A Jog, 1908 (27. évfolyam, 1-39. szám)

1908 / 16. szám - A váltóvás (váltóóvás) reformja és az aradi kereskedelmi és iparkamara

132 A JOG millióban megállapított kereseti adókontingens el nem éretik, szintén pótelőirásnak van helye, akkor megtörténhetik, hogy a fent kiszámitott 1,174 korona adóösszeg még további 40%-kal, vagyis 1,043 koronára emelkedik és igy megtörténhetik, hogy az értelmi szabad foglalkozásoknak adóhelyzete a reform után ugy fog alakulni, hogy egy adókötelesnek mai 40-4 korona összes állami adóterhe fel fog emeltetni 1,643 koronára, vagyis 255%-kal, azaz kettőszázötvenöt százalékkal. Erre az eredményre fognak vezetni a fővárosban a minimális tételek megkétszerezése és a hivatkozott 44. §. 2. bekezdésének segélyével az értelmi szabad foglalkozásoknál az adójavaslatok, melyek bevalott szándékuk szerint ezeket a foglalkozásokat kedvezö'bb elbánásban akarják részesíteni és amelyhez csatolt fent mondott összehasonlító táblázat végén látható megjegyzés ezen értelmi szabad foglalkozások helyzetének az adóreform utáni kedvezőbb alakulását helyezi kilátásba. Tiszta dolog, hogy 255%-os adóemelés mindennek mondható inkább, mint «a helyzet kedvezőbb alakulásának.* Az általános kereseti adóról szóló javaslat 44. §-ának 2-ik pontja tehát az értelmi szabad foglalkozásokra nézve és igy ránk ügyvédekre nézve is a legsúlyosabb, semmivel sem indokolt, maguknak az adójavaslatoknak alapelveibe ütköző sérelmet képezi éa igy az feltétlenül kiküszöbölendő. A váltóvás reformja és az aradi kereskedelmi és iparkamara. Az aradi keresk. és iparkamara a váltóóvás reformja tárgyában Ottenberg Tivadar kamarai tagnak, az aradi első takarékpénztár vezérigazgatójának alábbi véleményét fogadta el : 1. Az óvás, mint a bemutatás kizárólagos bizonyító eszköze, feltétlenül fenntartandó. Az óvás szüksége a kibocsátó és forgatók válrói kötelezettségének lén) egéből folyik. Mert minden váltókötelezettség írásbeli. Míg azonban az elfogadó váltókötelezettsége magában a váltólevélben testesül meg, addig a visszkötelezettek váltókötelezettségének egy további előfeltételét a bemutatás képezvén, annak írásbeli megtestesüléséhez a bemutatást tanúsító okirat is szükséges. Amint a bemutatásnak más módon való bizonyítása is megengedtetnék, a váltókötelezettség elvesztené írásbeli jellegét. Miután pedig nemcsak a bemutatás, hanem a bizonyos időpontban való bemutatás szükséges a visszkereset fentartásához, ennélfogva az óvásnak bármely más magánnyilatkozattal való pótlása mellőzendő, mert az időpont valódiságának bizonyítására csakis közokirat alkalmas. A gyakorlati szempontok is kizárják a bemutatásnak más módon való bizonyithatását. A bizonyitás kötelezettségét kétségtelenül a váltóhitelezőre kellene tolni és elképzelhetetlen, hogy tanukkal vagy más módon sikerülhetne a bizonyitás. Hiszen a leglényegesebb a váltó azonosságának a kérdése, már pedig tanuk csak nem emlékezhetnek minden egyes váltó teljes tartalmára. És hogyan biztosithatja magának az a bank, mely egy napon több váltót mutat be, a bemutatásnak esetleg szükségessé váló kellő bizonyítását. A bemutatásnak más módon, mint óvással való bizonyításával felmerülő lehetetlen állapotok azonban akkor sem szűnnének meg, ha a bemutatás, mint a jogok érvényesítésére szolgáló természetes eljárás, megtörténtnek feltételeztetnék és az ellenkezőnek bizonyítása lenne kötelező. Minden visszkeresett ugyanis kénytelen lenne a bemutatás meg nem történtének kifogásával élni, mert hiszen nem tudhatja, hogy tényleg megtörtént-e az és hogy az ő előzője azután, aki ellen visszkeresetével fordul, nem fog-e ezen kifogással élni r Miután pedig más bizonyitás alig képzelhető, mindig arra kerülne a sor, hogy a váltóbirtokosnak az eskü kináltatik meg. Mármost ki és hogyan erősítheti meg esküvel a bemutatást és pedig egy bizonyos váltó bemutatását péld. egy banknál, melynek váltói tömegesen lesznek naponként bemutatva ? Nyilvánvaló ezek szerint, hogy amig a bemutatás a visszkereset előfeltétele — már pedig ennek megváltoztatása csakis váltójogunk módosításával volna kivihető — addig óvás nélkül nincs visszkereset. Ehhez járul, hogy az óvás nemcsak a perben, hanem már előbb is a bemutatás legkitűnőbb bizonyítéka ; azt, hogy a váltó szükségbe került, kétségbevonhatatlanul megállapítja és ezért a visszkötelezetteket arra indítja, hogy a váltót a per bevárása nélkül beváltsák, mig különben már csak az előző elleni visszigényük biztosítása szempontjából, ragaszkodniok kellene a bemutatásnak perben történt bizonyításához. Az óvás tehát sok pernek a megakadályozója és ezzel a költségességre való hivatkozás is megdől. Mert nyilvánvaló, hogy a perköltségnél mégis csak aránytalanul csekélyebb az óvásköltség. Az pedig, hogy utóbbi utazási stb. költség által fokozódnék, a legritkább esetekben fordul ele. Az óvás a fizetés kikényszerítésének is hathatós eszköze; az óvatolt személyt kereskedői hitelének érdekében, a fizetésképtelenség hiteles megállapításának megelőzése végett, a váltó beváltására indítja. Mindezen előnyök amellett szólnak, hogy a bemutatás kötelező okiratszerü megállapítása, vagyis az óvás intézménye fentartassék. II. További kérdés azután, vájjon ezen megállapításnak nemcsak okirat-, de közokiratszerünek is kell-e lennie ? A váltói kötelezettség Írásbeli jellege utóvégre akkor is megőriztetnék és a bizonyítási nehézségek azzal is elkerültethetnének, ha az, kinél a váltó bemutatandó, ennek megtörténtét a váltónak aláírásával tanúsítaná. Az első, ami ez ellen szól, az aláírás valódiságának letagadhatása, amire a visszkeresettek, már visszígényeik biztosítása szempontjából, hajlandók lesznek. Igaz, hogy utóvégre a váltóaláírás valódiságát is tagadni lehet. Ámde a különbség igen nagy, mert az egyes váltói kötelezettségek önállóságánál fogva a visszkeresettek kötelezettsége az elfogadó aláírásának valódiságától független, ellenben a bemutatást elismerő aláírás hamisságának kíderülésével az összes visszkötelezetteknek, sőt a telepitett váltónál még az elfogadónak váltói kötelezettsége is megdől. Továbbá nem valószinü, hogy a váltóadósok hajlandók lesznek fizetésképtelenségüket sajátkezüleg tanúsítani. Teljesen megtagadja pedig ez a rendszer a szolgálatot akkor, ha az óvatolandó személy nem találtatott otthon, valamint halál és szélóvás esetében. Mindezek szerint az óvásnak más, mint valamely közokirati formája el nem képzelhető. III. Az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesülés a kötelező posta-óvás intézményét kívánja behozni. Eme javaslat szerint az óvás felvételéhez jogismeret egyáltalán nem volna szükséges és gazdasági szempontból is csak erőpazarlás a közjegyzőket és járásbirákat oly közbenjárásokra felhasználni, melyeket bizvást elvégezhetünk alárendelt közegekkel. Ezzel szemben, egészen eltekintve attól, hogy az óvás egyes nemeinél, mint az elfogadás, a lát után bizonyos időre szóló váltónak láttamozása, a biztositásnyujtás, a másodlatkiadás, különösen pedig a névbecsülési elfogadás és fizetés iránti úgynevezett közbenjárási óvások helyes felvétele tagadhatatlanul a váltójog alapos ismeretét igényli, tudvalevő, hogy különösen a magánszemélyek által óvás céljából átadott váltó kitöltése rendszerint éppen óvatolása alkalmával és az óvatoló közeg jogi tanácsának igénybevételével történik. Már most az utólagos kitöltés korlátai, a lényeges kellékek fogalma, a telepítés és telepesnevezés fogalmai nem oly közismeretesek, hogy a jogi tanácsot minden váltó birtokos nélkülözheti. Mindez kizárja azt, hogy mai váltójogunk mellett az óvás fölvételét kellő jogismereteket nélkülöző közegekre lehessen bízni. De éppen a postai szolgálatot és a levélhordókat tartjuk, az egyéni képesség kérdésétől egészen eltekintve, az óvások felvételére legkevésbé alkalmazhatóknak. Tudvalévő, hogy az óvások a lehető kímélet és költségtakaritás szempontjából rendszerint az utolsó napon és lehetőleg minél később szoktak felvétetni, ugy> n°gy a két óvási köznap valóságos moratórium gyanánt szerepel a forgalomban. Ez természetesen a váltónak közvetlen megkeresés helyett óvás végett ajánlott levélben a postára adása mellett, teljesen ki van zárva. Továbbá tudvalevő, hogy az óvások a hónap bizonyos napjain tömegesen, többi napokon ellenben aránytalanul csekélyebb számban szoktak előfordulni. A rendes postaszolgálat tehát a hó illető két-három napján nem tudna eleget tenni a követelményeknek és rendkívüli, egyébként nem használható erőkről kellene gondoskodni. Végül ki van az zárva, hogy a levélhordó rendes szolgálatban az ő kerületében végezhesse az óvásokat is, többi munkája mellett. El akarunk tekinteni attól hogy az a sietség és gépiesség, mely a levélhordó szolgálatát