A Jog, 1906 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1906 / 14. szám - Az olasz büntetőjogi irodalom fejlődése [5. r.]

54 A JOG nat hitelesíttetett, a könyvek három esztendeig megtámadásra is használhatók voltak. Az 1840: XVI. t.-c.-nek ezen az intézkedésén alapul az 1868: LIV. t.-c. 35. §-ának második bekezdésében foglalt az a rendelkezés, hogy könyvkivonati és számlakövetelések egy és fél év alatt, és ha a könyv- vagy számviteli kivonat törvényesed meghitelesittetett, három év alatt, tehát addig, amig az emiitett rendelkezés keletkezésekor hatályban állott törvény szerint a kereskedelmi könyvek bizonyítékul támadásra használhatók voltak, a könyvvitel helyének bírósága előtt perelhetők. Kétségtelen e szerint, hogy az 1868: LIV. t.-c. 35. §-a második bekezdésében foglalt rendelkezés alapja a kereskedelmi könyvek törvényes bizonyicó erejében keresendő. Ama rendelkezés céljának sem tekinthető tehát más, mint csupán az, hogy a kereskedő saját kereskedelmi könyveibe bejegyzett s az üzlet rendes menetéből eredő olyan készpénzbeli követelését, mely őt az általa kötött kereskedelmi ügyletből folyóan mindkét szerződő fél megegyező akaratnyilvánítása alapján (pl. megkötött vételügyletből folyólag vételár, vagy valamely ügyletnél fogva adott előleg fejében, vagy más olyan címen, mely a feleknek a szerződésben nyilvánult egyező akarata szerint a szerződésben eleve meg van határozva) kétségtelenül megilleti, melynek tekintetében tehát kereskedelmi könyveire, mint bizonyítékra hívatkozhatik, a könyvekkel a törvényben meghatározott időn belül a könyvvitel helyének bírósága előtt bizonyíthassa és evégből ugyanott kereset utján érvényesíthesse. Ily követeléseket ért a közönséges szóhasználat is könyvkivonati és számlakövetelések alatt. Ebből következik, hogy az 1868. LIV. t.-c. 35. §-ának második bekezdésében szabályozott kivételes illetékesség, valamint nem terjeszthető ki a kereskedőnek olyan követeléseire, melyek a vele üzleti összeköttetésben nem álló személy cselekményéből származnak, épp ugy nem terjeszthető ki azokra sem, melyeket a kereskedő kártérítés címén azon az alapon támaszt, hogy a vele üzleti összeköttetésbe lépett személy szerződési kötelezettségét egyáltalán nem, vagy nem megfelelően teljesítette. Mert az ilyen követelések rendszerint ugy a jogalap, mint mennyiség tekintetében előzetes birói megállapításra szorulnak és amennyiben vitásak, mindaddig, még bíróilag meg nem állapíttattak, kétségtelenül fennállóknak nem tekintketők, mert nem alapulnak közvetlenül mindkét fél megegyező akaratnyilvánításán, nem tekinthetők tehát az üzlet rendes menetéből eredő és kétségtelenül fennálló olyan követeléseknek, melyek tekintetében a kereskedő saját kereskedelmi könyveire, mint bizonyítékokra bármi részben sikerrel hivatkozhatnék, s az ilyen követeléseket a közönséges szóhasználat sem érti a könyvkivonati és számlakövetelés fogalma alatt és nem is forog fenn olyan ok, amely miatt a kereskedőnek vagy iparosnak ilyen követelése más illetékességi szabály alá tartoznék, mint mások hasonló természetű követelései. Nem döntő tehát az ily kártéritéskövetelések illetékessége kérdésében az, hogy a kereskedők és iparosok az ily követelést a könyvvitel szokásos szabályai szerint elkönyvelik-e és ha elkönyvelik, minő módon könyvelik el, mert a fentebb kifejtettek éltelmében a könyvkivonati illetékességet szabályozó rendelkezés célja szerint az ily követelésekre akkor sem terjed ki a polgári törvénykezési rendtartás 35. §-ának második bekezdésében szabályozott illetékesség, ha az ily követeléseket egy vagy más módon elkönyvelni szokás. Mindezek alapján ki kellett mondani, hogy «az 1868: LIV. t.-c. 35. §-ának második bekezdésében foglalt illetékességi szabály a kereskedelmi könyvekbe bevezetett kártérítési követelésekre nem alkalmazható". A szegedi kir. ítélőtábla 6-ik számú polgári döntvénye. Örökösödési eljárásban a kir. közjegyzőt az 1894: XVí. t.-c. 117. §-a értelmében megillető díjátalány meghatározásánál, a vonatkozó szabályok szerint a hagyatéki leltárba tartozó összes vagyonnak, illetőleg a törvény 67. §-a esetében az összes ingatlanoknak, avagy csupán az örökség vagy hagyomány cimén jogutódlás tárgyát tevő vagyonnak leltári értéke veendő-e alapul ? (Vonatkozással a pécsi kir. ítélőtáblának 1903. évi 1.916. P., valamint a szegedi kir. ítélőtáblának 1904. évi 5,460. és 5695. P. számú azzal ellentétes végzéseire.) Határozat: Örökösödési eljárásban a kir. közjegyzőt az 1894: XVI. t.-c. 117. §-a szerint megillető dijáltalány meghatározásánál a vonatkozó szabályok értelmében felvett és megállapított hagyatéki leltárba foglalt összes vagyonnak, illetve a törvény 61. §-a esetében az összes ingatlanoknak leltári értéke veendő alapul. Indokolás : Örökösödési ügyekben az örökösödési eljárás teljesítésével megbízott kir. közjegyzőt az 1894: XVI. t.-c. 118. §-ában felsorolt összes teendők, tehát nem csupán a tulajdonképeni tárgyalás, hanem a tárgyalást előkészítő, továbbá mindennemű, a tárgyalással szorosan összefüggő, valamint az örökösödés kérdésének tisztázása végett szükséges cselekmények teljesítéséért a törvény 117. i;-a szerint fokozatos értékhatárhoz kötött dijáltalány illeti meg, ha a hagyaték értéke a 200 koronát meghaladja. Ugyané i;. ötödik bekezdése azt rendeli, hogy «a díjszámításnak alapja : a hagyatéki vagyonnak, a 61. §. esetében a hagyatéki ingatlan vagyonnak a terhek levonása nélküli leltári értéke*. A törvény eme rendelkezésénél fogva a díjátalány megállapításának szempontjából a kir. közjegyzőnek, de egyúttal a törvény 121. §-a értelmében a közjegyzői dij viselésére kötelezett érdekelteknek is, jogos anyagi érdeke az. hogy a hagyatéki vagyon állaga és értéke a leltárba a törvény 35—46. és a törvény végi ehajtása tárgyában kibocsátott, az 1895. évi 43,194. I. M. számú belügyi és igazságügyminiszteri rendelet 34—55. §-ainak megfelelően vétessék fel, illetőleg a hagyatéki leltár ezeknek a szabályoknak megfelelőleg állapittassék meg. A kir. közjegyzőnek és közjegyzői dij fizetésére kötelezetteknek ez az érdeke biztosítva is van egyrészt azzal, hogy a törvény és a végrehajtási rendelet felhívott szakaszai parancsolólag irják elő, hogy mely vagyontárgyakat kell és mely vagyontárgyakat nem szabad a leltárba felvenni s hogy minden egyes vagyontárgy i értéke a leltárban miként állapittassék meg, másrészt azzal, hogy a törvény 55. §-ának 1. pontja szerint a kir. közjegyzőnek, mint a hagyatéki tárgyalás vezetőjének közreműködése mellett az érdekeltek közbenjöttével állapittatik meg a leltár, végre azzal, hogy amennyiben erre nézve megegyezés nem jött létre, a dolog természete szerint a hagyatéki bíróság van hivatva, az érdekeltek részéről tett észrevételek esetleges figyelembe vételével, a leltárt megállapítani, önként éltetvén, hogy e tekintetben a hagyatéki biróság is kötve van azokhoz a szabályokhoz, amelyeket a törvény és a végrehajtási rendelet a hagyaték leltározására nézve eló'ir. A közjegyzői díjátalány meghatározásánál tehát mindig az ekkép megállapított hagyatéki leltárba felvett vagyonnak ott kitüntetett értéke veendő alapul. Az előrebocsátottakból és a dolog természetéből következik, hogy a most eldöntés tárgyául szolgáló jogkérdés csak akkor merülhet fel, ha olyan vagyontárgyak is tartoznak a megállapított hagyatéki leltárba, amely ek a hagyatéki jogutódlásnak nem tárgyai. A kérdés lényege tehát az, hogy a közjegyzői díjátalány megállapításánál az ilyen vagyontárgyak leltári értéke az összes leltári értékből levonandó-e vagy nem ? A törvényben nincs olyan szűkebb korlátot felállító rendelkezés, amely szerint a leltárba felvett, de a hagyatéki jogutódlás tárgyát nem képező vagyontárgyak leltári értéke a közjegyzői díjátalány megállapításánál számításon kivül volna hagyandó. Ebből folyóan és minthogy a törvény csupán a 117. §-ban állit fel egy kivételt a 61. §-ra való utalással, amikor a dijáltalány megállapításánál nem vehető alapul a leltárban felvett összes vagyonnak, hanem csupán az ingatlan vagyonnak a leltári értéke ; ez pedig akkor áll be, ha a hivatalból megindított örökösödési eljárás esetében az összes érdekeltek között egyértelmű megállapodás jön létre az iránt, hogy a hagyatékhoz tartozó ingatlanok kit és minő arányban illetnek, ellenben egyértelmüleg kijelentik, hogy a hagyatékhoz tartozó egyéb tárgyakra az eljárás kiterjesztését nem kívánják ; minthogy a törvény c5., 60., 67. és 70. §-aiban foglalt rendelkezések szerint a kir. közjegyző a hagyatéki leltárba tartozó összes vagyon és az arra vonatkozó minden igény, tehát a hagyatéki jogutódlás tárgyát nem tevő vagyontárgyak és az azokra vonatkozó igények tekintetében is köteles eljárni és tárgyalni és olyan természetű teendőket is köteles végezni, amelyek nem függnek össze szükségkép a hagyatéki jogutódlás kérdésével, sőt a törvény 72. és 84. §-aiban foglalt rendelkezésnél fogva a hagyatéki biróság vagy a gyámhatóság utasítására póttárgyalásokat is köteles tartani, amelyeknek tárgyai éppen a jogutódlás alól elvont tárgyak lehetnek, s a törvény 118. §-a szerint minden hozzá utah teendőt a 117. §-ban meghatározott díjátalányért tartozik teljesíteni és pedig a 120. §. rendelkezésénél fogva ugy, hogy a 117. §-ban meghatározott díjátalánynál magasabb díjazást akkor sem igényelhet, ha több izben való tárgyalást vagy póttáigyalást kell teljesítenie; minthogy abban az esetben, ha a telekkönyvben az örökhagyó tulajdonául bejegyzett, de nem őt, hanem más harmadik személyt illető ingatlanra nézve az érdekeltek között a telekkönyvi átirís tekintetében megállapodás jön létre, s ez a törvény 70. §. értelmében a felek kívánságára külön jegyzőkönyvbe foglaltatik : a kir. közjegyzőt, a külön jegyzőkönyvbe foglalt ezekért a jogügyletekért nem az 1880: LI. t.-cikkben meghatározott dijak, hanem az örökösödési eljárást szabályozó törvény 117. §-ában meghatározott díjátalányon felül a 119. §. harmadik bekezdése alapján az ott meghatározott, amannál kisebb mennyiségű díjtöbblet illeti meg, amelyet a 121. §. értelmében az örökösök kötelesek egyetemlegesen viselni, holott nyilvánvaló, hogy az az ingatlan vagyon, amelyre vonatkozóan a külön jegyzőkönyv felvétetett, a hagyatéki jogutódlásnak nem tárgya ; minthogy e szerint kizártnak kell tekinteni azt, hogy az örökösödési eljárás teljesítésével megbízott kir. közjegyző dijáltalánya csupán a hagyatéki jogutódlás tárgyául szolgáló vagyontárgyak leltári értéke alapján volna megállapítandó; minthogy végül a hagyatéki biróság akkor, 'a midőn a tárgyalás befejezése utána törvény 71. §-ához képest hozzáéikezett iratok alapján a kir. közjegyző dijára is kiterjedő határozatot hoz, különösen a közszerzeményi, vagy más. a harmadik személyek részéről támasztott igények eseteiben gyakran nem is képes megállapítani a hagyatéki jogutódlás tárgyát tevő vagyon állagát; következéskép az a felfogás, hogy a közjegyző díjátalánya csupán a hagyatéki jogutódlás tárgyát tevő vagyon leltári