A Jog, 1907 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1907 / 17. szám - A kimerített büntett

136 A JOG kell igazodnia, vagyis : a büntetés maximumának a kimerített bűntettnél van helye s ezen maximumról arányosan kell leszállani egészen a kísérletig, amely két határvonal között a következő fokozatok vannak: 1. az esetlegesség miatt ki nem merített bűntett ; 2 az akarat folytán ki nem merített bűntett ; 3. a bevégzett bűntett; 4. meghiúsult bűntett; 5. a megkísérelt bűntett; (>. az önkéntes elállás folytán félbemaradt, megkísérelt bűntett. A bűntett ki nem merítésének a legfőbb jogi jelentősége abban áll, hogy az (t. i. a ki nem merítés) nem a büntetést, hanem a beszámítást enyhítő körülmény. IV. A kimerített bűntett elmélete — a legtöbb esetben — a tulajdon elleni bűncselekményeknél valósul meg a gyakorlatban, így, különösen a lopásnál, csalásnál, jogtalan elsajátításnál, hűtlen kezelésnél és a csalárd bukásnál. Mindezen bűncselekményeknél a ki nem merítés vagy esetlegességnek vagy pedig elállásnak az eredménye. Az első esetben — a gyakorlat szempontjából — igy vethetjük föl a kérdést. A res furtivának a tulajdonos által s a tettes rajtakapása és a szökésben való megakadályozása folytán történt visszaszerzése, önmagában képez-e oly tényt, amely enyhíti a bűntett mennyiségét ? Az uralkodó doctrina szerint, mivel a lopás a eontrectatióban áll s mivel ez utóbbival tulajdonjog ellen irányuló bűnös tevékenység befejeződött és végül, minthogy az utóbb történt tények a már teljes lényeget nem módosíthatják, természetes, hogy a lopást követő s az esetlegességnek tulajdonítandó visszaszerzés semmi figyelmet sem érdemel. Ezzel szemben Barsanti fölveti a kérdést, hogy vájjon a visszaszerzésnek a contrectatiót követő ténye folytán, a gazdasági és a jogrend, amelyet a tettes meg akart zavarni, csakugyan megzavartatott egész terjedelmében ? Továbbá : elérte-e a tettes a célját ? Vájjon amaz esetlegesség csakugyan teljesen és föltétlenül független-e a bűnösnek a cselekvési módjától ? Nincs abban valamicske része az akaratának ? Es mégha az egész az esetlegességtől függene, vajon még akkor is ugyanolyan intenzitása van a bűntettnek, mintha a visszaszerzés nem történt volna meg? És végül, miért ne alkalmazhatnók a lopásr nál is azon általános elveket, amelyeket alkalmazunk a meghiúsult bűntettnél és még sok más esetben is ? Hogy a gazdasági és a jogrend nem zavartatott meg a maga egészében, az kétségtelen. A tökéletes büntető igazságosság természete pedig egyenesen megkívánja, hogy ne egyformán büntessük azon tolvajt, aki a lopott dolog gyümölcsét, a tulajdonos kárára, élvezi és azt a tolvajt, aki cselekményével a tulajdonosnak semmi kárt sem okozott. A francia és az olasz doctrina s a bírói gyakorlat ellenkező álláspontot foglal el, amennyiben azon elvet juttatja kifejezésre, amely szerint «a lopást követő körülményeket nem kell figyelembe venni: quod factum, infectum fieri nequit». Ellenben egyes kódexekben megtaláljuk a fenti nézetnek a recepcióját. Így az 1803. évi osztrák btk. 153. §. azt rendelte, hogy midőn a lopásnál az értéket kell megállapítani, azt «nem a tolvaj hasznából, hanem a meglopottnak a kárából kell kiszámítani.* Lényegében ugyanezt mondta az 1839. évi szárd btk. 685. szakasza is. Az irodalomban egyedül Benevolo mutatta ki, hogy a lopott dolog visszaszerzését enyhítő körülményként kell figyelembe venni. Végeredményként azt mondhatjuk, hogy midőn a lopott dolog a tettestől azonnal elvétetett, a tulajdonos káráról nem beszélhetünk, hanem csak annak a múltban való lehetőségéről. A másik, igen gyakori s nem kevésbbé fontos eset az, amidőn a tettes a dolog ellopása, vagy más módon történt elvétele után, eláll a bűntettől, vagy ugy, hogy az ellopott dolgot visszaadja, vagy pedig ugy, hogy a tulajdonost más módon kárpótolja. Ez esetet nemcsak a meglopott egyén, hanem — és főleg — a tulajdon s a vagyonbiztonságban való hit szempontjából is tanulmányoznunk kell. A fökérdés az, hogy milyen jogi értéket kell tulajdonitanunk a restituciónak, vagy a kártérítésnek, tulajdon ellen elkövetett büneselekményéknél ? E kérdéssel a klasszikái iskola mindhárom árnyalata foglalkozott. Altalánosságban megállapíthatjuk, hogy egyes írók és törvények a restituciót és kártérítést a büntethetőséget kizáró oknak tekintik ; mig mások arra semmi tekintettel sincsenek : végül az irók és törvények egy része ugy a restituciót, mint a kártérítést csupán a büntetést egyhitő oknak tekinti. Ezenkívül némely író és törvény a büntetlenséget vagy a büntetés enyhítését a restitució önkényességétől, vagy legalább is — valódi, vagy vélelmezett — akart voltától teszi függővé, mig mások mindezen föltételektől eltekintenek; végül egyes törvények csupán az akarat szubjektív elemét kívánva meg, különbséget tesznek az önkényes és akart restitució között. Ami mármost az egyes iskolák véleményét közelebbről illeti, az ethikai iskola a restitució és a kártérítés értékére nézve, a valódi vagy vélelmezett önkényességet, vagy akaratot kívánja meg, s a lopás följelentése, illetve az eljárás megindítása után történt restituciót, vagy kártérítést, nem veszik figyelembe (Farinacius, Kitka, Rulf, Mancher). A politikai iskola nem kívánja meg az elálláshoz sem az önkéntességet, sem az akaratot; nem. veszi figyelembe azt sem, hogy a restitució a bűnvádi eljárás előtt vagy után s a tettes vagy harmadik személy által történt-e. A jogi iskola szerint, a visszalépés mitsem változtat a tettes bűnösségén. Mindezekkel szemben Barsanti a következőképpen vizsgálja a kérdést. A tulajdonjog összetett jog, amely magában foglalja a birtokot és a tulajdont. A tolvaj, aki restituál, bizonyára a birtokot sértette meg, nem pedig a tulajdont és ezért a gazdasági és jogi kár, ugy az egyes, mint a társadalom szempontjából, bizonyára kisebb, mintha nem történt volna meg a restitució és a kártérítés. A közvetlen kár integráns része a közvetett kárnak. Ezenkívül, ha igaz az, hogy a lopásnál a gazdasági és a jogrendnek okozott kár a politikai és a tet mészetes mennyiség kritériumainak az egyike, akkor miért ne lehetnénk figyelemmel ugyanazon kritériumra akkor, amidőn a restituciónak a jogi értékét kell megállapítanunk ? Restitució esetén a lopás sem szubjektív, sem objektív elemeiben nincs bevégezve. Szubjektív elemeiben azért nincs bevégezve, mert azokból még hiányzik egy kevés és mert a tettes célja nem sikerült teljesen; objektív elemeiben pedig azért nincs bevégezve, mert az eredmény legutolsó mozzanata hiányzik s mert — végeredményében — a tulajdon nem volt megkárosítva. Mindezek alapján — igy szól Barsanti - azt mondhatjuk, hogy a restituciót és a kártérítést nem a büntetést enyhítő oknak kell tekintenünk, amint azt napjainkban az általános doctrina hirdeti s a gyakorlat érvényesiti, hanem a bűntett és a felelősség mennyiségére vonatkozó körülménynek. Hogy ez mily mértékben történjék : arra a törvényhozónak kell megadnia a feleletet. 7'hót László dr. Irodalom. Büntetőjog és ethika. Irta Vámbéry Rusztem. Budapest, 1907. Politzer-féle köryvkiadóvállalat. Ara ö korona. E munka gondolata szerzőnek azon meggyőződéséből fakadt, hogy a büntetőjog és magánjog határigazitási pere csak annak az előzetes kérdésnek megoldása után kerülhet ítélet alá, mely a büntetőjog és az ethika, a bűntett és a társadalmi *vétek» viszonyára vonatkozik. Bizonyítja, hogy a büntetőjogot sokkal bensőbb kötelékek fűzik az erkölcshöz, mint a jog egyéb ágazatait. A különböződés, mely a történelem során a jog és ethika közt végbement, már átlépte delelő pontját: a jog a társadalmi ethika irányában halad. Szerző előtt a perspektíva lebeg, hogy a társadalmi erkölcs lesz a társadalmi tudományok differentiatiójában az integratio középpontja. Nézeteit sohasem frázisokk al mindenkor szigorúan tudományos eszközökkel fejti ki s könyve díszére válik modern büntetőjogi irodalmunknak. Vegyesek. Az asszony biztosítása baleset ellen. A német Reichsgericht előtt minap ért véget egy pör, amelyben a Svájci Balesetbiztosító r. t. magtagadta a kárösszeg kifizetését. Felperesnő, üzlettulajdonos, muló munkaképtelenség esetén napi 10 márkára, rokkantság esetén pedig napi 15 márkára biztosította magát. Boltjában leesett a létráról és rokkant lett. A társaság azért vonakodott fizetni, mert a felpe res, bár egyszer már hisztériában és vérszegénységben szenvedett, szabályellenes tagadó választ adott a biztosítási szerződéssel kapcsolatos ama kérdésre, nem bántották-e szédülések, ájulások. Az első és másodfokú bíróság ítélete szerint a felperesnek nem volt szándékában megcsalni a társaságot. Az időnkint jelenkezo hisztéria nem valóságos betegség s a keresőképességre sincsen befolyással. Arra se volt oka felperesnek, hogy a vérszegénységet tekintse betegségnek, hiszen orvosi vélemény szerint ez okból nem lehetett szó jelentékenyebb egészségi zavarokról. Egy-egy szédülés, ájulás gyakran előfordul az asszonyoknál, tehát a felperes jó lelkiösmerettel tarthatta magát egészségesnek és adhatott tagadó választ. Kétség esetén a biztosítás föltételei egyébként is a biztosított javára magyarázandók. A Reichsgericht helybenhagyta a kammergericht Ítéletét s elutasította a föllebbezést.