannak lefektetve a végrehajtási eljárásnak azon részében is, melynek foganatosítása a kiküldöttekre, a bírósági végrehajtói kar tevékenységére vár. S éppen ez a pont szolgál alapul az áthidalásra. Mert nézzük csak külön, miként áll a bírósági végrehajtói szervezet? Itt a minősitési törvény iskolai előképzettséget sem kiván a jelölttől. Szerencse, hogy a vizsgálat egy része Írásbeli, no meg az, hogy ingóságra vezetett végrehajtásnál az összeirást a kiküldött sajátkezüleg tartozik teljesíteni, írnokot nem alkalmazhat e célra, mert ez nem irodai munka (26,020/1875. sz. I. M. rendelet 20. §.), mert különben holmi autodidakta magántudósok is jelentkezhetnének a végrehajtói vizsgán. Ami talán éppenséggel kizárva azért nincs, föltéve, ha az irást is megtanulja. Mármost, ami a vizsga anyagát illeti, azt a törvény következőképpen határozza meg. A szóbeli vizsga tárgyai: «a végrehajtási eljárásról szóló törvény s az annak alapján kiadott utasítás és egyéb törvényeknek s törvényes rendeleteknek a bírósági végrehajtók hatáskörére s eljárására vonatkozó határozatai.)) Az Írásbeli vizsga tárgyát az illető fogalmazási képességének megbirálása képezi, tekintettel azon számviteli és Írásbeli teendőkre, melyek a bírósági végrehajtónak szolgálatához tartoznak. Kétségtelen az ekként szabályozott vizsgaanyag terjedelméből, hogy a végrehajtói vizsga több követelményt, helyesebben szólva, belterjesebb ismeretet, mondhatnók szaktudást igényel a jelentkezőtől. Igazolja ezt, hogy az anyagban mindenekelőtt a végrehajtási eljárásról szóló törvény tudása, a szervezeti törvények, rendeletek és a végrehajtói hatáskörre és eljárásra vonatkozó szabályok ismerete van követelményként felállítva. Az pedig kétségtelen, hogy a végrehajtási eljárás alaki részében sok van olyan, mely csirája, alaptétele tételes magánjogunknak s igy korántsem elég a végrehajtási törvény vonatkozó §-ainak megtanulása, elengedhetetlen, hogy bizonyos közjogi, magánjogi és speciális törvényekben előirt alapfogalmakkal tisztában legyen. És ugyan hol szerzi ezt meg ? Igaz, hogy ugy tűnik fel ennek ellenében, hogy magának a vizsgának a jellege ezeket a követelményeket nem elsősorban és mindenekfölött szabja elő, hiszen a végrehajtók eljárása, működése gyakorlati irányú és maga a vizsga is kiválóan gyakorlati célt kell hogy szolgáljon. Elfogadom. De ennek ellenében azt vetem fel: hogyan lehet alapos gyakorlati vizsga letételét kívánni kellő gyakorlat nélkül? Nagy hiány mutatkozik vonatkozólag a törvényben. Mert állítsuk fel akként a tényeket, hogy a vizsgázók túlnyomó része a bíróságoknál már alkalmazott és telekkönyvi szakvizsgát tett Írnokokból és gyakorló ügyvédek mellett fog lalkozó leíró, úgynevezett írnokokból áll. Koncedálom csak ezt, mert kizártnak nem tartom, amint azt a gyakorlati élet igazolja, hogy ezen két anyagon kivül nem kis számban akadnak jelöltek, kik egész eddigi életük során teljesen elütő, talán gyakorlati élethivatást teljesítettek. De maradjunk a kezelőknél és ügyvédi Írnokoknál. Joggal kérdhetjük, hol szerzik meg ezek a kellő gyakorlatot. Emiitettük a végrehajtó helyett esetenkint beugró és egyes végrehajtási eljárásokat teljesítő kezelőket s ha ki nem is mutattuk, legalább valószínűsítettük azt, hogy e kezelők a végrehajtási eljárás gyakorlati részét a telekkönyvi szakvizsga anyagaként el nem sajátították, azt nem tudják : tehát e részben elméleti képzettségük nincs. Gyakorlatot pedig nem szerezhetnek. Elsősorban azért nem, mert az eljárás alakszerűségeiről és ennek a törvényben előirt formáiról tudás, megtanuláshirü halvány sejtelmük sincs, egy pár hasonló eljárásról felvett jegyzőkönyv betekintése pedig csupán az emberi természetben meglevő utánzói készségüket kelti csak fel anélkül, hogy különböztetni, helyesen cselekedni tudnának csak abban az irányban bár, hogy eljárásuk teljesen azonos és hasonló körülmények és előföltételek fennforgása mellett mint utánzat olyan lesz-e, mint a betekintett és alakszerűség tekintetében is megfelelő eljárás. Azonos és hasonló körülmények és előfeltételek fennforgása mellett. Úgyde természetszerűleg következik-e, hogy minden eljárás ugyanazonos, egyöntetű legyen ? Ezt generalizálva senki sem merné állítani. S mármost csak a legcsekélyebb tekintetben is eltérő — nevezzük — conjuncturák mellett, tudatlanul, bárgyún áll a kezelő kiküldött. Mihezkihez fordul? A törvényhez legutoljára, mert ha elolvasná is,