A Jog, 1906 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1906 / 28. szám - A spanyol büntetőjogi irodalom fejlődése [12. r.]

JOGESETEK TARA FELSŐBIRÓSÁGI HATÁROZATOK ÉS DÖNTVÉNYEK. Melléklet a Jog 20. számához. Köztörvényi ügyekben. Alperes terhére szándékosság vagy mulasztás meg nem állapitható, mert alperes, mint lapszerkesztő, abból a tényből, hogy a kérdéses költemény kézirata harmadik személy közvetítése mellett az ő rendelkezésére bocsáttatott, jóhiszemüleg azt vélhette, hogy erre nézve a közvetitő a szerzőnek tudtával cselekedett. Alperest tehát csakis a saját gazdagodása erejéig lehet kártérítésben elmarasztalni. Ellenben a perköltség és az ehhez számítandó felebbezési költség megtérítésére alperest kötelezni kellett, mert amennyiben a jogbitorlás alperes ellenében megállapittatott és alperes a kárkövetelés egy részében elmarasztaltatott, lényegileg egészen vesztesnek tekintendő. A székesfehérvári kir. törvényszék (1904. május 26-án 3,5-11. p. sz. alatt) Steiner FA\ dr. ügyvéd által képviselt L. H felperesnek Krausz Zsigmond dr. ügyvéd által képviselt L. A. dr. alperes ellen szerzői jog bitorlása miatt következőleg itélt: Felperes keresetének részben helyt ad : az alperes azon cselekményében, hogy a tőle szerkesztett és tulajdonát képező Székesfehérvár és Vidéke lap 1903. évi márc. 10-iki számában a felperes «Isten» cimü költeményének néhány részét közölte, a szerzői jog bitorlását alperes terhére megállapítja; felperesnek ezzel okozott kárát 25 K.-ban megállapítja s alperest végrehajtás terhével kötelezi, hogy 15 nap alatt 25 K.-t felperesnek kifizessen. Felperest az ezt meghaladó keresetével elutasítja, a perköltséget pedig peres felek között kölcsönösen megszünteti. Indokok : Nem vitás a felek közt az a tény, hogy alperes lapjában a felperes Isten cimü költeményének I-1V. ciklusát nagy részben közölte. Alperes a kihallgatott tanuk vallomásával nem volt képes azt igazolni, hogy a közlésre szerző engedélyét megnyerte volna : miért is azt 1884 : XVI. t.-c. 6. §. értelmében meg kellett állapítani, hogy alperes szerzői jogot bitorolt. Ámbár B. J. dr. vallomása szerint az V. cyclus közlése nélkül a közlemény értéktelen volt, mégis a felperes kárát 25 K.-ban kellett megállapítani s ebben az összegben alperest marasztalni, mert a szakértők véleményének többsége azt bizonyitja, hogy ily költeménycyclusért vidéki lapok 20—30 K.-t szoktak tiszteletdíjul a szerzőnek fizetni. W. P. érdektelen tanú vallomásánál bizonyította azt alperes, hogy a kéziratot ezen tanú küldötte el alperesnek miután őt P. J. biztosította a felől, hogy a közlésre a szerző engedélyét megnyerte. Noha ezt P. J. tagadta, ez a tény mégis azt bizonyitja, hogy alperest tévedésbe ejtették: minélfogva őt a költemény közlése körül sem szándékosság, sem gondatlanság nem terhelte. Ugyanazért a már idézett törvénycikk 19. §. utolsó bekezdése értelmében alperest büntetéssel terhelni nem lehetett. Alperes jóhiszemű tévedése s az a körülmény, hogy felperes nagyiészben vesztes, indokolják a perköltségnek kölcsönös megszüntetését. (1868. évi LIV. t.-cikk 251. §.) A budapesti kir. ítélőtábla (1904. december 4-én 8,258. p. sz. alatt) következőleg itélt: A kir. Ítélőtábla az elsőbiróság Ítéletét helybenhagyja. Indokok: W. P. tanú azon vallomásából, hogy nővére jogos birtokában levő kéziratot azon jóhiszemű tudatban engedte át közlés végett az alperes szerkesztésében megjelenő hírlapnak, hogy annak ily közléséhez a szerző beleegyezését adta, nyilvánvaló, hogy az alperest sem szándékosság sem a gondatlanság oly foka nem terheli, amely ezen a szerzői jog bitorlását megállapító cselekménynek az 1884. évi XVI. törvénycikk 19. §-ában megállapított büntetését maga után vonhatná, következésképp az alperes azon kárért csak saját gazdagodása erejéig felel, amelyet a közléssel a felperesnek okozott, ez pedig csak az a szokásos tiszteletdíj lehet, amelyet a szerkesztővel kötött egyezmény alapján a közlésért a felperes nyert volna, az alperesi szakértő véleménye alapján a kártérítés mérvét az eísőbiróság igy helyesen állapította meg, azért az elsőbiróság ítéletét ugy elutasító, mint marasztaló részében a most felhozott és ezzel nem ellentétes saját indokai alapján, a perköltség iránt intézkedő részében pedig vonatkozóan felhozott indokaiból helybenhagyni kellett. A m. kir. Kúria (1906. június 5-én 3,051. p. sz. alatt) következőleg itélt; A kir. Kúria a másodbiróság ítéletét a per főtárgyára nézve helybenhagyja, a perköltségre nézve azonban mindkét elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatja s alperest végrehajtás terhével kötelezi, hogy felperesnek 111 K 50 f. perköltséget 15 nap alatt fizessen. Indokok: Az alperes terhére szándékosság vagy mulasztás meg nem állapitható, mert alperes, mint lapszerkesztő, abból a tényből, hogy a kérdéses költemény kézirata harmadik személy közvetítése mellett az ő rendelkezésére bocsáttatott, jóhiszemüleg azt vélhette, hogy erre nézve a közvetítő a szerzőnek tudtával • Budapest, 1906. július 15. cselekedett. Alperest tehát csakis a saját gazdagodása erejéig lehet kártérítésben elmarasztalni. Ellenben a perköltség és az ehhez számítandó felebbezési költség megtérítésére alperest kötelezni kellett, mert amennyiben a jogbitorlás alperes ellenében megállapittatott és alperes a kárkövetelés egy részében elmarasztaltatott, lényegileg egészen vesztesnek tekintendő. Bizonyított tényállás szerint alperesek és jogelődök a kereseti ingatlanokat az alapkereset megindítása : 1901. évi október hó 4-ike előtt már több mint 30 éven át birtokolván, javukra lévén számítandó, a zálogban tartóknak nem a maguk, hanem az alperesek s illetve atyjuk nevében gyakorolt birtoklása is, s a 30 évet meghaladó birtoklás mellett alpereseknek az osztr. ált. polg. tkönyv 1,477. §-a értelmében a jogszerű cim kimutató nára szükségük nem lévén; tekintettel arra, hogy felperes az alperesek és jogelődük birtoklásának rosszhiszeműségét bizonyítani meg sem kísérletté; a kir. Kúria bizonyítottnak tekinti hogy alperesek a kereseti ingatlanok tulajdonát elbirtoklás utján megszerezték. A dési kir. törvényszék (1904. évi június hó 30-án 4,883. P. »z. a.) a kir. kincstári jogügyek igazgatósága által képviselt m. kir. kincstár felperesnek D. G., D. J. és I. L.-né D. T. alperesek ellen örökösödés és jár. iránti ügyében következőleg itélt: Felperesek kei esetükkel elutasittatnak, s arra köteleztetnek, hogy 40 K. perköltséget 15 nap alatt végrehajtás terhe mellett alperesnek fizessenek meg. Indokok: Felperesek a 3,849/904. polg. számú végzésében foglalt felhívásnak eleget nem tettek, minthogy pedig e nélkül állítólagos jogelődjük D. M. kizárólagos örökösi minősége bizonyítva nincs, ennélfogva annak elbírálása nélkül, hogy D. M. öröklési jogát engedményezte-e felpereseknek vagy nem, felpereseket keresetükkel elutasítani, s a prts. 251. §-a alapján költségek viselésére kötelezni kellett. A kolozsvári kir. Ítélőtábla (1904. évi november hó 29-én 3,851. P. sz. a.) következőleg itélt: Előrebocsátásával annak, hogy az elsőbiróság a perújításnak helyet adott, az elsőbiróság ítéletének az újított perbeli alperes által felebbezéssel meg nem támadott ez a része érintetlenül maradt, egyebekben az elsőbiróság Ítélete helybenhagyatik, oly változással, hogy az újított perbeli felperesi képviselőnek perbeli dija 40 K.-ra felemeltetik. Indokok: A per érdemében az elsőbirósági ítélet helybenhagyandó volt, mert a felhívott tanuk sem azt nem bizonyították, hogy az örökhagyó vagyonát élők közti szerződéssel D. A.-nak tulajdonjoggal átadta, sem azt, hogy örökhagyó érvényes végrendelettel hagyta volna ingatlanait D. A. felperesi jogelődnek, amennyiben csak M. G. és Cs. L. vallott ilyenforma végrendelkezésről, de hogy még más tanuk is lettek volna és kik jelen, arról nem tesznek vallomást; a hagyatéki eljárás során kihallgatott állítólagos végrendeleti tanuk M. G. fennebb is említett tanú e perbeli vallomásával ellentétben, ugy D. G., R. O. és L. O. végrendelkezésről semmit sem tudnak, végrendeletnél jelen nem voltak s csak hallomásból tudják, hogy örökhagyó házát és kertjét D. O.-nak adta azért, hogy életfogytiglan eltartsá s eltemettesse. A felhívott tanuk a felperesek szakadatlan birtoklását sem bizonyították, valamint D. G. azt sem bizonyította felhívás dacára sem, hogy D. M., ki magát a hagyatéki eljárás rendén az örökhagyó unokájának állította, tényleg örökhagyó után öröklésre hivatott örököse lett volna. A m. kir. Kúria (1906. június hó 12. 670. P. sz. a.) követköző Ítéletet hozott: j A kir. Kúria mindkét alsóbiróság ítéletét megváltoztatja, az alapperben 1902. aug. 5-én 3,064. p. sz. a. hozott elsőbirósági ítéletet hatályon kivül helyezve, felperes kir. kincstárt alapperbeni keresetével elutasítja s végrehajtás terhével kötelezi, hogy az újító alpereseknek 70 K. per- és felebbezési költséget 15 nap alatt fizessen. Indokok: Alperesek ujitott keresetüket kettős jogalapra fektették, nevezetesen első sorban arra, hogy néhai R. P.-né R. F. a kereseti ingatlanokat még életében tulajdoni joggal átruházta atyjukra néhai D. A.; másodsorban pedig arra, hogy atyjuk az ingatlanokat az 1873-ik évben bekövetkezett haláláig 10 éven át velük együtt, ettől az időponttól kezdve pedig mint atyjuk örökösei, egyedül ők, az alapkereset megindítását megelőzőleg több mint 30 éven át háboritás nélkül birtokolván, azokat elbirtokolták. Alperesek ujitott keresetüknek első sorban felhozott jogalapját, hogy t. i. néhai R. P.-né az ingatlanokat életében néhai atyjukra tulajdoni joggal szerződésileg átruházta, felhívott tanukkal nem bizonyították ugyan, amennyiben a vitatott átruházási jogügylet létrejöttét egyedül Cs. L. tanú bizonyitja, mig M. G.