A Jog, 1908 (27. évfolyam, 1-39. szám)

1908 / 3. szám - Az uj uzsoratörvény

20 A JOG Az ismertetett esethez egészen hasonló, hogy valakinek ugy nyújtok kölcsönt, hogy egy harmadiknál levő követelésemet ruházom rá, erről azt a harmadikat értesitem — t. i. adósomat — ki ezt tudomásul is veszi, de fizetni a lejárat idején nem akar. Mármost az uj adósom, kinek a régi adósnál levő követelésemet engedményeztem, s ki ebbe belé is egyezett, nekem kötvényt adott az átengedett követelésről - - fel nem léphetne a késlekedő fizető ellen ? Ez talán mégis furcsa lenne ! És mennyiben különbözik az ismertetett eset a most fel hozottól ? Csak annyiban, hogy a koma Amerikában nem kölcsön gyanánt adta át a dollárokat, hanem azzal az egyenes utasítással, hogy a koma azokat a komámasszonynak adja át. Valakit megajándékozok egy bizonyos összeggel, mely egy harmadik személynél kölcsön van elhelyezve. Ezt ugy a megajándékozott, mint az adós is tudomásul veszik, de a lejárat idején az adós nem akar fizetni. Mint ajándékozó nem akarok perlekedni, s azért a lejárat után a pert meg sem inditom adósom ellen. Most már a megajándékozott elessék az ajándéktól ? Semmi kétség, hogy ha maga az amerikai koma lép fe] a haza érkezett koma ellen, a pert meg fogja nyerni, mert csupán az a védekezés, hogy ő eléggé szabadkozott a pénz átvétele ellen — figyelembe amúgy sem jöhet. így tehát marasztalva lesz — minden valószinüség szerint jogerősen; de ki tériti meg azt a sok felmerült költséget, mely az anyag1 igazság kiderítéséig felszaporodott ? Talán azt lehetne felhozni a II. bir. ítélet indokául hogy alperes a kétszeri fizetés veszélyének volt kitéve. Ez az aggály, — amint az amerikai férj levele fel lett mutatva — önként elesik. De ezzel a koma nem is védekezett. Hiszen ő maga ismerte be, hogy igenis komája 43 dollárt adott neki át, hogy azt a nejének adja át, de ő a pénzt sem az egyiknek, sem a másiknak fizetni nem fogja, mert az elveszett. Neki tehát nem az volt az aggálya, hogy esetleg kétszer fizet, hanem elborzadt attól, hogy az állítólag elveszett pénzt rajta veszik meg, holott ő elindulás előtt eléggé tiltakozott, hogy a pénzt neki átadják. Arra nézve, hogy a koma köteles-e megfizetni a nála letett pénzt, ha az «elveszett», elegendőnek tartom a kir. Kúria 1,405/73. sz. ítéletére hivatkozni, melyben ki van mondva, hogy őrizet végett átvett és harmadik személyek által erőszakosan eltulajdonított tárgyak értékének megtérítése alól az őrizetet elvállaló íél csak azon esetben menthető fel, ha azt, hogy a tárgyak tőle, általa meg nem gátolható erőszak alkalmazása mellett raboltattak el, bebizonyítja. Végeredményben nagyon is mindegy, hogy az ismertetett eset a letét vagy a kölcsön vagy az engedmény köréből ölelt-e fel többet. Jellemző csak az, hogy a mindennapi életben gyakran előforduló esetek elbírálásánál mily más és más felfogással találkozunk, s hogy az egyöntetűség ma messzebb van, mint jó régen. Ebben az esetben is a régi szolgabíró a már nagyon is ismert kurta indokolású ítéletet hozta volna : «Liquidum est debitum, solvas ebatta punctum.» És a másodfokon eljáró biró csak annyi változtatást tett volna rajta, hogy az ebattát elejti. y\Az uj uzsoratörvény. Irta HALMI BÓDOG, máramarosszigeti kir. aljegyző. Az 1868. évi XXXI. t.-c. teljes szabadságot adott a hitelezőnek és adósnak az iránt, hogy jogviszonyaikat tetszésük szerint szabályozhassák. A hitelezőnek jogában állt a hitelnyújtásért cserében olyan ellenértékeket csikarni ki az adóstól és foglaltatni kötelezvény, vagy szerződés formájába, amilyet csak akart, illetve amilyenre az adós hajlandónak mutatkozott; az állam, mint erkölcsrendőr nem avatkozott bele a felek jogviszonyaiba. Ennek a kamatszedési teljes szabadságnak azonban szomorú következményei lettek. A régi udvarházakon felharsant a dobpergés rémes zaja; a magyar könnyelműség és urhatnámság folytán irtózatos romlást idéztek elő a kegyetlen kalmárok, akik a hitelnyújtásért cserébe hihetetlen mérvű ellenszolgáltatásokat követeltek és hajtottak be az adóstól. A törvényhozás öntudatra ébredt és a méltányossági és erkölcsi szempontok figyelembevételével az 1877. évi VIII. t.-c.-ben kimondotta, hogy a 8°/0-on fölül kikötött kamattól megvonja a bírói jogsegélyt, vagyis a 8%-°n felüli kamatkötelezettséget csupán a naturális obligáció erejével ruházta fel, amely keresetileg nem érvényesíthető. Az 1877. évi VIII. t.-c. intézkedése azonban indokolatlanulvmerev és a forgalmi fejlődésnek meg nem felelő, tulszigoru rendelkezést tartalmazott, mert a kamatkikötés mérve, illetve annak megengedett, vagy meg nem engedett volta kizárólag attól függ, hogy a hitelező elvakult kapzsiságában olyan terhes obligációt vállaltat-e az ő adósával, amely a íenforgó körülményeket tekintve alkalmasnak mutatkozik arra, hogy az adóst anyagi romlásba döntse. Tehát itt nem a numerikus kérdés a döntő. Például valaki Amerikába akar kivándorolni és e célból teljes pénztelenségében kölcsön vesz 200 frtot s hitelezőjének azon ígéretet teszi, hogy egy év múlva hazatér, amikor 250 frtot fog fizetni. Mármost azt a hitelezőt, aki egy Magyarországból Amerikába vitorlázó, teljesen támasz nélküli embert ily módon kisegít és az adott kölcsönért kikötött ellenszolgáltatás fejében viseli az Amerikába költöző adós összes esélyeit, azt hiszem, hogy ezt a hitelezőt — dacára, hogy 250/o-°s kamatot kötött ki, — nem fogja egyetlen törvény sem az uzsora vétségében bűnösnek mondani. Ebbe a gyakorlati példába van lefektetve az 1883. évi XXV. t.-c.-kel szabályozott uzsoratörvény egész jellege, amely azt a helyes elvet valósította meg, hogy az uzsoravétség megállapithatása mérlegelési kérdés és a bíróságra van bizva annak eldöntése, hogy a hitelező az adós szorult helyzetének kihasználásával az adóstól követelt ellenszolgáltatás aránytalanságával az adós anyagi romlásának előidézésére alkalmas kötelezettséget csikart-e ki, vagy sem. Az 1883. évi XXV. t.-c. a gyakorlati életben fényesen bevált. Illetékesek vagyunk ennek elmondására, mert éppen a máramarosszigeti kir. törvényszék jurisdikciója alá tartozó országrész az, amely az uzsoravétségek szörnyűséges eseteit szolgáltatta. És a miniszteri fölhatalmazás, amely e deliktumot a törvényszék területén hivatalból üldözendőnek kreálta, sorompóba vitte, munkára szorította a nyomozó hatóságokat, akik az itélő bírósággal teljes összhangzásban működve együtt, mondhatjuk, hogy csaknem megtisztították a vármegye területét azoktól az emberhiénáktól, akik az uzsorás ügyletek kötésével vették el az adós alól a létminimum kis parcelláját, sőt az utolsó ágyneműjét is. Habár tehát szerény nézetünk szerint az uzsoravétség deliktumának megtorlására az 1883. évi XXV. t.-c.-ben is elég repressiv intézkedés foglaltatik, mivel azon állásponton vagyunk, hogy minden törvény a szociális oltalomnak minél nagyobb mérvű nyújtására köteles, üdvözölnünk kell az 1883. évi XXV. t.-c.-nél is szigorúbb uj törvényjavaslatot, amelyet az 1883. évi XXV. t.-c. módosításáról és kiegészítéséről, most nyújtott be az igazságügyminiszter. Hangsúlyozzuk, hogy az uzsoravétség az 1883. évi XXV. t.-c.-kel kellőleg meg van torolva és ha a törvényhozás abszolút hivatalból üldözendő büncselekvénynyé teszi az ország egész területén, ugy a jelen viszonyok között — figyelemmel a kriminál-statisztika adataira is —- teljesen megfelelő. De ha a jog preventív hivatását tekintjük, amelynek a változott és romlottabb erkölcsi viszonyok merényleteivel szemben is védelmet kell nyújtania, ugy nem keresve politikai és tár-