A Jog, 1907 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1907 / 10. szám - A Bp 540, 303, 335. §-aihoz

?4 A J legalább egy tanú elfelejtenek pecsétet alkalmazni. A rendkívül hitbuzgó végrendelkező az egyházközséget nevezi ki örököséül, leszármazói nincsenek, s a végrendeletet a pecsét hiányából az örökhagyó oldalrokonai támadják meg. Felperesek maguk sem állítják, még kevésbbé bizonyítják, hogy a végrendelet egyik, vagy másik ive, vagy összefűző zsinórja kicseréltetett, ami különben a btkv. rendelkezésébe is ütköznék. De hiába is állítanák azt felperesek, mert a perben fölös számban kihallgatott végrendeleti tanuk szerint a végrendeletet az első betűtől az utolsóig az időközben elhalálozott N. N. irta és mert ennek kezeirása megszakítatlanságából, folytonosságából és ugyanazonosságából a végrendeletnek összefüggő s egy befejezett egészet tevő tartalma már az első megtekintésre kétségtelenül kitűnik és hitelesen konstatálható. Hasonló ehhez az a jogeset, amilyen nagyon sok van és amelyben a végrendelkező — aki leszármazókat nem hagyott hátra, férje javára szóbeli végrendeletet alkot s szóbeli végrendeletében az 1876 : XVI. t.-c. 15., 16., 17. §-aiban meghatározott összes alaki kellékek és feltételek a végrendeleti tanuk vallomásai szerint felismerhetők és igazolvák — csupán azt nem jelentette ki, hogy «nyilatkozatomat szóbeli végrendeletnek kivánom tekinteni.» Hát kérem, ha én a tanukat kifejezetten azért hivatom, hogy végrendelkezni akarok s előttük aztán ennek megfelelő határozott nyilatkozatot teszek, ez csak azért, mert az élet számára készült tárvényben előirt nem is gyakorlati, hanem inkább didaktikus jelentőségű szavakat és kifejezést nem használom, nem volna szóbeli érvényes végrendelet ? Hiszen senkitől, legkevésbbé pedig a szóbeli végrendelkezés alkalmával rendszerint végső tusáját vivó végrendelkezőtől se lehet megkövetelni, hogy a törvénykönyvet a kezében tartsa. A bürokratikus szabályszerűségnek ilyen szélsőségéig elmenni, nézetünk szerint, nem szabad ! Itt tehát az örökhagyó igazolva lévő s concludens tényként úgyszólván elébünk táruló akaratával és azzal kell számolnunk, hogy ennek az akaratnak — amint az anyagi igazság diktálja —: szabad folyást engedjünk-e, vagy — amint az alaki igazság utasit —: apróságokba kapaszkodjunk és az örökhagyó végső rendelkezését ilyen apróságok miatt dugába dőlni hagyjuk ? A kir. Kúria fennebb ismertetett állandó gyakorlata örvendetes tanúsága annak, hogy a legfőbb bíróság már régen túltette magát azon, hogy az alaki törvény szó- és betű szerint magyarázandó s ahhoz, hogy az egész vonalon egységes gyakorlat honosuljon meg és az ingadozásoknak vége legyen, csak az szükséges, hogy az á kimondását a bé kövesse, vagyis hogy következetesek legyünk és maradjunk. Ami elvégre nem éppen lehetetlen. Részünkről addig is, mig az 1876. évi XVI. t.-c. és ebben a 8. §. a friss vérkeringésü legujabbkori jogélet kívánalmainak és szükségleteinek megfelelően novelláris uton átalakittatik, amellett vagyunk, hogy a végrendeletek alaki kellékeinek bírálatánál ne a szűkebb látókörű megszorító, hanem a tágabb látókörű kiterjesztő magyarázat legyen a kiindulási pont és hogy már most elejét vegyük annak, hogy egy aránytalanul s túlnyomóan szabályszerű alaki kellékekkel biró, anyagi érvényességében pedig épen álló végrendelet félretétessék olyan kicsiség miatt és akkor, amikor ennek a kicsiségnek semmi célja, semmi értelme nincs. Es emellett vagyunk különösen azért is, mert bár az 1876. évi XVI. t.-c. immár 30 éve van alkalmazásban, az alaki tekintetben jó és kifogástalan magánvégrendelet ma .is fehér holló, ami kiáltó bizonyítéka annak, hogy a végrendeletek alakiságaitól nemzetünk állandóan idegenkedik, azokat vérébe és jogi köztudatába áfómleszteni a végsőig vonakodik és azokkal megbarátkozni 7iem fog soha. A Bp 540., 303, 335. faihoz. Irta KONCZ MIHÁLY dr. csongrádi kir. albiro. A Bp. 540. §-a szerint, ha a szabadságvesztéssel büntetendő vétség miatt vagy az 529. §-a végső bekezdése szerint személyes megjelenés kötelezettségével idézett terhelt a tárgyalásra igazolatlanul meg nem jelenik, a biróság őt elővezetteti. A Bp. 194. §-a értelmében a tanú, ki kellő megidézés dacára meg nem jelent, elővezettethető, az okozott költség megtérítésére kötelezendő, azonkívül elzárásra átváltoztatható pénzbüntetéssel büntetendő. A törvény e szakasza érvényes a törvényszék előtti és a járásbíróság előtti eljárásban is. Sőt a Bp. 303. §-a szerint, mely az 521. §. értelmében a kir. járásbíróság előtti eljárásban is irányadó, a 23J. §. rendelkezésétől eltérően, még az alapos ok nélkül meg nem jelent vagy idő előtt eltávozott szakértő is elvezettethető. A tanukkal és szakértőkkel szemben e kényszereszközök alkalmazását a törvény indokolása arra alapítja, hogy a bírói parancs elleni engedetlenség a törvény iránti engedetlenség, mely a magasabb tekintetekből megtorlás nélkül nem maradhat. Az elővezetés kényszereszközének alkalmazása a terhelttel (vádlottal) szemben a Bp. 540., 131. §-a alapján mindig imperativ, hacsak a terhelt (vádlott) vagy helyette védője akár személyesen vagy szóbeli bejelentés által magát előlegesen ki nem menti; bár a 303. §. a vádlott elővezetésére nézve is csupán megengedő kitétellel él («elővezettetheti»). Ez utóbbi rendelkezést illetőleg nyilván arra az esetre gondolt a törvényhozó, midőn csupán pénzbüntetéssel büntetendő vétség vagy kihágás miatt tarttatik meg a főtárgyalás (összefüggés vagy a 333. §. esetén, igen ritka!) a törvényszék előtt, amikor a terhelt személyes jelenléte mellőzhető (530. §.). Hogy a terhelt (vádlott) elleni idézésnek ezt a cogens hatályát célozta a törvényhozó, kitűnik a törvény indokolásából, ahol ki van emelve (260. lap), hogy a terheltnek szóló idézés mindig csakis citatio jellegével bir, mert elővezetés terhe mellett történik. Az engedetlenség megállapítására vonatkozólag pedig azt a törvényes vélelmet állítja fel, hogy az mindig vélelmezendő, ha a szabályszerűen idézett terhelt meg nem jelent. A tanukra és szakértőre vonatkozólag azonban az elővezetés elrendelése a biró diseretiójára van bizva, indokolás nélkül mellőzheti ezt; azonban kötelezővé van téve minden esetben a rendbüntetés jellegével biró pénzbüntetés megállapítása, még akkor is, ha a biró az elővezettetést is alkalmazza (303. ut. bek., 542., 194. §.). Ezt a tulszigoru álláspontot tanúval és szakértővel szemben a gyakorlat enyhíti, amennyiben a tanú (szakértő) igazolatlan meg nem jelenése esetén mindjárt rendszerint nem szab ki pénzbüntetést a biróság, hanem csak akkor, ha a tanú ismételt igazolatlan meg nem jelenéséből meggyőződik arról, hogy vaióban a törvény elleni makacs viseletről, a bírói parancs elleni engedetlenségről van szó. Megengedem, hogy a törvény cogens rendelkezésével szemben ez a gyakorlat nem foghatna helyt, de a biró tudja azt, hogy a legtöbbször műveletlen és a jog labirinthusaiban teljesen járatlan tanú vagy szakértő a mulasztást nem a törvény iránti tiszteletlenségből vagy a bírói parancs elleni engedetlenségből követi el, hanem azért, mert dolga van s nem vél a törvény ellen vétket elkövetni akkor, amikor a mulasztást előzetesen a bíróságnak be nem jelenti. Igaz ugyan, hogy a bünv. perrendt. indokolása (377. 1. 1. p.) szerint az utólagos mentség is elfogadható és ekkor a pénzbüntetést megállapító végzés hatályon kívül helyezhető; de épp azért, mert pénzbüntetés kiszabása esetén a tanú mindig talál elegendő mentséget, mely a bíróságot arra bírja, hogy a rendbüntetést megállapító határozatot hatályon kívül helyezze, — a törvényben nem találom ezt az intézkedést szerencsésnek és azért a Bp. novellája alkalmával a pénzbüntetés kötelező kiszabását mellőzni lehetne. Ezenkívül, bár minden idéző levél- blankettában benne van a Bp. 194. §-a szerinti figyelmeztetés, a tanúkihallgatásra való meg nem jelenés ezen következménye népünk köztudatába még mindig nem ment át, abban pedig, hogy a kézbesítő ezen kényszerítő rendelkezésre minden esetben figyelmezteti a tanúr, bizni éppen nem lehet. Évek hosszú sorának tapasztalata taníthatja meg csak a népet arra, hogy a bírói parancsnak akkor is, ha mint tanú van idézve, vagy föltétlenül engedelmeskedjék avagy kellően okadatolt mulasztását idejekorán bejelentse. De bölcseleti okokkal is ki lehet mutatni ez intézkedés helytelenségét. A törvényes intézkedés alapja a belátáson alapuló célszerűség (hasznossági elv), ami annyit jelent, hogy a törvény alkotta állami kényszer akkor alkalmaztassák, amikor arra a közjó szempontjából szükség van és akkor is oly terjedelemben, hogy az egyéni szabadságot csak annyiban korlátolja, amennyire éppen szükség van. Ez pedig azt jelenti, hogy a jogszolgáltatás lehetőleg összhangzásba hozandó a bennünk élő erkölcsi törvénynyel, az igazságossággal (ami nem mindig azonos a jogérzettel). Másrészről a kényszer alkalmazásának föltétele, hogy a tett tényálladéka, amely miatt a kényszer alkalmaztatik, alanyilagés tárgyilag is tisztázva legyen. A mulasztási delictumoknál az alanyi tényálladékhoz a gondatlanság beszámítható foka vagy a dolus kell. Nézetem szerint ezeket az elveket kellene alkalmazni a «törvény elleni engedetlenség.) megállapításánál, vagyis konkrété csak akkor szabadna azt a rendbuntetes alapjává tenni, mikor az engedetlenség nyilván-