A Jog, 1907 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1907 / 15. szám - Elévülés

116 4 JOG A modern jogtudomány azonban — és ez első sorban az uj német polgári törvénykönyvben nyer kifejezést — a voltaképpi elévülést, t. i. a praeseriptio exstinctivát szigorúan elválasztja és lényegesen különböző elvi elbánás alá vonja, szemben azon másnemű jogszabályokkal, melyek az időnek a jogok megszűntére vonatkozó befolyása tekintetében léteznek (Fallfristen, Praeclusivfristen, peremtorische Fristén).6) És most, annak felemlitésével, hogy a tárgyi jog szem pontjából tévesnek tartjuk cikkíró urnák amaz álláspontját, hogy az elévülés kétféle, t. i. jogszerző és jogmegszüntető, mert 1. az időnek jogszerző hatálya nem elévülés, ilyet a tudomány, sem a gyakorlat nem ismer, mert továbbá 2. jogmegszüntető elévülés szintén nem létezik, mivel elévülés okából maga a jog nem szűnik meg, csakis annak birói érvényesithetése, amint ezt pl. a német polgári törvénykönyv a Windscheid szövegezte 194. §-ban világosan ki is mondja, és mert 3. a jognak elévülés okából való megszüntet a római jog sem ismerte, csakis az Alig. Landrecht (Einl. 107. §. I. 9., 501. §. I. 6., 54. §.) és a code civil (art. 2,219., 1,234.) vette fel, rátérünk a cikkíró ur által tárgyalt kérdés érdemére. A kifejtettekre utalva, azt állítjuk, hogy a végrehajtási törvény 23. §-ában felállított rendelkezés nem elévidcst statuál, hanem peremtorins zárhatáridőt, ami természetesen egeszén más tai falómmal biró jogszabály. A végrehajtási jog, mely 32 éven át nem gyakoroltatik, a törvény rendelkezése alapján hatályát veszti. Amig tehát az elévülés hivatalból soha sem vehető figyelembe, mert hisz, miként kifejtettük, az alanyi jog maga nem évül el és nincs is rá sem ethikai, sem gazdasági indok, hogy az elévülés esetén is birói megítélés tárgyát ne képezhetné, — volenti non fit injuria, — addig a peremtorins zárhatáridő mindig hivatalból figyelembe veendőf) Ezt a mélyreható elvi megkülönböztetést egyébként maga a végrehajtási törvény szóban levő szakasza is világosan kifejezésre juttatja, midőn kimondja : «és semmi körülmény által félbe nem szakitható rendes magánjogi elévülési határidő alatt évül el» ; az elévülést félbeszakító és szüneteltető körülmények tehát ezen jog elenyésztét meg nem akadályozhatják, sőt maga a törvény eme szavaiból." «az elévülési határidőn belül, a végrehajtató kérelmére ujabban rendeltetik kiküldött)), kétségtelenül és puszta logikai következtetéssel folyik, hogy az elé/ülési időn tul jogsegély már nem adatik. Az maga, hogy a törvény tévesen «elévülés» kifejezést használ, a szakasz által szabályozott matéria jogi természetét nem változtathatja meg. És most tovább fűzve következtetéseinket, igazat kell adnunk cikkíró urnák abban, hogy téves a temesvári kir. ítélőtáblának általa hivatkozott határozata és a tévedés nyilván arra ') Lásd még R a f f a y : A magyar magánjog kézikönyve 1906. I' 128. és Grosschmid: Fejezetek c. m. u) Demburg i. m. 508. lap. jelmezekről valóságos gyöngyéletre következtet. Ha vala- i hol lehet szó fehér rabszolgaságról, ugy ez a szinésznépre nézve áll. Kis, de azért mégis érzékeny büntetések egész serege > követi lépten-nyomon minden ténykedését. Fölöttesei és elsősorban maga az igazgató egy személyben egyesitik a vádló, biró és végrehajtó szerepét. Csak egy kis rosszakarat vagy elfogultság és tűrhetetlenné válik élete. Szabad cselekvésében és akaratelhatározásában, gyakran a nevetségességig kicsinyes szerződési fentartások és kelepcék akadályozzák és vajmi gyakran átkozza azt a pillanatot, midőn e pályára lépett. De viszont igazságtalanok volnánk, ha nem koncedálnók azt, hogy szigorú intézkedésekre a színészekkel szemben — egyeseket kivéve — tényleg szükség van. E könnyüvérü, sokfejű, szeszélyes társasággal szemben a rend és fegyelem csak vaskézzel tartható fenn. Amint a katonáknál, ugy itt is a rendes polgári és büntető szabályok elégtelenek volnának arra, hogy a színművészet kulturális célja eléressék és az annyiféle nagy és apró tényező összműködésétől függő eredmény biztosíttassák. Az igazgató itt a vezérszerepet viszi, kinek tagjai felett zsarnoki módon rendelkezhetnie kell, ha kitűzött erkölcsi és anyagi céljait elérni akarja. E szigor különben a kötelességtudó színészt is megvédi léha, hanyag vagy rosszakaratú színésztársával szemben és cseppet sem csodálkozunk azon, hogy — amint ezt néhai Panlay-tó\ hallottuk — sok szigorú rendszabály maguknak a jelesebb színészeknek köszöni létét. Ma már letűnt azon idő, hogy egy színész, — mint pl.. Kean, — részegen jelenhetett meg a közönség előtt. A közönség az ily színészt minden kiválósága dacára kipisszegné. A mindennapi szükség és a gyakorlati életből merített tapasztalatok tették tehát szükségessé bizonyos állandó szavezetendő vissza, hogy a tábla az elévülés es a jogvesztő (Raffay) világosabban talán jogenyésztő zárhatándo kozott nem különböztetett és az elévülést illetően helyesen felhívott azt a jogszabályt hogy az hivatalból nem észlelhető, az egészen más természeti;'és jogi elbírálás alá eső jogenyésztő határidőkre alkalmazta. Ámde c felfogás téves, mert hisz a tábla álláspontja szerint & a házassági törvény 83. §. végbekezdese e lenére 10 éven tul beadott keresetet sem lehetne kifogás nelkul elutasítani, minek az lehetne a következménye, hogy a bíróságnak elenyészett j<>gu bontási okra alapítottan kellene házassági bontó ítéletet kimondania, ami pedig a törvény céljaival nyilván összeütközésbe.. állana. Nem helyeselhetjük tehát cikkíró urnák azt a javaslatát, hogy — úgymond — «a birói gyakorlatot olyaténképp megváítoztatandónak tartja, hogy az elévjJés, akár hosszabb tartamú, de elsősorban és kiválóan az 1881. évi LX. t.-c. 23. £-ának második bekezdésében megszabott módozatában még akkor is hivatalból figyelembe veendő, hacsak az alaki (végrehajtási) eljárásban provokálja is a birói döntést», mert az ellenkezőt statuáló birói gyakorlat nincs is, olyan t. i., mely szemben az itt kifejtettekkel, elvi éllel kimondaná, hogy a praeclusiv és egyéb zárhatár dőkre vonatkozó idevágó jogszabályok volnának alkalmazandók. És most befejezésül, — minthogy bevezető sorainkban erre vonatkozóan megjegyzést tettünk, — legyen szabad az elévülést illetően még egyet mondanunk. Tervezetünk, tudvalevően, eltérően a német polgári törvénykönyvtől, általános részt nem tartalmaz. így történt, hogy az elévülés a kötelmi jogban tárgyaltatik, ami már egymagában is megtévesztőleg hat, mert hisz az elévülés tana nem kötelmi, hanem magánjogi szabály. Mondja pedig a javaslat (1,326. §.) hogy ^követelések, amelyekre nézve a törvény mást nem rendel, tiz év alatt elévülnek». Hiába magyarázza az indokolás,') hogy e szó alatt ((követelések)) nem kötelmi alapú követeléseket, hanem általában szolgáltatás, illetve abbanhagyás, tehát dare, facere vagy praestarere irányuló követeléseket ért, a törvény akaratának nem az indokolásban, hanem a dispositióban kell megnyilvánulnia és éppen téves az az indok, annak dacára, hogy az olyan kiváló jogász mint Kipp is,8) helyeselte, hogy a tervezet nem akarta a német törvénykönyv módjára az igény (Anspruch) fogalmát jogkönyveinek terminológiájába behozni. Ott van ez a terminológia a magyar jogéletben úgyis és éppen ellenkezőleg ; helyesebb lett volna az igény szó tekintetében nálunk szállongó legferdébb és legellentétesebb fogalh Indokolás III. 692. és köv. old. 8) Tervezet föelőadmánya és birálati anyag. IV. rész (kötelmi jog) 1,562. old. bályok és szokványok létesítését. Az igazgató azokat önvédelme érdekében alkotta és alkalmazta. Csak emberi dolog, hogy e hatalmával gyakran vissza is él. A szerződések néki minden jogot, tagjainak ellenben semmiféle jogot nem biztosítottak. Módjában állott tehát kegyvesztett tagját felmondás nélkül rögtön elbocsátani, vagy addig zaklatni, mig az szerződését megszegve, vándorbothoz nyúlt. Ez utóbbi mód még kedveltebb is volt, mert alkalmat nyújtott a szerződésszegőtől tetemes kötbéreket is per utján követelhetni. Ma a helyzet kissé kedvezőbb és ez a magyar Országos Szinészegyesületnek köszönhető. Szervezése alkalmával ezen egyesület már kész anyagot talált. Rendelkezésére állottak a Nemzeti Sz nház ügyrendje és jogszokásai, melyek annál megbízhatóbbak voltak, mert itt az igazgatók és tagok közti jogvisszonyok mindig ugyanazok maradtak. Az Országos Szinészegyesület szabványai már 1882-ben jelentek meg nyomtatásban az 1881 dec. 16-án tartott Vll-ik szinészközgyülés megbízásából. Forrásuk: a Nemzeti Színház (házi) törvényei pedig csak 1884. évben lettek kinyomatva. Az eltérések a kettő között az 1882-iki első kiadásban csekélyek voltak. Az ufabbi, 1891-ben napvilágot látott törvényekben azonban az eltérések már lényegesek és annak helyén lesznek felsorolva. A Nemzeti Színház törvényeivel lényegben azonosak a m. kir. Operaháznak ugyanazon időből kelt (házi) törvényei, melyek éppúgy mint a Szinészegyesület törvényei is, miniszteri jóváhagyást nyertek és igy mint partikuláris jog is figyelemre méltók. Révai Lajos dr. (Folyt, köv.)