A Jog, 1906 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1906 / 51. szám - A biró munkája

370 A JOG ünnepélyesen bevonul a becsület templomába, mert a lovagiasság szabályainak eleget tett. Ezután már nem lesz szabad megbirálni előéletét, mert azt az egészségtelen társadalmi nézet kiengeszteltnek tekinti még akkor is, ha az illetőnek az életmódja semmiben sem változott. Ily esetben a párbaj arra szolgál, hogy szentesítse a legbotrányosabb erkölcstelenséget s hogy tekintélyt és tiszteletet adjon azoknak, akik azzal előzőleg — előéletük miatt — nem rendelkeztek. Mennyivel jobbak volnának közviszonyaink, ha a politikusok nem párbajoznának! Mennyi nemes eszme találhatna megvalósulást s mennyi jószándék jutna közelebb a megvalósításhoz, ha államférfiaink a közjót érdeklő kérdésekben mellőznék a személyi mozzanatokat s ha sokszor nem fegyverrel igyekeznének azokat megoldani. Másrészről sajnos, hogy az igazmondás igen gyakran betöri a fejét annak, aki egyenes uton jár s párbajra kényszeríti azt, akinek a viaskodás szándékában sem volt; mindenesetre módot kellene találni arra, hogy az őszinte és becsületes embereknek ne kelljen párbajozniok akkor, amidőn igazat mondanak. Semminek se lenne oly nagy és döntő befolyása a mindnyájunk által kivánt nemzeti művelődési munkára, mint a bíróságoknak. Ehhez elsősorban a btk.-nek a módosítása volna szükséges oly célból, hogy az enyhe becsületsértés elzárással, a súlyosabb becsületsértés pedig fogházzal büntettessék. Ezenkívül elkerülhetetlenül sürgős, hogy megváltozzék az a szellem, amely a becsületsértési ügyekben legfőbb bíróságunk határozatait sugallja, mert csak igy fog megszűnni az a mély és szomorú különbség, amely a jogi kritérum és a köztudat között van. Számtalan esetet tudunk, amelyben a legdurvább kifejezések, a legvakmerőbb gyalázkodások és a legmélyebb becsületsértések fordultak elő s amelyek nemcsak enyhítő körülmények beszámításával, hanem teljes fölmentéssel végződtek, mert a bíróság ugy vélekedett, hogy «a kifejezésnek sem a grammatikai értelme, sem pedig a külső alakja nem elég ahhoz, hogy büntethető sértés esete legyen megállapítható, mégpedig annál kevésbbé, mert föltétlenül tekintettel kell lenni az eset előzményeire és alkalmára, továbbá a szereplő személyek minőségére, a sértő és a sértett közötti viszonyra és a bűnös szándéknak, mint a büntetőjogi felelősség egyetlen alapjának, az egyéb körülményeire is.» Noha a köteles tisztelettel viseltetünk a legfőbb bíróságnak ezen kijelentése iránt, azért a becsületes meggyőződés jogossága alapján ki kell jelentenünk, hogy ezen doktrínának igen veszedelmes következményei észlelhetők a spanyol társadalomban, mert mindennap több és több polgár fordul el a törvénytől, amely előtt hiába keresi a beosülete megvédelmezését. A sértettnek, aki egyrészről a társadalom közönyösségét látja, másrészről pedig a bíróságtól azt hallja, hogy a legsúlyosabb sértés sem képez támadást az ő becsülete ellen, nem marad hátra más tennivalója, mint: hogy a személyes boszunak éppen nem nemes és voltaképpen csak kevésbbé müveit társadalmi környezetbe illő segítségéhez folyamodjék. Aki e jelenség fejlődését tanulmányozza, kétségkívül arra az eredményre jut, hogy Spanyolországban sem a párbajok megszűnését, sem a vérbüntettek megszűnését nem lehet remélni addig, amíg a törvényhatósági bírák az arculütést kihágásnak minősitik s míg a felső bíróságok ugy vélekednek, hogy ha valaki mást nyilvánosan fickónak nevez, vagy ha valaki más férfiakról, vagy nőkről gonosz és itt le nem irható becstelen dolgokat beszél: az sem becsületsértést, sem rágalmazást nem képez. Nézetünk szerint semmi befolyással sincs a sértés büntelenségére azon körülmény, hogy azt megelőzőleg, vagy azzal egyidejűleg, inzultusok történtek, épp ugy, mint ahogy nincs kizárva a beszámítás a kölcsönös testi sértésnél sem. Az inzultust mindig büntetni kell, anélkül, hogy föltételeinek és körülményeinek a vizsgálatába bocsátkoznánk. Kölcsönös sértések esetén a leghelyesebb eljárás az volna, ha az első bűncselekményt, mint okot, súlyosabban büntetnők, mint az arra következett sértést, mint okozatot. Ez alkalommal nem lesz érdektelen, ha felemlítjük, hogy a bíróságoknak, a megzavart jogrend helyreállításán kívül még egy magas, nevelési missziójuk van, amelyet azonban figyelmükön kívül hagynak, éppen nálunk, ahol a köznép annyira el van maradva műveltség és oktatás dolgában. Nincs is remény arra, hogy ezen oktatás és nevelés a bíróság részéről megtörténjék, mert ime azt látjuk, hogy a legocsmányabb szavakat és a legsértobb kifejezéseket megtorlatlanul hagyják bíróságaink, aminek az a szomorú következménye, hogy a nép, különösen pedig annak a műveletlenebb része a bíróság eljárását ugy értelmezi, hogy szabad folyást engedhet nyelvének, s a legocsmányabb sértéseket szabadon kiszalaszthatja a száján ; mig ellenkező esetben, ha t. i. nagyobb szigorral és körültekintéssel járna el a bíróság, ugy bizonyára javítana a népnek az erkölcsén. Amily mértékben sürgős és elengedhetetlen a büntetőjogban az emiitett helyesbbités, éppen olyan szükséges az is, hogy az állam nagyobb figyelmet fordítson a polgárok becsületének a megvédelmezésére, amely éppen olyan fontos érdekük, mint az élet, vagy a tulajdon; tegye lehetővé a sértetteknek, hogy áldozatok, alkalmatlanság és költségek nélkül járulhassanak a bíróságok elé, s hogy a panasz beadása ne legyen merev formalizmushoz kötve. Mondja ki a törvény, hogy minden, a magánfél indítványára üldözendő bűncselekmény miatt, a bűnvádi eljárás megindítására nézve elégséges az, ha az érdekelt fél a kir. ügyészség közbenjárását kéri. A törvényhozás, a bíróságok és a közvélemény együttes működése alapján remélhető, hogy a párbaj el fog tűnni körünkből, épp ugy, mint Angliában, ahol már megvannak mindazon föltételek, amelyekre föntebb rámutattunk. Ha majd nem kell nyomozni és megbüntetni a párbaj bűncselekményének az elkövetését, akkor majd nem fog előfordulni az a szomorú és ferde helyzet, hogy a bíráknak, mint hivatalnokoknak anélkül, hogy ezért gáncs érhetné őket, ignorálniok kell azt, ami előttük, mint magánemb-rek előtt, nagyon is ismeretes ; mert az egész világ elismeri, hogy semmi értéke sincs annak, ha olyan egyének ellen járunk el, akik elkerülhetetlen társadalmi kényszernek a hatása alatt párbajoztak ; ennek csak az az eredménye, hogy mindenki megcsalja Juszticiát. Még maga a vizsgálóbiró is, ha lelkiismerete mélyébe tekint, érzi, hogy becsületessége megrendül és akarata elernyed, mert tudja, hogy ő maga is elkövetné azt a bűncselekményt, amely miatt neki másokat üldöznie kell. A párbaj soha sem menthető, s minden tekintet nélkül szigorúan büntetendő csak akkor lesz, ha az elkövetett sérelmekkel szemben maga az államhatalom veszi át ama reparativ funkciót, amelyet — szerencsétlenségére — mai napság, a személyes viaskodás utján, az egyén gyakorol. A biró munkája. Irta DÓMJÁN LAJOS karánsebesi járásbiró. Mennyiség szerint értékelt munka tartalmából rendszerint hiányzik az intensivitás, az a belterjes erő, mely a munka jóságát biztosítja. Általános a panasz, hogy a biró munkássága manapság csak statistikailag értékelődik. Arról is hallunk panaszkodni, hogy a munkának mennyiségileg való fokozására buzdító és ösztökélő eszközök vétetnek alkalmazásba. A buzdítással túlhajtott, vagy az ösztökéléssel kimerített biró ideges, türelmetlen, s hatalmával tulkapó. A magasabb irányt keresők lelkéből a törekvésre buzdítást, a hivatottságot, önbizalmat és lelkesedést kiöli a statistikai prés. Egyik biró röpiratban hívja fel a kormány figyelmét a bajok orvoslására. «Még működik a bírósági szervezet — irja a röpirat — de maga a szervezet beteg*. (Somlyódy röpirat 48. 1.) A másik biró igy kiált fel: «elszomoritó, hogy utolsó években mily rohamosan hanyatlott az igazságszolgáltatás színvonalai) (Ügyv. L. 20. fsz. 1906.). A harmadik vehemensebb biró igy támad: «Eljutott immár a bírói kar az erkölcsi és physikai nyomor szélére» (Ügyv. L. 21. 1896.). Ügyvédi körből következő kifakadással találkozunk: «Az a körülmény, hogy M. bírónak az ügyvédekkel és felekkel heves összekoccanásai vannak — a hazá?ikban közkeletű gyakorlat szerint — nem ok a felügyeleti hatóság komoly közbelépésére)) (szabadkai ügyvédi kamara 1905. évi jelentése). A birói és ügyvédi körökből felhangzott mindezek a panaszok kétségtelenül utalnak arra a nyugtalanító jelenségre, hogy a bíráknak nem csekély része ideges, s ideges szenvedelemből tul is lépi azt a határt, melyen belül való maradásra a bírót, a magasabb qualifikáitság, s az általános illemi szabályok kötelezik. Bár egyáltalán nem tartom jogosultnak, hogy a biró a ránehezedő nyomást a közönségre is áthárítsa, mindazáltal a tapasztalt jelenségek önkéntelen is felébresztik minden jogász lelkében azt a gondot, hogy itt a baj okai mélyebben fekszenek, igy a baj okát felkutatni, az esetleges orvoslási módokról gondolkodni, a bírói kar érdekében mindnyájunk kötelessége. Azok, akik panaszkodnak, a biró idegességének okául a munkával való túlterhelést hozzák fel. Az egyik bíró ezeket mondja: «Személyzetapasztás, Sía"^..fVek °ta. 3Z, ^azságügy> kormányzat vezető gondolatát, egyetlen célját képezi».