A Jog, 1908 (27. évfolyam, 1-39. szám)

1908 / 15. szám - Milyen demokraták vagyunk mi?

122 A JOG vagyoni erőre kap, a hitelező kamatostól, költségestől behajtja rajta a követelését. A jogméltányosság tehát nem az, hogy azt a vergődő egzisztenciát a gazdasági végzüllésnek tegyük ki, hanem időt kell neki engedni arra, hogy gazdasági erőforrásokhoz jutva, anyagi kötelezettségeinek eleget tehessen. A végrehajtási törvényben szabályozott igényperekben is ezt a méltányossági törekvést látom megnyilatkozni. Alakilag ugyan máskép áll a dolog. E perbeli felperes ugyan a foglalás által tulajdonjogában sértett fél, aki azt panaszolja keresetében, hogy a végrehajtást szenvedőnél lefoglalt ingóságok az ő tulajdonát képezik és ez alapon kéri azokat a birói zár alól feloldani. Anyagilag azonban az igényperek 99°/ö-ában az igénylő felperes és a végrehajtást szenvedett között olyan személyi kapcsolat áll fönn, hogy az a foglalási eljárás tulajdonképpen belsőleg az igénylőre is kiterjeszthetőnek vélelmezhető, tulajdonképpen az igénylő is élvezője volt azoknak az előnyöknek, amelyekből a végrehajtói ítélet alapját képező követelés keletkezett. Ezek szerint a per inditásának alapja tehát túlnyomó részben egy mentési akció, egy haladék nyerésére irányuló szövetkezés, amelyet a végrehajtást szenvedők érdekében ennek hozzátartozói, vagy barátai intéznek. Jóllehet vannak esetek, midőn a hitelezők kijátszására irányuló célzat nyilvánvaló az igénylő felperesek magatartásában, de hangsúlyozzuk, hogy a többi igénypereknél, hol a rosszhiszeműség a tárgyalás adataiból nem tűnik ki, a belső motívumok a hitelező érdekeinek meghiúsítására, vagy legalább is olyan moratórium nyerésére irányulnak, amelyeket más legális uton a végrehajtást szenvedő el nem ér. Annak, hogy az igénylő felperes ennek dacára sok esetben megnyeri a pert, nem a szolgáltatott alaki bizonyítékok meggyőző ereje a valóságos indoka, hanem az a humanitárius tendencia, amelyet a törvényhozó az igényper kódexbe foglalásával a végrehajtást szenvedővel szemben gyakorolni akart. Mikor tehát a biró azon az alapon, hogy a végrehajtást szenvedő férj ellen foganatosított foglalásnál- lefoglalt és két tanú előadása szerint a feleség által vásárolt vagy férjhez menetele alkalmával hozományul kapott házi bútorokat a feleség igénye folytán a birói zár alól feloldja, nem a felperes anyagi igazságáról van meggyőződve, hanem azt látja, hogy az a perrendszerü alaki bizonyíték, amelynek alapján a törvény humanizmusa az adósnak a fizetésre egy kis haladékot enged, fennáll. Vannak doktrínák, amelyek az igénypert ugy magyarázzák, hogy azok elbírálásánál első sorban a végrahajtató érdeke oltalmazandó, ezen tételüket különösen azzal indokolják, hogy maga a törvény az igényperekben bizonyos perrendi korlátokat állit fel, amelyek mind arra mutatnak, hogy a végrehajtatót favorizálja a törvény, amely nem ad annyi jogot az igénylő felperesnek, mint amennyit a polgári perrendtartás más felpereseknek engedélyez! Ez a magyarázat nézetünk szerint téves. Azok a perrendbeli korlátok, amelyeket az 1881: LX. t.-c. az igényperre vonatkozólag tartalmaz, csak arra irányulnak, hogy az a végrehajtási aktus, amely az igényperinditás folytán megszakítást szenvedett, sokáig ne függjön a levegőben és eldőljön az a kérdés, hogy helyes volt-e a foglalás, lehet-e árverést tűzni vagy sem. Azonban az igényper belső humanitárius célzata feltétlenül szemei előtt lebegett a törvényalkotónak, valamint annak tudata is, hogy az igényperben a triviális, nyilvánvaló rosszhiszeműség eseteit kivéve, meg kell a bírónak az alaki igazsággal elégedni. Aktualitása ezeknek a fejtegetéseknek az, hogy az utóbbi dőben a birói gyakorlat szinte oknyomozóan keresi és fürkészi az igényperbeli jogviszonyok lélektanát és a felperes igényét igazoló tanuk dacára is szinte csodálatos buzgalommal keres módot arra, hogy megtalálja azt az összejátszási fonalat, amely az igénykereset elutasítására vezethet. Ismételjük, hogy ez nem nehéz feladat, mert ilyen motívumokat az igényperek 90%-ában többé-kevésbé, rejtve meglehet találni és ez alapon ugyanennyi százalékát az igénylőknek el lehetne igényükkel utasítani. Azonban ezt a törvényhozók nem akarták és fokozottabb mértékben nem akarják most, mikor a szociális szenvedésekre, az ínséges ember könyeire meghatottsággal tekint éppen az igazságügyi kormányzat, midőn a törvényeket kezdi átlengeni a szeretet, a jóság, a szánalom szelleme. Milyen demokraták vagyunk mi. Irta NAGY ZOLTÁN, szegedi kir. törvényszéki biró. Ily címmel tartott pár évtizeddel ezelőtt Jókai Mór egy felolvasást Balatonfüreden, melyben szelid sarkazmussal, de annyira találóan gúnyolódott a magyar társadalom címzéseiről. Érdemes ezt a felolvasást, mely ugy emlékszem, «Emlékeim» kötetében, írásban is megjelent, még most is elolvasni, habár egyes részei az idők folyása folytán, aktulitásukból vesztettek is. Én nem tudom, de az a közlemény jutott az eszembe, mikor e lapok 14-ik számában M. J. dr. cikkét aHgy szó a miniszter úrhoz /» elolvastam. És őszinte vallomást teszek. Igazán restelném, ha M. J. dr. ur, testünkből való test, vérünkből való vér: azaz biró lenne : sőt restelném azt is, ha a betűk alá rejtőző cikkíró ur az ügyvédi karhoz tartoznék. Meg is mondom, miért. Ha biró irta e cikket (amit föl nem tételezek), nem tudom elképzelni, hogy annyira kicsinyes lenne, hogy címzésekben találná meg a birói állás külső tekintélyét, elismertetését. Míg ha ügyvéd tollából került volna ki, nehezen tételezem föl, hogy ilyes udvarias s ezért konvencionális, értékét tekintve vajmi keveset érő külső címzések által vélné elismerését leróni a magyar birói testület iránt. De bármiként is legyen, igazán nem tartom komolynak e felszólalást; nem abban a tekintetben, amint az a cikk tartalma által kifejezésre jut. Hát még a frazeológia: «illatos rózsa !» Sőt maga a tartalom is! Teljes meggyőződéssel hiszem és vallom, hogy önérzetes, komoly emberek szemében a cimzés és cimezgetés üres formáiizmusa részint devalvált, értékkel, becscsel nem bír. A benső, igaz érték szabja meg kinek-kinek azt a tekintélyt, melyet az elismerés önként megad. Alapjában komoly életfelfogása szerint szigorúan tárgyilagos ember előtt igazán nevetségesek, kicsinyesek a cimezgetések. Már pedig nem-e a legkomolyabb életpálya-e a biráké ? Nem a tárgyilagos, szigorú igazságérzet-e a piedesztálja a hivatottságnak.- Es éppen ennél, e karnál, melynek tagjai között, sajnos, már is észlelhető bizonyos «könyökmozgalom», felkinálkodás s ezzel elengedhetetlenül összekötve levő lenézés, megkülönböztetés a rangosztályban alacsonyabban levőkkel szemben - csak theoretice is helyes-e holmi cimezgetési kór-bacillusokat propagálni ? Nem legszebb legtöbbet kifejező egymagában a birói cim ? Ám ha megkülönböztetés kell, legyen e megkülönböztetés szervezeti. Legyen az a törvényszék, az a kir. tábla, amaz a Kúria birája. De absurdabbá tenni a sok tekintetben már is absurd állapotokat, hogy a ^tekintetes* kir. tszéknél vannak ^nagyságos* birák ; a «nagytekintetü» kir. ítélőtábla bírái kivétel nélkül ^nagyságos»-ak, sőt akad közülök egy «méltóságos» is s végre a ((nagyméltóságú» m. kir. Kúria birói «méltóságos»-ak ; a nagyméltóságú m. kir. igazságügyminiszter hivatalosan «miniszter ur» : nagyon, nagyon elég már. De hát azt valljuk és azt hirdetjük, hogy milyen demokraták vagyunk mi. Az ám. De ez az éremnek csak egyik fele. Tisztán és kizárólag házi, benső dolog s mint ilyen a nagy világra nem is tartozik. Es ha azt nézzük, hogy miként fest az éremnek a másik fele, nem kisebb tévelygéseket találunk. Itt van mindjárt a «helyi» előléptetés tömege, az 1908. évi VI. t.-c. végrehajtása eredményeként megjelent birói és ügyészi kinevezés. Ha valaki azokból a cikkekből ítélte volna meg a miniszteri kegy bőségét és a birák vágyainak beteltsé-