A Jog, 1907 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1907 / 6. szám - Az 1894. évi XVI. t-c. 64. §-ához

42 A JOG meggyőződésben van, hogy a csekélyebb értékű talált tárgy a találóé és kész a jogtalan elsajátítás, melyet a törvény szintén a megszégyenítő fogházzal büntet. A javaslat továbbá két csoportot zár ki e kedvezményből, t. i. a visszaesőket és akik aljas indokból követik el a bűncselekményt. Hiánya a javaslatnak, hogy a visszaesés tekintetében nem állapit meg időhatárt, tehát aki zsenge ifjúságában szabadságvesztésbüntetésre el lett ítélve, annak még késő öregségében se engedhető el a büntetés. Azt hiszem, a javaslat — humánus szellemét tekintve — ezt nem szándékolta és ez csak szerkezeti hiba. A 41/a §. 2. pontja szerint továbbá ki van zárva e kedvezményből az, ki tettét aljas indokból követte el. Ez pleonasmus, mert a §. bevezető része szerint e kedvezményt a bíróság amúgy is csak méltánylást érdemlő okokból — tehát kivételesen — adhatja meg. Aki tettét aljas indokból követte el, az e kedvezményre a törvény értelmében ipso facto érdemetlen, helyes volna e helyett e kedvezményt a nyereségvágyból elkövetett bűncselekmények tekintetében megtagadni. Igaz, hogy ezzel a bűncselekmények jó nagy köre kiesnék és a feltételes elitélés apostolai ezt nehezen szívelnék, ámde gyakorlatilag véve nagyon indokolt volna e korlátozás, különösen a jogrend védelme szempontjából. A nyereségvágyból elkövetett bűncselekmények ugyanis a magántulajdont, a fennálló jogrend egyik alapintézményét támadják, ezekre nézve a megtorlást nem lehet elengedni annélkül, hogy a vagyonbiztonság csorbát ne szenvedjen. Egyébként a köztudat is legjobban megveti az ilyen bűncselekményeket elkövető egyéneket, de különben is az aljas indok kitétel teljesen ráillik a nyereségvágyra. Nem hagyható figyelmen kivül ama körülmény sem, hogy e bűncselekmények a legnehezebben bebizonyíthatók, mert míg a verekedések, a veszekedések rendesen nyíltan, a korcsmában vagy az utcán folynak le, addig a lopás, sikkasztás, egyszóval a nyereségvágyból elkövetett bűncselekmények legtöbbnyire alattomban, körmönfont ravaszsággal követtetnek el és vádlott tagadása esetén, — pedig a tolvaj rendesen tagad — a bizonyítás az esetek jó részében nem sikerül. Most ha nehéz, és a kincstárra nézve a legtöbb esetben költséges bizonyítással sikerül a rábizonyitás, a büntetés elengedtessék ? És a tolvaj fusson ? Ez nem volna jó. Különösen speciális hazai viszonyainkat figyelembe véve, nagyon kívánatos volna e korlátozás kifejezett felvétele, hol a vagyon elleni bűncselekmények oly sürüek, hol nemzetiségek vannak, melyeknél úgyszólván nemzeti sajátság az idegen vagyon eltulajdonítása iránti vágy és legfőképpen ne feledkezzünk meg a mi cigányainkról. Egész külön társadalmi osztály ez, mely lopásból él; vegyük figyelembe, hogy a cigányt bárhol állítják törvény elé, az mindig büntetlennek mondja magát és nagyon nehéz rájuk bizonyítani a rovott előéletet. A feltételes elitélés tekintetében legtöbb aggodalom az ' irányban merült fel, hogy azt a bíróság esetleg oly tág körben fogja alkalmazni, hogy a jogrendet megingatja, amennyiben diseretionarius jogával mindazon esetekben élhet, melyekben azt a törvény kifejezetten ki nem zárja. És valljuk meg őszintén ez az aggály a legalaposabb a felhozottak között. Ismerjük az eddigi bírói gyakorlatot, mely a büntetési tételek tekintetében egyre lejebb száll. Hol van már az a bizonyos középmérték? Mentől magasabb fórum elé kerül az ügy, a büntetés mindinkább enyhül, a formaságok szaporítása folytán az aktahalmaz lavinaszerüleg nő, a büntetési tétel pedig egyre jobban összezsugorodik. Felsőbíróságaink enyhe gyakorlatát elősegíti az uj bűnvádi perrendtartás is, mely ugy van berendezve, hogy minden irányban vádlottnak kedvez, a felebbvitelt is jóformán csak vádlott javára engedi meg, igy a felsőbíróság az ítéletet legtöbbnyire csak vádlott javára változtathatja meg. E rendszert tükrözteti vissza a novellajavaslat is, mely feltételes elitélés tekintetében a felebbvitelt csak vádlott javára engedi meg. így attól lehet tartani, hogy a telebbviteli bíróság nagyon enyhe gyakorlatot követ a büntetés feltételes elengedése tekintetében is. Azért szükséges volna, hogy a javaslat a szabadságvesztéssel sújtandó bűncselekményeknél kifejezetten csak kivételesen engedné meg a büntetés elengedését a feltételek fenforgása esetén is és e szót: kivételesen, felvenné a 41/a ^.szövegébe. Ellenben a kihágásoknál és azon vétségeknél, hol a pénzbüntetés főbüntetésként alkalmaztatik, nem volna szükség a kivételesség hangsúlyozása, sőt kivánatos, hogy ezen apróbb bűncselekményeknél, melyek a jogrendet amúgy sem zavarják meg, sűrűbben engedtessék el a büntetés. Nem kell attól félni, hogy különösen a becsület, az ember ezen legfőbb erkölcsi java nem részesül elég hathatós védelemben, mert tudjuk, hogy a büntetés feltételes elengedése érintetlenül hagyja az ítélet egyéb rendelkezéseit, igy vádlott csak a kártérítést es költségeket köteles megfizetni, ez a vagyoni marasztalás egymaga is eleg hatályos eszköz a becsületsértés és egyéb efféle bűncselekmények elharapódzásának megakadályozására. A feltételes elitéléstől tehát nincs mit félni oly túlságosan, általában nem kell oly bizalmatlannak lenni a bíróságok itelo képességében, józan ibelátásában. Különösen nyugodtan rá ehet bízni a diseretionarius jog gyakorlását az I. fokban eljaro bíróra, ki közvetlenül érintkezik vádlottal, ki egyéniséget tanulmányozhatja, erkölcsi állapotát nem holt betűkből, de közvetlen benyomások alapján megismerheti. Már maga vádlott megjelenése, ruházata, a legtöbb esetben fényt vet lelki állapotara erkölcsi színvonalára, hát még előadási modora; a legtöbb esetben elárulja, hogy igazi bűntettessel vagy csak eltévedt egyénnel van dolgunk, ki a paragrafus-e r dó egyik fájába véletlenül belebotlott, mely hasonló baleset mindnyájunkat elérhet. Csakhogy az eljáró bírónak alkalmat és módot, főleg időt kell nyújtani arra, hogy vádlott egyéniségével behatóbban foglalkozhassék, mert ezt mai elfoglaltsága mellett a járásbiró nagyon nehezen teheti meg, de az ügy megérdemel egy kis anyagi áldacatot is. Bármilyen részletes legyen is az elsőbiróság tárgyalási jegyzőkönyve, mégsem lehet oly részletes, hogy vádlottnak valósággal hű erkölcsi arcképét tartalmazza, azért, mint azt már a fiatalkorú egyéneknél kifejtettem, elrendelendő volna, hogy a felebbvitelt bíróság a büntetés feltételes elengedése tekintetében csak akkor változtathassa meg az l bíróság ítéletét, ha személyesen érintkezett vádlottal. Igy eleje volna véve a büntetés könnyelmű elengedésének, mely eddig a legalaposabb érv volt a feltételes elitélés ellen. A magyar törvényhozásnak óvakodni kell attól, hogy a feltételes elitélés oly széles mederben megvalósittassék, mint a túlzók túlhajtott humanismusból óhajtják, kik a gyakorlati élet igényeit nem ismerik, kik csak könyvből tanulták a büntető igazságszolgáltatást, oly intézkedésre is rábírnák törvényhozásunkat, mely a személy- és vagyonbiztonság lényeges megingását eredményezné. Ne utánozzuk néha a külföldi államokat, csak lassan, lépésben haladjunk a humanismussal is! Elégedjék meg tehát a magyar törvényhozás a feltételes elitélésnek oly mértékig való alkalmazásával, mely a feltűnően rövid szabadságvesztésbüntetések számát lényegesen csökkenti és a polgároknak a fogházakhoz való szoktatását megakadályozza. Az 1894. évi XVI. t-e. 64. §-ához. Irta MICU ANDRÁS dr., fogarasi ügyvéd. Az örökösödési eljárásról szóló 1894. évi XVI. t.-o. 04. §-a utolsó bekezdése értelmében v-a meg nem jelent örököst perre utasítás esetében is, — amennyiben képviseltetéséről nem gondoskodott, — a kinevezett gondnok képviseli.^ Első tekintetre ezen intézkedés elég világosnak látszik és annak alapján és értelmében kétségtelennek tekinthető, hogy a hagyatéki eljárásban távollevőnek vélt örököst a megindítandó perben is a gondnok képviseli fel- vagy alperesi minőségben. Egy adott esetben a joggyakorlatban azonban előfordult az eset, hogy tekintélyes biró felperest utasította, hogy a gondnok képviseletében perbe idézett alperes tartózkodási helyét jelentse be, esetleg helyhatósági bizonylattal igazolja az ismeretlen tartózkodását, perbeli ügygondnok kinevezése céljából. Tehát az idézett §-t másképp magyarázta, mint ahogy én helyesnek tartottam. Ouid juris tehát ? Vagyis jogositva van a 61. §. utolsó bekezdése alapján a gondnok a távollevő gondnokoltját a perben képviselni vagy nem ? Akik nemmel felelnek, hivatkoznak arra, hogy a törvény nem azt irja elő, hogy a gondnok «a perben» képviseli a távollevőt, hanem csak azt, hogy perreutasitás esetén is képviseli, tehát nem a perben, hanem peren kivüli képviseltetésre, ténykedésre vonatkozik a kérdéses intézkedés, vagyis az örökösödési eljárásban előfordulható ténykedésre. — Ali ez különösen tekintve a törvény következő (65) $-ának utolsó bekezdését, mely szerint «a kirendelt gondnok perreutasitás esetén a kötelesrészre jogosítottat «a per során* is képviseli, míg képviseltetéséről nem gondoskodik)). A törvény csak ezen esetre jogosítja fel a gondnokot, hngy gondnokoltiát a perben képviselje, — miből következik, hogy minden más esetben az ellenkező nézet a törvényes. Mindezeknek dacára véleményem az, hogy a gondnok az örököst a 64. §. intézkedése alapján «a perben» is hivatva van képviselni, mig t. i. ő maga nem gondoskodik képviseketéséról.