A Jog, 1907 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1907 / 15. szám - A kimerített bűntett

A JOG 119 A jogi iskola nem nagy szeretettel viseltetik a megsértett kötelesség, vagy az elkerült kár iránt, hanem a nélkül", hogy azokat figyelembe venné, azon külső kárnak rendeli alá és mellé, amely a jogot érte ; semmit sem felejt el s bocsát meg abból, ami megtörtént. Ha a bűntett a biztonságot sértő cselekményben s áz ember akart cselekményéből származó kárban áll, akkor az mindjárt életre kel, mihelyt a biztonságot sértő cselekmény fölmerült ; az elállás és a véletlen, amely csak azután esik meg, nem képesek megsemmisíteni sem az előző bűnös akaratot, sem pedig a megvalósított cselekményt, sem pedig a biztonságban való hitnek bűnös cselekményből származó megzavarását. Mindez a dolgok természetében van s annak a jog természetében is kell lennie. De ha az elállás vagy a véletlen megakadályozta, hogy a bűnös cselekménynyel összefüggő veszély megvalósuljon : hogyan mondhatjuk azt, hogy a megzavarás ugyanaz ? Bizonyos, hogy, mint a bevégzett és teljes bűntett tettesét, kell megbüntetni azt, aki az áradás veszélyét idézi elő, de ugyan ki mondhatja azt, hogy ez egyenlő az áradás által megvalósított kárral ? Ha igy tesszük föl a kérdést, azonnal világos lesz előttünk a dolog. Más szavakkal: ha a büntettet külsőleg káros cselekménynek tekintjük, akkor a bűntett evolúciójában találunk egy kisebb kárt. oly esetben, amidőn a bűnös cselekménynyel összefüggő kár nem valósult meg, akár valamely, a véghezvitel és a kimerítés közé ékelődött véletlen miatt, akár pedig azért, mert maga a bűnös akadályozta meg a kimerítést és ily esetekben a bűncselekmény mindig többé vagy kevésbbé valósul meg. Valahányszor a kimerített, vagy a ki nem merített büntettet az akarat elemével szemben tanulmányozzuk, nemcsak a mennyiség mértékére kell figyelemmel lennünk, hanem az intencionális elemben levő több-kevesebb kimerítésre is. Doctrinájának ezen általános ismertetése után az itt-ott felmerülő kritikai megjegyzésekre válaszol Barsanti. A kimerített bűntett elmélete ellen főleg három ellenvetést hallunk egyes kriminalisták részéről. Az első ellenvetés ez: Ha figyelembe kell vennünk azon több vagy kevesebb mozzanatot, amely a bevégzés után fordul elő, miért nem helyezzük inkább a bevégzés mozzanatát a kimerítés mozzanatára ? Jobb volna azt mondanunk, hogy a bevégzés akkor történik, amidőn a bűntett kimerül; ez megmentene bennünket azon ellentmondástól, amely szerint azt mondjuk, hogy a bűntett ad summtim (bevégzett és véghezvitt bűntett) vitetett, holott még ezenkívül azon több, vagy kevesebb mozzanatra is figyelemmel vagyunk, amely a bevégzés után következik s ekként megengedjük azt is, hogy a bevégzés még többé-kevésbbé folytatódik. Barsanti szerint ezen ellenvetés tisztán formális, nem pedig lényegbeli. A kérdés — szerinte — ez: Igaz-e, vagy sem, hogy sok bűncselekménynél még a bevégző mozzonat után is tekintettel kell lennünk valamire? Van-e ott valami, amit addig (t. i. a bevégzésig) szerves és rendszeres módon nem tekinthetünk s amelynek a figyelmen kívül hagyása a tudományban és a gyakorlatban óriási ellentmondásokat idéz elő? A bűntett kimerítésének a bevégzésétől való megkülönböztetése a büntetőjog kialakulásában rejlő történeti okra vezethető vissza. Addig, míg a bűntettnek a bevégző mozzanatát azon pillanatba helyezték, amelyben a materiális kár megvalósult, addig nem volt ok arra, hogy különbséget tegyenek az egyik, vagy a másik mozzanat között; de midőn az ujabb szociális szükségletek s azoknak a megsokszorozódása, továbbá az érdekek összefonódása, a viszonyok szövődése következtében, valamint azon szükségességnek a fölmerülése folytán, amely szerint a csupán lehetséges károkat is el kell távoztatnunk, a bevégző mozzanatot elválasztották utolsó terminusától s ezzel megalkották az alaki--bűncselek méíiyek elméletét: fölmerült a szükségessége annak, hogy a bevégző és a kimentő momentum között különbséget találjunk. Föltéve, hogy sok bűncselekménynél négy mozzanat van és nem három s ilyenkor a büntettet csak a negyedik mozzanatnál mondjuk bevégzettnek, akkor három más külömböző elnevezést kellene találnunk, amelyek precíze különböztetnék meg a három előző mozzanatot s akkor a kísérlet alakját is három mozzanatra kellene fölosztani a ma szokásos kétféle mozzanat (kísérlet és meghiúsulás) helyett. A lényeg tehát ugyanaz maradna. A kísérlet és a bevégzett bűncselekmény közötti távolság nagyobb annál, mint amely a bevégzett és a kimerített bűntett között van; ezért helyesebb, ha két részre osztjuk a kísérlet mozzanatait s ha azután szintén két részre osztjuk a bevégzés mozzanatait is. Ily módon semmi egyebet se teszünk, i mint egy régi dolgot újonnan alkalmazunk, amidőn a «kisírlet* (tentativa) kifejezés alatt, amely eredetileg csakis a tör (conato) fejezte ki, megvalósulása után, a meghiúsult bűntett legsúlyosabb alakját is értjük, azt, amelyet a nagy Romagnosi fejtett ki a legalaposabban. A második ellenvetés szerint, a kimerített bűntett elmélete a bűnhalmazat elméletével könnyen összetéveszthető. Ezen ellenvetés gyakorlatilag igy jelentkezik : ha pl. a hamis tanuzásnál a kimerítés a bűnösség kimondatásában és a megfelelő büntetés kiszabatásában áll, akkor nem egy, hanem k°t sértett jogról van szó, u. m. a közigazságszolgáltatás és az elitélt egyén magánszabadságának a megsértéséről. Ezért az ítéletben már nem bűncselekményt látunk, hanem — a sértett jogoknak i megfelelőleg — több bűncselekményből előálló halmazatot. Barsanti szerint ezen ellenvetés sem állja meg a helyét. A kimentett bűntett elmélete bevégződik ott, ahol egy másik jognak a sérelme kezdődik; nem egyéb az, mint ugyanazon jogi alaknak a továbbfejlődése ugyanazon bűntettben. Igy a föntemlitett esetben, a hamis eskükimerülése az ítélet meghozatalának a pillanatában történik s mindaddig tart. mig a szabadságnak egy másik joga tényleg meg nem támadtatik, mert a sérelem (lesione) csak akkor van betetőzve, ha a szabadság megsértése megtörtént. Bizonyos azonban, hogy nem találhatunk jogsértést ott, ahol csupán a tervbe vett bűnös uton való továbbhaladásról van szó. Nemde nevetséges volna — igy szól Barsanti — ha pl. a lopás lényegénél, amely más dolgának az elvitelében, vagy eltulajdonításában áll, a tulajdonjog megsértésében egy másik jognak a megsértését látnók s a/t mondanók, hogy bűnhalmazat forog fönn? Nem, a tulajdoniénak okozott kár egyike a lopási bűncselekmény alkotó elemeinek s nem egyéb, mint ugyanazon bűncselekménynek a tartalma. Itt a jogi objektivitás nem változik. És igy, hogyan mondhatjuk azt, hogy a pénzhamisításnál a pénznek a kiadása egy másik jognak a megsértését képviseli azon esetben, amidőn a hamis pénzt maga a gyártó adta ki ? A pénznek a kibocsátását jog lag, ideologikailag és materialiter összekapcsoljuk a gyártással, amelyet vagy maga a tettes, vagy — az ő beleegyezésével— mások követtek el. Ha másként járnánk el: ugy a bűntetteket szükség nélkül megkétszereznők s ez elkerülhetetlenül zavarokra vezetne. Igy pl. hogyan látunk két megsértett jogot a fenyegetésben és a hirtelen erőszakkal követett szándékban, továbbá az elragadásban (nőrablásban) és a rá hirtelen következett erőszakban, az idegen államok elleni sérelmekben és a barátságos viszony valóságos megzavarásában ? A kimerített bűntett elméletének a határa a bűnhalmazat elméletében van: amennyiben amaz nem megy tovább és nem terjed távolabb egy bűntett összes hatásainál s csupán azon hatásokra szorítkozik, amelyek a tettes akaratában és kauzalitásában rejlenek. A következő ellenvetés szerint, a kimerített bűntett tana nincs figyelemmel az oknak a fogalmára. Ezen ellenvetés — Barsanti szerint — szofiszttkus. A kimerített bűntett elmélete ugyanis épp ugy az ok fogalmából indul ki, mint a bevégzett bűntetté, s arra ugyanazon elméletek alkalmazandók, mint amelyeket a bevégzett és a megkísérelt bűntettre alkalmaznak. Amint a véletlennek, vagy az elállásnak a kísérletnél, a bűntett erejét többé-kevésbbé gyengítő, vagy megsemmisítő hatása van, ugy a véletlennek és az elállásnak a bűncselekmény bevégzése után, illetve kimerítése előtt is, ugyanazon okból ugyanazon hatása van. Barsanti ellencátolatait — s ezzel együtt elméletét is — el kell fogadnunk, mert az az «iter criminis»-nek egyik, eddigelé még kevésbbé járt ösvényét fedi föl előttünk. Lényege — hogy összegezzük az elmondottakat - — az, miszerint a bűncselekmény bevégzése és végső céljának a megvalósítása a bűnösnek ket különböző cselekménye s a biintctőjogban is kit különböző fogalom. A bevégzett bűntett enyhébb beszámítás alá esik, mint a kimerített bűntett, mert az előbbinél kisebb a társadalmi kár, mint az utóbbinál, és mert a társadalmi kár csökkenése arányban áll azon kisebb, vagy nagyobb gondossággal, amelylyel a kár létrejött, továbbá az okozott és előrelátott kár kisebb, vagy nagyobb súlyosságával, végül megjelenésének a kisebb, vagy nagyobb önkényességével. Barsanti elmélete mindenekelőtt is logikus, mert sehol sem tartalmaz ellentmondást s mert tételei önként és egymásból folynak, főként pedig azért, mert csakugyan helyénvaló és észszerű, hogy a bevégzett büntettet megkülönböztessük a kimerített bűntettől, amely az előbbinek mintegy a folytatása, magasabb fokozata. De nemcsak jogi, hanem erkölcsi tekintetből is megvan a létjogosultsága a kimerített bűntett elméletének s ez az, hogy a kimerített bűntettben a tettesnek nagyobb — hogy ugy mondjuk — intenzivebb gonoszsága és