A Jog, 1908 (27. évfolyam, 1-39. szám)

1908 / 19. szám - A turpis causa és a naturalis obligatio a magánjogi birói gyakorlatban. 2. [r.]

154 A JOG jogorvoslatot. De magának a végrehajtatónak sincs szüksége a példányra, amint nincs szüksége annak, aki a végrehajtást nem irásbelileg, hanem jegyzőkönyvileg szóbeli uton kérelmezi meg. Nincs tehát gyakorlati értéke annak, hogy a végrehajtási kérvény egynél több példányban követeltessék í — miként ugyancsak egy példányt rendel a fizetési meghagyásokról szóló 1893. évi XIX. t.-cikk 10. §-a. Lehetne azonban elrendelni, hogy maga a végrehajtást elrendelő végzés tüzetesebben — felek foglalkozása és lakhelyük megjelölése — legyen megkoncipiálva. A végrehajtás alapjául szolgáló határozatnak eredetben, vagy másolatban való csatolása szintén felesleges és a végrehajtást szenvedettet a bélyeg és másolási dij fizetése alól mentesiteni lehet az esetekben, mikor az itélő bíróság a végrehajtást elrendelő bírósággal ugyanazonos. A 23. §-ba megszorító intézkedés lenne felveendő. A gyakorlatban tapasztaltuk, hogy a végrehajtások szorgalmazása körül gyakran visszaélés történik és nemcsak a végrehajtást szenvedett, de a végrehajtató hitelező kárával is; ellenben mindenkor a végrehajtató megbízott képviselője javára. Vannak gyakori esetek, ahol az ingóságra elrendelt végrehajtás számtalanszor félbeszakad, majd-majd szorgalmaztatik. Röviden szólva, a szorgalmazgatás keresetforrás, és pedig biztos a megbízott képviselőre nézve ; mert bizonyos, hogy vagy végrehajtást szenvedett, vagy ennek vagyontalansága esetén végrehajtató ügytél fizeti a költségeket. Nem lehet eltagadni ugyan, hogy a nemszorgalmazás körül jóhiszem is lehet, mint szokott is lenni; — t. i. akkor, amidőn a marasztalt fizetési ígéretet tesz s moratóriumot kér; — vagy pedig amikor a maga érdekét is jól felfogni tudó végrehajtató azért nem szorgalmazza a foganatosítást, mert a sikertelenségét előre látja, kipuhatolván a marasztalt vagyontalanságát és így igaz, hogy a költség meg nem állapítása miatt nem szabad a végrehajtatót a foganatosításra ösztönözni; — amiért is nagyon helyeselni kell a §-nak azon intézkedését, amely szerint az általános magánjogi elévülési időt nem korlátozta; — de másrészt való az is, hogy a visszaéléseket preventív intézkedéssel meg kell szüntetni. Ezen §. alkalmazása körül a gyakorlatban kétféle eljárást szokás követni: Az egyik szerint a szorgalmazási kérvényi költségek megállapitattnak feltétlenül; — ellenben a másik eljárás szerint csak feltételesen, ha a szorgalmazó végrehajtató igazolja, hogy a végrehajtást szenvedett fél kérelmére nem toganatositotta. Az első eljárás igazságtalan, a végrehajtást szenvedettre nézve indokolatlanul költséget szaporító; de oly sulylyal nehezedhetik magára a végrehajtatóra is, ha a követelést az elmarasztalt elleníelén egyáltalában behajtani nem lehetséges. A második eljárásban anyagi igazság rejlik ugyan, de nem törvényszerű legitim, mert a V. T.-ben általános a végighúzódó jogelv, hogy a végrehajtási költségek az arra okot szolgáltató végrehajtást szenvedett ellenében állapitandók meg, luat in corpore, qui non habét in aere! A törvényszakasz nem ád jogot a bírónak arra nézve, hogy a szorgalmazási kérvény körül felmerült költségeket csak feltételesen állapithassa még, tehát a gyakorlat csak a necessitas non habét legem-Q\\bö\ származó. Nézetünk szerint a végrehajtási eljárásban mindkét fél hitelező, s adós érdekét kell megvédelmezni, azt kívánja az osztó igazság ! A §. tehát módosítandó lenne olyképpen, hogy a végrehajtató a foganatosítást a kiküldöttnél szóbelileg szorgalmazhatja. A 70. §. intézkedését, hogy a felülfoglalás esetében a kiküldött kirendeltessék, nem találjuk éppen szükségszerűnek. L'gyanis, ha már a korábban lefoglalt és összeirt ingókra nézve uj végrehajtás rendeltetik el, illetve vezettetik, az eljárás a törvényszakasz szerint csak abból és másból nem is állhat, hogy a bírói kiküldött, a végrehajtó felvesz egy jegyzőkönyvet, amelyben csak azt mondja: ekkor, meg akkor, ilyen és amolyan szám alatt felvett jegyzőkönyvben ilyen meg olyan tételek alatt lefoglalt s ennyire és annyira becsült ingóságok felülfoglaltatnak. Ez egyszerű jegyzőkönyvi konstatáláshoz pedig nem szükséges a végrehajtó költséges közbenjárása. Az egyszerűsítés és a költség megkímélése céljából teljesen elégségesnek találjuk azt, hogy ha a végrehajtató fél, mint hitelező és a kijelölési joggal felruházott, egyszerű kijelentést tenne, miszerint a végrehajtást egyéb ingók hiányában a más lefoglalt ingókra felülfoglalással kívánja foganatosítani; ebbeli, a kiküldött végrehajtó által felveendő jegyzőkönyvbe való bejelentés alapján maga a bíróság, végzésileg a k foglalt ingókat felülfoglaltaknak jelentené ki, erről az érdekelt feleket kellően kiértesítve. Az ujabbi összeírást pedig szükségesnek tartom csak akkor, amikor a már egyszer foglalva volt és zár alá vett ingóságon felül uj alapként, más ingóságok is kijelöltetnének, vagyis az eljárást ugy kellene egyszerűsíteni, mint a biztositási végrehajtás esetében, amikor is a biztositásilag lefoglalt ingókra a kielégítési végrehajtás rendeltetik el. A turpis causa és a naturális obligatio a magánjogi birói gyakorlatban. Irta JACOBI BÉLA dr. budapesti ügyvéd. (Folytatás.)*) Itt megjegyezni tartozunk, hogy a Kbtk. 128. §-a csupán a nyilvános árverésekre vonatkozó összejátszást minősiti kihágásnak, de a magánárlejtések, csődtömegeladások stb. körül elkövetett visszaélések ezen szakasz szerint nem büntethetők, bár kétségtelen, hogy ezen büntetőjogi mentesítés az ügylet érvényességét nem eredményezi. Ezt a kijelentést tette a budapesti kir. ítélőtábla 1907. G. 508. sz. a. hozott ítéletében : A Kbtk. 128. §-a büntetést szab ki arra, ki összebeszélés mellett a nyilvános árverés eredményének meghiúsítására vagy csökkentésére nyereségért közreműködik, a törvény tehát csak a nyilvános árverés körül elkövetett ily visszaélést bünteti, ellenben a nyilvános árverés esetén kivül az ily cselekményeket büntetni nem akarja. De a törvény ezen intézkedése annyit jelent, hogy a nyilvános árverés körül történt összejátszás annyira közveszélyes, hogy a büntető megtorlást is szükségessé teszi. Ebből pedig nem arra kell következtem^ hogy a nyilvános árverés esetein kivül az ily eljárás meg volna engedve, hanem arra, hogy a nem-versenyzés iránti összebeszélés, mely nyilvános árverés esetében büntető következményekkel is járt, nyilvános árverés esetén kivül is tilos, s így az ily összebeszélés alapján érvényesített igény birói oltalomban nem részesíthető. Hogy a kulturállamok fennálló büntető törvényei mégis határvonalat szabnak a megengedett és tilos játékok között, ennek csupán a játék gazdasági veszélyessége képezi az okát, de éppen a szabad akarat és gondolkodás adja meg annak indokát is, hogy az állam csak magasabb szempontból tiltja büntető uton az elkövetést, de nem avatkozik az elkövetők egymásközti magánjogi viszonyainak szabályozásába. Ezen a civilis téren elfoglalt semleges álláspontban azonban a törvényhozások igazságos középutat foglalnak el: mert sem a játékdifferencia megítélését, sem annak visszaitélését birói oltalomban részesithetőnek nem találják. Hogy azonban büntető sanctiót alkalmaz a modern törvényhozás az egyes s némely megjelölt játékok űzői ellen, ezt tették s teszik nagyon helyesen, a játékszenvedelem elfajulásának részleges megakadályozására s magasabb erkölcsi szempontból. Azt hinnők, hogy ezzel a játékügyletek, fogadások, nyeremény- és szerencseszerződések tekintetében fix pontra jutottunk és körvonalozhatnók a törvénykezés álláspontját az odakerülő kérdésekben a naturális obligatio exceptiójának felhasználásával. *) Előző közlemény a 9. számban.