A Jog, 1907 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1907 / 6. szám - A dolus fogalma az olasz büntetőjogi irodalomban

non rcquiratur ab heredibus suis . A dolus szót, mint az akarat kritériumát csak a Liutpranii törvényének a 25. £-ában találjuk meg : Si judex infra octo dies sententiam facerej vei infra 20 dies ad regem mittere neglexerit, 20 soüdos causatori, alios 20 regi componat, doli tamen habita distinctione: atsi dolo 20, si sine dolo 12 tantum* (Cap. 75., 138., 389.). Rothar edictumának -asto aniroo» kifejezése egyenlő az «akarva» kifejezéssel s U'ilda szerint is ama kifejezés a dolus intensiv kiemelését, vagyis a praemeditatiót jelöli. A germán jog kettős distinctiója: a Willia Work (az akarat munkája) és a U'athi Work (a végzet munkája) a karolingi törvényhozásban találja gyökerét: «Utde debito, quod ad noslrum opus fuerit Wadiatum, talis consideratio fiat, ut si quis ígnoranter peccaverit, non tantum secundum legem componerc cogatur, sed juxtaquod visum fuerit possibile. Is vero, qui tantum nialum voluntarie perpetraverit, totam legis compositionem cogatur exsolvere» (Capitulare : legati minorum, 817, 15. §.). /. Henrik 1 angol király törvényeiben a bűncselekmény subjectiv elemeit találjuk kiemelve: «Si sponte aut non sponte fiant homicidia nihilominus, emendentur, quae enim per inscientiam peccamus per industriam comgamus» ; vis:ont a bűncselekmény hagyományos materialisticus fogalmát fejezik ki a következők : -Nec multum interest ex casu, potius quam ex proposito laesum esse>. — II. Frigyes szicíliai Constitutióiban is a subjectiv elem domborodik ki: <absurdum punire aequaliter simplicem et dolosum» és (a római jog hatása alatt) <si infans et furiosus hominem occiderit, non tenentur, quia alterum innocentia consilii, alterum infelicitas casus excusat* (Const. sic. 111. 80. 1. 14.). Döntő fordulatot adott a dolus tanának az egyház, amely — mint .'íinirestti mondja — <erkölcsvallási tanát világiasitva s azt a repressiv functio mezejére átvive, abból az emberi cselekmények szándékosságát állapította mcg». Helyesen mondja Stoppato. hogy az egyház volt az, amely alaptanná szentelte azt, hogy az ember felelős a saját cselekményeiért, mert erkölcsi és szabad lény. Az emberi tevékenység külső nyilvánulásai akként tekintettek és Ítéltettek meg, mint egy értelmes és erkölcsileg szabad tevékenységnek a termékei. A cselekmény csak egy kis accidens; aki azt létrehozza : az ember. Ha azt nem az ember produkálta, akkor a cselekmény a véletlen eset erkölcsileg föl nem róható mezejére tartozik. A kánonjog dolus-doctrinája e két aforizmában talál hü kifejezést : «Non datur peccatum, nisi voluntarium; voluntaria tantum commissa sequitur delictorum invidia». A bűnös gondolat, a puszta vágy (pl. a lopásnál és a házasságtörésnél) már magában véve is bünbánattartással engesztelendő ki. Reginus, a hires kánonjogász (Üe sinodalis causa, 11—95.), az elmezavart egyént is bűnbánatra kötelezi világos perceiben, mert «ipsa inrirmitas causa poenale contigiae creditur>. A praktikusok a római, germán és a kánonjog s a városi statum-jogok alapján fejlesztették a dolus elméletét s törekvésük oda irányult, hogy a büntetést illetőleg összhangzatot teremtsenek a római jog megfélemlitési s a kánonjog erkölcsi kiengesztelési elmélete között, illetve, hogy ezeket a bűncselekmény által okozott kár objectiv értelmezésének a germán befolyásával mérsékeljék. Farinacius (qu. 94. n. 128) a dolus fogalmának a meghatározásában, Labeot követi («QoÍd sit dolus? Macchinatio ad decipiendum fallendumque alterum adhibita, cum aliud agitur et aliud simulatur*). Elesén elkülöníti a dolosus cselekményeket a culposus cselekményektől, amelyek közül — szerinte — az előbbieket afflictiv, az utóbbiakat pedig pénzbüntetéssel kell büntetni. Arretinus is elég hosszasan foglalkozott a dolus tanával. Érdekesen fejtegeti az ittas állapotban elkövetett cselekményeket s azt tanítja, hogy ha a tettes előreláthatta, hogy ittas állapotban elkövetheti a cselekményt, akkor büntetőjogilag felelős; ellenkező esetben nem. A dolust nemcsak a «ténybeli, hanem a jogbeli vaskos tudatlanság* is kizárja. A serdületlen gyermekeknél is ki van zárva a dolus és a «voluntas delinqiiendi*, mert «doli capax* csak az, aki a pubertáshoz már közel van («pubertati proximus»). («De maleficiis>. Scienter et dolosi. N. 17.). Hubertus da Cremona a bűncselekmény szándékos elemét a <sportte* és <ex animo* szavakkal fejezte ki. Ugyanígy Gandinus is. Clarus a dolus-szal elkövetett bűncselekményeket testi büntetéssel kívánja megtorolni, míg a culposus bűncselekmények elbírálását a bíró belátására bízza. A praktikusok által kifejtett dolus-tan az újkori nagy bölcselőknél pregnánsabb kifejezésre jutott. Grotius a bűntettesben a a bűntett szabad szerzőjét tekintete; qui delinquit sua voluntate, se obligare poenae videtur! Puffendorf a bűntettre elhatározó okok elméletét fejtegette s azt tanította, hogy a beszámithatóságot amaz, a dolust föltételező okok különfélesége szerint kell fokozni. II. A föntebb előadott történeti adatok eléggé meggyőzhetnek bennünket arról, hogy a dolus mindenkor fő- és alapkritériuma volt a súlyosabb bűncselekményeknek, ugy a törvényhozásokban, mint a doctrinában. Azonban a dolus igazi, részletesebb meghatározását csak a későbbi (XVII., XVIII. századbeli) íróknál találjuk meg, akik a dolus fogalmát körülményesebben határozták meg. így Beccaria is, aki szerint, noha az emberi szívben nehéz olvasni, mégis a bűn súlyosságát a szívnek a kifürkészhetetlen gonoszságától kellene függővé tennünk; minthogy azonban ez nem lehetséges, ugy a büntettek valódi mértéke : a társadalmi kár. Beccaria ezen elméletét a dolus burkolt elméletének tekinthetjük, mert az általa emiitett 'társadalmi kár> — voltaképpen — nem egyéb, mint az ^emberi sziv gonoszságának-, a dolusnak, a fokmérője. Minél erősebb a dolus: annál nagyobb a társadalmi kár s annál szigorúbb a büntetés. Fiiangieri a dolus alapelvét határozottan a cselelekvés akart voltába helyezi; szerinte a cselekvés annyiban tekinthető akartnak, amennyiben <a vágy üzéséfől, a cél ismeretétől s a cselekmény azon körülményeinek az ismeretétől megelőzőit akarat elhatározásától függ,- amelyek folytán a bűntett a megsértési szándékra vonatkozó akarattól kisért törvénysértésben áll. Fiiangieri ezen bonyolult psychologiai és logikai fogalommeghatározása élénk ellentétben áll a Beccflria társadalmi elméletével, mert míg Beccaria a dolus kisebb-nagyobb mértékét bizonyos mennyiségtől (a társadalmi kár mennyiségétől) teszi függővé, addig Filangicri a dolus fönforgását többféle kellékhez fűzi. Ezek: a cselekmény elkövetésére irányuló vágynak az ösztönzése, a cél, illetve az eredmény ismerete, az akaratelhatározás, a törvény megsértésének a szándéka és az egész cselekvésnek az akart volta. Ezek psychologiai kellékek. Kivülök van még egy másik kellék is: az, hogy ama psychologiai momentumok logikai folyamatban legyenek egymással. Crcmani szerint a büntetőjogi dolus: «est ipse animus delinquendi, vei propositum, consilium hominis meliora videntis, iisque stúdiósé, ac industria praeferentis deteriora, sive ea, quae secundum leges non sunt». E fogalommeghatározás kétségtelenül összefügg Cremoninak azon második definitiójával, amely szerint a bűntett: commissio, aut omissio voluntaria. Renazzi szerint, a dolus : «excogitatum delinqendi propositum conscientiae maligtntate suffulsum*. Romagnose már bővebben fejtette ki a dolus fogalmát, amely — szerinte — a «cselekménynek a törvénynyel szemben való jogtalanságában s az öntudatos és szabad cselekvőhöz viszonyítva, annak a cselekménye törvényellenes voltáról táplált tadatában rejlik*. A «dolosus<> jelzőt csupán azon szabad cselekményekre használhatjuk, amelyeknek a törvénynyel való ellentétességét a cselekvő előre tudta és ismerte; ez okból a dolus nem egyéb, mint ama tudat, amely szerint a cselekvő szabadon kerül ellentétbe azzal, amit a törvény tilt, vagy parancsol, vagyis : a törvénysértés tudata, akkor, amidőn a törvény meg nem sértése szabadságunkban áll. Ramagnosi tisztán elválasztja a bűnözési okot, vagyis a bűnös ösztönt a dolustól, amennyiben a dolus jogi functiója — szerinte — csupán annak a megállapítására szorítkozik, hogy mikor kell büntetni, mig a bűnös ösztön a büntetés módja és mennyisége kritériumának a lehetőségét mutatja meg. Ellentétbe jut tehát Filangierivel, aki a bűnös ösztönt a dolusszal egybeolvasztotta. Puccioni (•sSaggio di diritto pen.tle teorico pratiko*, 37. 1.) szerint a dolus ama tudat, amelylycl a tettes birt a tekintetben, hogy ő a törvény által tiltott cselekményt szabadon elkövetheti, vagy hogy annak az elkövetésétől szabadon tartózkodhatik. Mori (<Teorica del Codice Penale Toscanon) a dolust «valamely a büntetőtöryénynyel ellenkező ténynek az önkényességében* találja s hozzáteszi még, hogy «a tettesnek tudnia kell a büntetőtörvénynyel való ellentétbe jövését. Carrara logikai alapelvként állítja föl azt, hogy midőn a dolust tanulmányozzuk, ne ama pillanatot keressük, amelyben az megismerhető, avagy, amelyben az büntethető, hanem annak a valódi lényegét; ha azonban a dolus feltételévé a külső cselekvényt tesszük, akkor a dolus fogalmát összezavarjuk a bűntett fogalmával ; hogy ezt elkerülhessük, az ember három psychologiai képességének, u. m az érzési, értelmi és cselekvési képességének a vizsgálásához kell fordulnunk s ekkor látjuk meg, hogy mi az, amit az embernek beszámíthatunk. «A beszámithatóság elemei közé — igy szól a nagy mester — nem vihetjük be az érzési képességet, mert az nem világos és nem szabad, nem vihetjük be az értelmi képességet se, mert a föl nem fogás, a nem emlékezés és a tévedés, az okoskodásban nem mindig számithatók be az embernek. Végűi nem vihetjük be oda a tevékenységi képességet sem, mert az nem egyéb, mint elhatározási képesség, amelynek előfeltétele a szabadság, amelylyel — mint akarási képesség — az akarat is azonos. Az akarat, amennyiben az akarati elhatározásnak a ténye, többé már nem képesség, hanem annak (t. i. a képességnek) a gyakorlása Midőn tehát valamely cselekményt beszámítunk valakinek, azért számítjuk be, mert az illető lélektani cselekvőképességét gyakorolva határozta el magát : tehát a beszámítás a cselekvési, nem pedig az érzelmi és az értelmi képességre esik és igy a dolust az akarat tényének kell tekintenünk s azt azon, többé vagy kevésbbé tökéletes és olyan tett elkövetésére irányuló szándékban kell keresnünk, amelyről a tettes tudja, hogy az a törvénynyel ellentétben áll.» De Simoni («Det diritti dimero affétto*, I. r. X. fej.) a dolust oly lelkiérzelemnek tekinti, amely az embert alkalmilag, vagy állandóan bizonyos, a törvénynyel ellentétben álló és a társadalomra alanyában és hatásában ártalmas cselekményre viszi. Rossi a dolust az értelem és a szabadság eredményeként előálló bűnös elhatározásban kereste, amély mindig a tettes én-jében van, illetve amely sohasem a materiális cselekményben található. Rossi ezen meghatározásával elvetette a dolus reális és a dolus objectivus fogalmát.