A Jog, 1907 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1907 / 20. szám - A constitutiv Ítéletek tana

JOGESETEK TARA FELSŐBIRÓSÁGI HATÁROZATOK ÉS DÖNTVÉNYEK Melléklet a Jog 20. számához. Budapest, 1907. május 19. Köztörvényi ügyekben. Jogszabály szerint a haszonbérbeadó, ha a bérleményt a haszonbérleti idő lejárta előtt elidegeníti, gondoskodni tartozik, hogy a haszonbérbevevő a kikötött ideig a bérlemény haszon élvezetében megtartassák ; ha ezt nem teszi és az uj vagy további tulajdonos a szerződést megszünteti, ezért a haszonbérbeadó a haszonbérlőnek kártérítéssel t rtozik és eme kötelezettsége alól csak ugy szabadulhat, ha bizor /itja, hogy a szerződés megszüntetése a bérlő szerződésszegési okából történt. A m. kir. Kúria felülvizsgálat, tanácsa (1907. március 12 I. 9. 5/1907. sz. a.) alpereseket felülv' .gálali kérelmükkel elutasítja. Indokok: A felebbezési birós-.g ítéletét anyagi és eljárási jogszabálysértés miatt az alperesek támadják meg felülvizsgálati kérelemmel, azonban az ez irányban előterjesztett panaszaik nem birnak megállható alappal. A fellebbezési bíróságnak meg nem támadott és a S. E. 197. §-a értelmében a felülvizsgálati eljárásban irányadó tényállása szerint felperes alperesektől az ezeknek tulajdonát képezett Bükk puszta néven ismert birtokot az 1903. évi március hó 30-án kelt C) szerződés alapján évi 1,400 K. haszonbérösszegért 12 egymásután következő esztendőre haszonbérbe vette; alperesek a bérbeadott ingatlant 1904. évi március hó 5-én elcserélték R. F.-cel, aki az ingatlant ugyanaznap B. G.-nak eladta, ez pedig felperesnek a haszonbérletet 1904. évi október hó 1. napjára felmondotta és felperes ezen naptól kezdve nincs a haszonbérlemény birtokában. Felperes az alsóbirósági ügyállás szerint azon alapon, hogy az uj tulajdonos a haszonbérleti szerződést a haszonbérleti idő lejárta előtt az ő beleegyezésén kívül szüntette meg, a haszonbérbeadó alperesektől kártérítést követel. Jogszabály szerint a haszonbérbeadó, ha a bérleményt a haszonbérleti idő lejárta előtt elidegeníti, gondoskodni tartozik, hogy a haszonbérbevevő a kikötött ideig a bérlemény haszonélvezetében megtartassák; ha ezt nem tes~' és az uj vagy a további tulajdonos a szerződést megszünteti, ezért a haszonbérbeadó a haszonbérlőnek kártérítéssel tartozik és eme kötelezettsége alól csak ugy szabadulhat, ha bizonyítja, hogy a szerződés megszüntetése a bérlő szerződésszegése okából történt. Alperesek felhozták ugyan, hogy felperes a szerződés 2. és •5. pontjában foglalt feltételeket megszegte, azonban nem hozták fel, hogy minő tényeket vagy mulasztásokat követett el, rmelyekből a vitatott szerződésszegés jogilag megállapítható volna ; nem sértett tehát eljárási szabályt a felebbezési bíróság, hogy a bizonyításfelvételt az emiitett tények felsorolása hiányában el nem rendelte. Egyébiránt a tényállásból kitünőleg B. G. felperesnek nem az állítólagos szerződésszegések miatt, hanem azért mondott fel,mert felperesnek uj haszonbérleti feltételeket akart szabni és vele eziránt megállapodásra jutni nem tudott. Ezek alapján nem sértett jogszabályt a fellebbezési bíróság azzal, hogy az alperesek ká térítési kötelezettségét megállapította. Az automobil, mint különös veszélylyel járó közlekedési eszköz által okozott baleset esetében az automobiltulajdonos felelőssége feltétlenül megállapítandó, hacsak nem bizonyítja a balese tet szenvedett saját hibáját vagy elháríthatatlan eseményt. A kassai kir. Ítélőtábla (1398/1906.) az elsőbiróság ítéletét megváltoztatja s felperest keresetével elutasítja. Indokok: A felperes kártérítési keresetét arra alapítja, hogy az alperes automobil-kocsin Putnok felől jövet látta, hogy a felperes szekerével vele szemben jön és hogy a felperes az automobil láttára a kocsiról leszállott, a gyeplőt a vele utazó nejének kezébe adta s aztán a lovak elé állott s azoknak gyeplőszárait fogta s habár mindezt az alperes látta és tudhatta, hogy a felperes lovai nyugtalankodnak s a felperes és a vele utazó neje veszélyben forognak, nemcsak hogy az automobilt meg nem állította, de rendkívüli gyorsaságát nem is fékezte, sőt még gyorsított sebességgel a felperes kocsija mellett elhaladt, mire a felperes lovai megbokrosodván, a kocsi az árokba dőlt s a felperesre esett, mely alkalommal a felperes felső lábszára eltört és felperes munkaképtelenné vált. A per során kihallgatott L. A. tanú, ki az alperessel utazott, azt vallotta, hogy az automobilon Putnok felől jövet 200—250 méternyi távolságból észrevették a felperes kocsiját és ekkor figyelmeztető jelt adtak, utóbb látták, hogy a felperes az országút szélén szekerével megállott, a kocsijáról leszállt, a lovak elé állt s a rudas lovának kantárszárát fogta, erre az alperes automobilja az ut túlsó szélén gyalogemberlépésnyi gyorsasággal a felperes kocsija mellett elhaladt s miután az automobillal vagy 40 méternyire a felperes kocsiját elhagyták, nézett vissza a tani; és vette észre, hogy a felperes kocsija az árokba dült. Ezekből megáilapitható, hogy az alperes csakis akkor, midőn már látta, hogy a vele szemben jövő felperes kocsijával megállt, a kocsiról leszállt és a lovak elé állt, haladt tt el a felperes kocsija mellett és pedig gyalogemberlépésnyi gyorsasággal s a per adatai szerint a találkozás alkalmával oly külső és alperes által észlelhető jelenségek elő nem fordultak, melyek miatt az alperesnek valamely előrelátható baleset kikerülése végett gépkocsijával meg kellett volna állani és bevárnia, mig a felperes kocsijával mellette elhalad. Ezek szerint megállapítható, hogy az alperes a találkozás és kitérés alkalmával kötelességszerű gondossággal járt el és azzal, hogy gépkocsijával meg nem állt, mulasztást el nem követett. Tekintve, hogy az automobil használata rendes kocsiutakon meg van engedve s az automobillal való találkozás alkalmává! előállott baleset, vagy károsodás esetében a kártérítési igény érvényesítése tekintetében külön szigorúbb jogszabályok nem nyernek alkalmazást; tekintve, hogy az általános jogszabályok szerint a kártérítési kötelezettség alapfeltételét mindenkor a szándékosan vagy gondatlanságból végzett cselekmény, illetve mulasztás képezi, az elperest azonban a fenti tényállás szerint a felperest ért baleset előidézésében szándékosság vagy gondatlanság nem terheli: ezeknélfogva a jslen esetben az alperes ellen a kártérítési kötelezettség nem volt megáilapitható. A m. kir. Kúria (1907. márc. 21. 9.340 906.) a másodbiróság ítéletét megváltoztatja, az alperes kártérítési kötelezettségét megállapítja és a másodbiróságot utasítja, hogy a kártérítés mérvére és összegére nézve uj határozatot hozzon. Indokok: A közutakon automobillal való közlekedés áltcí okozott káresetből kifolyóan az automobil tulajdonosát terheKÍ felelősség külön tételes törvény által szabályozva nem lévén, ezt a felelősséget az általános magánjogi elvek alapján kellett megállapítani. Kétséget nem szenved, hogy az, aki közutakon oly járművel közlekedik, amelynél — mint köztudomás szerint az automobilnál is — az általános szokás szerint alkalmazott élő állat által szolgáltatott mozgató erő helyett gőz- vagy villamerő alkalmaztatik, az ezen hajtóerő folytán előállott körülmények következményeiért felelősséggel tartozik, mivel ennek a hajtóerőnek alkalmazása, részint a kifejtett nagyobb sebesség, részint pedig az erőkifejtés által okozott zakatolás következtében a közutakon közlekedő élő állat által vont jármüvekre különös veszélylyel jár. Az ily veszélyes jármű használata folytán bekövetkezett balesetnél joghasonlóság alapján ugyanazt a jogelvet kell alkalmazni, mint a veszélyes iparüzemnél, amelynél a jogvélelem az, hogy a baleset a veszélyes üzem következménye, amiből azután önként következik, hogy a munkaadó, aki a veszélyes iparágat folytatja, köteles bizonyítani a jogvédelemmel szemben azt, hogy a balesetet az ezt szenvedettnek gondatlansága vagy vétkessége okozta. A fenforgó esetben tehát, minthogy az elsőbiróság Ítéletében erre vonatkozóan helyesen megállapított tényállás szerint az a baleset, melyből kifolyólag a felperes kártérítést követel, akként állott elő, hogy az alperes tulajdonát képező és ugyancsak általa vezetett automobiltól a felperes lovai megbokrosodtak és a kocsit a felperesre borítva, a felperes jobb lábának felső lábszárcsontja eltörött, az alperes volt köteles bizonyítani azt, hogy a balesetet a felperes gondatlansága vagy vétkessége okozta. Erre nézve azonban a perben adat fel nem hozatott, mert a felperes az e tekintetben nem vitás tényállás szerint akkor, mikor az alperes által vezetett automobil jöttét észrevette, a nyugtalankodó lovai elé állott, hogy azokat megnyugtassa és megfékezze, ez a ténykedése az eset körülményeit figyelembe véve indokolt és célszerű eljárásnak tekintendő. Az pedig, hogy a felperes ezen ténykedése a célba vett sikert el nem érte, nem róható a felperes terhére. A kifejtettek szerint tehát az alperest a bekövetkezett balesetből kifolyólag kártérítési kötelezettség terhelvén, a másodbiróság Ítéletének megváltoztatásával, az alperesnek kártérítési kötelezettségét megállapítani kellett. Részben a munkás szervezetével, részben az üzem természetével összefüggő betegség (pl. sérv) nem tartozik egy tekintet alá az üzemi balesetből eredő betegséggel és igy abból folyólag kártérítés nem igényelhető. A budapesti kir. törvényszék (29,619/1905. sz.) felperest keresetével elutasítja. Indokok: Tanuk vallomásából kitűnik, hogy felperes az alperes szeneshajóján volt alkalmazva s egyedüli teendője szénhordás- és