A Jog, 1906 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1906 / 42. szám - A hatóság előtti rágalmazásról - Az 1886. évi XXIX. t.-c. és társai

300 A JOG tio mellett sem forditja élét a közjegyzői kar ellen. Szóról szóra ekkép hangzik: «Amidön az ügyvédi rendtartás alkottatott, az ügyvédi kar számban csekélyebb és a legelőnyösebb anyagi körülmények közt élt, — hisz akkor még a közjegyzői törvény sem létezett és a későbbi számtalan gáncsvetés sem ártott még az ügyvédi kar létérdekeinek és megélhetésének». Erősen distinguáltam tehát a közjegyzői törvény és a későbbi gáncsvetések közt. Tény és Zimányi ur sem fogja tagadni, hogy a közjegyzői törvény az ügyvédi kar jövedelmét alaposan megdézsmálta, De ebbe mindannyian kezdettől fogva szó nélkül belenyugodtunk, mert a szükséges törvényt az ügyvédi kar még akkor sem ellenzi, ha az saját anyagi érdekei ellen fordul. Jött azonban utána egy sereg oly törvény, mely célzatosan és minden benső szükség nélkül az ügyvédi kar létfeltételeit erősen megnehezítette, anyagi érdekeit megnyirbálta. Idézzek példákat ? y^Mvcrközönségnek irok és igy e törvények részletes felsorolásától fel vagyok mentve. Ezekre vonatkozott cikkem azon kifejezése: «későbbi számtalan gáncsvetés». Remélem, Zimányi ur is bele fog nyugodni ezen loyalis nyilatkozatomba és igy köztünk jövőre is szent lesz a béke. __j Révai Lajos dr. y^A- hatóság előtti rágalmazásról. Irta BUCHWALD LÁZÁR szabadkai ügyvéd. E tárgygyal azért foglalkozom ezúttal, mert több izben tapasztalnom kellett, hogy az alsófoku birói gyakorlaton még most sincsenek tisztában a hatóság előtti rágalmazás tényező elemeivel. A Btk. 260. §-a akként rendelkezik, hogy rágalmazást követ el és egy évig terjedhető fogházzal büntetendő : aki mást valamely hatóság előtt büntethető cselekmény elkövetésével vádol, ha vádja valótlannak bizonyul és a hamis vád büntette vagy vétsége fenn nem forog. A «dolus specialis»-t kivéve, büntettet csak szándékosan elkövetett cselekmények képeznek. A gondatlanságból elkövetett hatóság előtti rágalmazás tehát nem büntethető, azonban a hazai bíróságok ítélkezése az emberi életvisszonyok ismeretének hatása alatt, a büntethető rágalmazást a törvény merev szavai által meghatározott ismérvek mellett, a bűnös akaratnak a szándékosság körén kívül eső egyéb alakzataira figyelemmel állapította meg, amidőn majd a vádaskodó rosszhiszeműségét, majd meg a könnyelműen vagy meggondolatlanul emelt vádat mondották ki mint rágalmazást büntetendőnek, amely utóbbi alakzatok pedig a gondatlanság fogalma alá egyesithetők. Egy kúriai ítélet indokolása bölcsen megértelmezi, hogy a bűnvádi felelősség alá vonható gondatlanság nem egyéb, mint a köteles gondosság- és óvatosságnak a cselekvésben való mellőzése. Az egyéni visszonyokhoz mért közönséges gondosságot mindenkitől megköveteli a törvény, a rendkivüli gondosságot azonban nem követeli és nem is követelheti és pedig legkevésbbé a megtestesülést nem nyerhető cselekvésnél. A törvény azt a gondosság mellőzését, amelynek kifejtése a többség subjectiv visszonyainál fogva lehetetlen, nem büntetheti. A 260. §. alá eső rágalmazás ténye is e szempontokból bírálandó el. A vétkesség csak annak a terhére állapitható meg észszerüleg, aki mást a hatóság előtt a köteles gondosság mellőzésével vádolt s vádja valótlannak bizonyult. A feljelentőt nem terhelheti a gondatlanság akkor, ha azt valóban létező s beigazolható oly gyanuokok alapján eszközölte, amelyeket az illetékes hatóság is elegendőnek tartott a további eljárásra. E szerint gondatlanul csak az vádol, aki az oly további gyanuokok alapján emel vádat vagy tesz feljelentést, melyek beigazolást nem nyernek, mert csak az ily jogsértő vádaskodásnál állapitható meg, hogy a köteles gondosság mellőztetett. Tehát rosszhiszeműség, feltűnően könnyelmű és gondatlan feljelentés vagy vádirat nélkül nincsen hatóság előtti rágalmazás. A hatóság előtt rágalmazásnak továbbá tényező eleme a büntethető cselekménynyel való vádolás. Ebből folyóan, ha a feljelentés nem irányul olyan tényekre, melyek büntetendők, a hatóság előtti rágalmazás vétsége nem forog fenn. De akkor sem forog fenn a btk. 260. i?-a szerinti rágalmazás, ha csak a tények jellemzésére használt kifejezések s a panaszos által vélt minőségek foglaltatnak a feljelentésben vagy vádiratban, miután a hamis vagy valótlan tények állítása, ilyenekkel való vádolás szükséges ahhoz, hogy akár a hamis vádaskodás, akár a hatóság előtti rágalmazás vétsége fenforogjon. Végül fontos tényező eleme a hatóság előtti rágalmazás vétségének, hogy a feljelentőnek vádja valótlannak bizonyult légyen. Fontos tudnivaló, hogy eme feltétel csak a bűncselekmény létrejöttére nézve fenforgó positiv tényekre alapitható. Ezzel egyértelműnek nem vehető az, hogy a vád bizonyítást nem nyert. A felsőbirósági gyakorlatot iparkodtam röviden megismertetni, mert — mint már e cikk elején mondtam — sokan nincsenek tisztában a hatóság előtti rágalmazás tényező elemeivel, mi által sok haszontalan munkát okoznak a bíróságnak és az alsó bíróságok a felső bíróságoknak. Az 1886. évi XXIX. t.-c. és társai. Irta KUBINYI JÁNOS dr., nagyrőcei kir. közjegyzőhelyettes. Ily cimü III. közleményében Halmi Bódog, máramarosszigeti törvényszéki aljegyző ur «A Jog» szept. 30-iki számában a következőket irja: «... a közjegyzői okirat ... az ingatlanokra vonatkozó hagyatéki jegyzőkönyvek terén számtalan esetben bántó felületességet, homályosságot, a beható és mindenre kiterjedő körültekintést (?), végül különösen a vázlatrajzi megosztásoktól való nagymérvű irtózást, a kényelmes egyenlő hányadokban való osztozásra törekvést, egyszóval a tényleges birtoklásnak meg nem felelő tkvi helyzet feltüntetését árulja el.» Megengedem, hogy tisztelt cikkíró ur látott ilyen tárgyalási jegyzőkönyveket, hiszen én is láttam már sok oly bírósági ítéletet, melynek felületessége bántó, mely nem találta fel az igazságot, méltánytalan s a kellő jogtudás hiányzik belőle s minden inkább, csak nem jó ítélet. Sőt ugyanazon hibákat, melyeket t. cikkíró ur egyes tárgyalási jkönyvekben felfedezett, láttam a helyszínén működő bírósági kiküldöttek munkálataiban is, mert ezek munkája sem mindig oly kitűnő, mint a t. cikkíró ur óhajtja feltüntetni. Egész községeknek gyalázatosan rossz tkveit láthatjuk, ügyetlenül, felületesen összetákolt birtoklapjait, B. lapjait érthetetlen tulajdoni feltüntetésekkel stb. Ezer példát tudnék felmutatni régibb és legújabb időkből. Pedig ezeket nem közjegyzők késEitették. Tudjuk, hogy az 1894. évi XVI. t.-c. a hagyatéki eljárással összefűzi a tkvi helyesbítési eljárást, az 52. §. második bekezdése előírja, hogy a közjegyző a helyszínén tartson tárgyalást. Az első bekezdés szerint is a körülményekhez képest a helyszínen tartandó meg a tárgyalás. Hogy minden esetben ez nem lehetséges, de nem is szükséges, tudjuk. Hiszen akkor a közjegyzőnek sokszor egy nap egyszerre több községben is jelen kellene lennie, az irodáját bezárhatná s még rá is fizetne a tárgyalásra. Pl. 200—400 koronás hagyatéknál 6 K. a díjátalány, ha pedig helyszínen tárgyal, 8 K., s ebben már benne van a fuvardíj és ellátás is. Most pl. van olyan község, hová a fuvardíj 20—30 koronába kerül, ehhez jön az ellátás, s minderre és a közjegyzői munkálatokra ád a törvény 8 koronát! Egész nap távol van a székhelyétől s e réven is érheti veszteség. Ha ilyen esetben valaki azt kívánja a közjegyzőtől, hogy menjen ki a helyszínére, ugy azt meghibbant elméjű embernek kellene tartani. Ha a törvény méltányos díjazásban részesítené a helyszínen tárgyaló közjegyzőt s napidijat és fuvardijat adna neki, sok hagyatékot lehetne a tényleges birtoklásnak megfelelően rendezni. A mai állapot tehát a törvény félszegségéből keletkezik, mely maga nehezíti meg s teszi úgyszólván lehetetlenné a sok esetben üdvös eredménynyel járó helyszíni tárgyalást. Ha a bíróság megy ki a helyszinére, kap kilométerpénzt, melyen nagyobb távolságoknál jócskán nyerni is lehet (a közjegyzői törvény csak a tényleg kiadott fuvarpénz felszámítását engedi meg), kap napidijat és húzza a fizetést. Ha pedig a közjegyző, kik közül pedig nem egynek alig van több jövedelme, mint egy járásbirónak, a helyszínén kénytelen egy csekély értékű hagyatékot letárgyalni, kap összesen 8 koronát, — holott a bíróság nagyobb távolságú kiszállásnál liquidál 70—80 koronát. Az 1894. évi XVI. t.-c. 117. §-a, s különösen II. része feltétlenül reformálandó lenne. Még szerencse a felekre is, s a közjegyzőre is, hogy különös szorgalom, szakértelem, a tkvek és térkép pontos tanulmányozása, a szomszédok megállapítása, a felek gondos kikérdezése segítségével, a bonyolult esetek nagy részében is lehet jól és a tényleges birtoklásnak megfelelően rendezni a hagyatékot. A törvény persze itt sem honorálja a nagyobb munkát, mint az előző törvény tette. Azért átalány, hogy az is maradjon. 6 korona marad az, akár félóráig tartson a tárgyalás, s fél iv legyen a jkv, akár 3—4 tárgyalás szükséges a rendbehozatalhoz és tíz ives jkv. De sok helyen ismét mi hiusítja meg az ily beható rendezést s mit tapasztalunk sok hagyatéki bíróságnál r Azt, hogy