A Jog, 1906 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1906 / 25. szám - A spanyol büntetőjogi irodalom fejlődése [10. r.]

vagy az alapszabályokba ütköző társasági határozatok megsemmisítését kérhesse. A társasági határozatok tekintetében a cégbíróság ugyancsak felügyeletet gyakorol, amennyiben a hozzá beterjesztett közgyűlési jegyzőkönyvekből a törvénybe vagy az alapszabályokba ütköző magatartásról nyervén tudomást, hivatalból is eljárhat. Külföld. A spanyol büntetőjogi irodalom fejlődése. Irta THÓT LÁSZLÓ dr. (Folytatás.) Diego de Villalpando is egyike a XVIII. században élt spanyol kriminalistáknak. nSolemnislecturan cimü munkájában a birói gyakorlatot ismerteti. Eredeti eszmét ő nála is csak elvétve találunk. A halálbüntetést csak bevég/.ett bűncselekmény esetén tartja megengedhetőnek, mert «a természeti méltányosság azt kivánja, hogy soha se büntessük halállal azt, aki nem érkezett el a bűntett végéhez. Ezen méltányosságot, a büntetés kiszabásánál szem előtt kell tartania a birónak.» A büntetés sulyosithatásának az alapját a társadalmi szükségességben találja s főleg a «szokatlan gyakorisággal)) előforduló bűntetteknél tartja megengedhetőnek. A büntetés kiszabásánál inti a bitót, hogy tisztében lelkiismeretesen járjon el s vigyázzon, «nehogy a látszólagos bizonyítékok alapján ártatlan embert ítéljen cl.» Az ő munkájából ismerjük meg azon korabeli gyakorlatot, amely szerint a visszaesők nem részesültek kegyelemben. A XVIII. század többi krirmnalistái már kevésbbé jelentékeny munkásságot fejtettok ki. Nem ölelték föl a büntetőjog egész teriiletét, hanem csupán egyes részletkérdéseket fejtegettek s ezzel megállapították a monográfiái irodalmat. Közibük tartozott: Antónia Mendoza, aki a torturáról irt ' nagyobb értekezést. Szerinte nem alkalmazható a tortura: 1. a «nem sulyos» bűncselekményeknél; 2. ha a vád'ott önként beismerte bűncselekményét. Itt megjegyzi, hogy a tortura alkalmazása közben tett beismerésnek csak akkor van értéke, ha az utólag is megerősíttetett; 3. ha nincsenek «valószinüsitő)) bizonyítékok arra nézve, hogy a vádlott volt a tettese bizonyos bűncselekménynek ; 4. a tanukkal szemben, kivéve, ha vonakodnak vallomást tenni; 5. egyházi és katonai személyekkel s nemesekkel szemben. — Padló Castro az enyhítő körülményekről értekezett. Szerinte enyhíteni kell a büntetést oly esetben, amidőn «a tettes szándéka nem irányult oly súlyos rossznak az elkövetésére, mint aminőt tényleg előidézett.)) Kisebb-nagyobb értekezéseket irtak még: Juan de Castilla és Azpilcueta de Valencia a büntetésekről, Acunnya y Vela a bűntettekről általában, Juan Martin Cordero és Jeronimo Urrea a párbajról, Juan Zumel, Isidoro de Lus és Fernando de las lnfantas a szabad akaratról. A XVIII. század utolsó évtizedében (1792) jelent meg a spanyolok egyik legkiválóbb kriminalistájának, D. Manuel de Lardizábal y Űribe, madridi jogtanárnak, v-Discurso sobre las penas, contraido a las leyes criminales de Espanav cimü munkája, amclylyel a szerző mintegy előfutárja lett a spanyol büntetőjogi irodalomban ma is uralkodó, Roder-féle korrekcionálizmusnak. Szerinte «amint minden társadalomnak az első és főcélja a polgárok biztonsága és az állam jólléte, ugy — szükségszerű következményként — a büntetéseknek is ez az első és főcéljuk. Azonban ezen általános célon kívül, más, hasonlóan szükséges, mellékcéljai is vannak a büntetésnek, mint a bűnösnek a lehető megjavitása és a társadalom veszélyeztetésének a megelőzése». Szerinte a bűnös megjavitása olyan nagyjelentőségű dolog, hogy azt soha sem szabad szem elől tévesztenie a törvényhozónak a büntetések megállapításakor. A XIX. században nagyobb lendületet vett a spanyol büntetőjogi irodalom. Ekkor (1*39) lépett föl máig is legnagyobb tekintélyű művelője : Francisco Pacheco, a madridi egyetem volt büntetőjog tanára, aki uCódigo Penal concordido v comentadóv és aEstudios de Dereclio Penaln cimü munkáját ] 839 — 1841-ben bocsátotta közzé. Rendszere annyira fejlett és eredeti, hogy a szerzőt méltán nevezik «spanyol Carrará»-nak. Elméletét más alkalommal fogjuk bővebben ismertetni. Ezúttal csupán két alapelvéről emlékszünk meg. A bűncselekmény szerinte : azon társadalmi kötelességeknek az akart és szabadon elkövetett megszegése, amelyek a természeti, polgári és-' közigazgatási sanctiók által nincsenek eléggé biztosítva, vagy, amelyek, biztosításukra, természetszerűleg és szükségképpen büntető sanctiót kívánnak. A büntetésnek négyféle célját ismeri el: a kiengesztelést, a megfélemlítést, a károkozás lehetetlenné tételét és a büntetttsek megjavítását. A XIX század spanyol kriminalistái kizárólag a Röder és a Pacheco hatása alatt állottak. Különösen ez utóbbi oly nagy elismerésre tett szert, hogy reá, mint a legnagyobb tekintélyre, nemcsak az európai, hanem a közép és délamenkai, a cub'ai, porto-ricói és a san-domingói kriminalisták is, lépten nyomon hivatkoznak, sőt a mult században néhány délamerikai állam egyenesen a Pacheco tankönyve alapján kodifikálta a büntetőjogot. Az 1850. évi spanyol btk. irodalma eléggé terjedelmes. Az első tankönyvet, amely ezen btk.-ön alapult, Aurioles Montero irta «Jnstitucioncs dcl Derccho Penal de Espannyan cim alatt (1850). E munka a szerző korabeli portugál jogra is figyelemmel van. Nagyobbszabásu a Vizmanos és Alvarez Martinez kommentárja, amely «.Comentario al nucvo Código Penal* cimen jelent meg (1851). Kommentárszerü a Fernández de la Hoz aiodigo Criminaln cimü munkája is. A jelenleg is érvényben levő 1.870. évi btk. irodalma már jóval bővebb. Kiválóbb kommentárt találunk: Groizardy Gomez de la Sémától és Viada y Vilasecatól, kitűnő tankönyvet : SUvclatol, Ruedatpl és Va 'ldcs Rubiótól. Silvcla munkája «Bl Derecho Penal, estudiado en principios y en la Legislación vigente cn Espannya.n cim alatt, 18X3-ban jelent meg. Kiváló, rendszeres munka. D. R. Ramiro Rueda, santiagói (Spanyolország) egyetemi tanár (f 1902.) aElementos de Derecho Penaln cimen, 1898-ban bocsátotta közzé két kötetes munkáját. Az anyagot — a spanyol tankönyvírók szokása szerint — leckékre osztja s az egész mű 96 leckéből áll, amelyek többnyire a btk. rendszerén alapulnak, amelyet azonban a szerző alapos kritika tárgyává tesz. Ami a büntetőjog alapelveire nézve kifejtett nézeteit illeti, ugy azok közül kiemeljük, hogy a bűntett fogalmát teljesen Silvela szerint határozza meg, amennyiben azt «a szabad akarat cselekményei folytán elkövetett törvényszegésnek)) minősíti. A bűntett genesisét azon cselekmények sorozatából álló processusban keresi, amely a bűnösnek a lelkében a gondolattal kezdődik s amely a tett megvalósításával végződik és igy két részből, u m. belső és külső cselekményekből áll. A belső cselekmények, amelyek belső előkészítő cselekményeknek is nevezhetők, a bűntettre vonatkozó lelki evolúciókat tartalmazzák, amelyek — az esetek különbözősége szerint — kisebb-nagyobb számban fordulnak elő. A külső cselekmények szintén többfélék lehetnek, s nagy fontosságúak, mert az emberi cselekmények kisebb vagy nagyobbfoku bűnösségének az ideáját állapítják meg. Az egyes cselekmények hatfélék lehetnek, u. m. belső, előkészítő belső cselekmények, előkészítő külső cselekmények, megbánás tolytán félbeszakított, külső véghezviteli cselekmények, legyőzhetetlen akadály felmerülése következtében félbeszakított, külső véghezviteli cselekmények, a bűnös részéről teljesen véghezvitt, de az óhajtott célt el nem ért véghezviteli cselekmények és a bűnös részéről teljesen véghezvitt s az óhajtott célt el is ért véghezviteli cselekmények. E hat főalakzat a következő momentumokra vezethető vissza. A bűnös bizonyos bűncselekménynek a véghezvitelét, oly cselekmények által, amelyek az arra vonatkozó elkövetési szándékot világosan mutatják, megkezdte; de ennek megtörténte után, a bűnösben — bizonyos ok miatt — felébred a lelkiismeret szava, megbánja tettét s abbahagyja a megkezdett cselekmény folytatását. A második eset az, midőn a bűnös a bűntett lépcsőjén már tett néhány lépést s néhány véghezviteli cselekményt már megvalósított, de ezután oly akadálylyal találkozik, amelynek súlya alatt kénytelen abbahagyni a megkezdett munkát. Végül a harmadik eset az, midőn a bűnös minden lehető és a bűncselekményt rendes körülmények közt előidéző lépést megtett, de az eredmény — bizonyos ok miatt — mégis elmaradt. Hosszasan elemzi még a szerző a fentebb említett hatféle cselekményt, illetve helyzetet is. A büntetés céljáról szólva, cáfolja a megfélemlitési elméletet, mert — szerinte — a megfélemlítés — a szó helyes értelme szerint — nem lehet cél, annélkül, hogy ne kételkednénk azon, miszerint a megfélemlítés a büntetésnek a természetes következménye, vagy eredménye lehet: a büntetés puszta jelentősége nem félemlít meg; ami megfélemlít, az azon bizonyosság, hogy a büntetés nem holt betű, hanem olyan eszköz, amelyet a szerzett tapasztalatok szerint — használatba vesznek. Ha a megfélemlítést a büntetés céljául tekinthetnők, akkor világos, hogy a törvényhozó minden gondjának oda kellene irányulnia, miszerint olyan büntetéseket rendeljen s azokat oly módon hajtassa végre, hogy az alkalmaztatásuk miatti félelemtől mindenki visszarettenjen, aki visszaesőleg akar bűnözni, vagy aki először akar bűncselekményt elkövetm Ez azonban semmi eredményre sem vezetne és igy a megfélemlítés nem lehet a büntetés célja.