A Jog, 1906 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1906 / 14. szám - A viselt hivatal elvesztése

110 A JOG mindazt a ténykedést köteles kifejteni, amely az eladó szerződésszegése által előállható kár elhárítására, vagy csökkentésére alkalmas. E cél elérésére legalkalmasabb eszköz gyanánt a fedezeti vétel ajánlkozik. Az esetek túlnyomó nagy részében ugyanis a vevő az árut másutt szerezheti be, amely ténykedése által az eladót tetemes kártól óvhatja meg. Az előállható árkülönbözet ritkán lesz oly magas, mint a tényleges kár és elmaradt haszon, amelyet a vevő a 272. §. értelmében követelhet. Az elmaradt haszon ugyanis a vételárat gyakorta nemcsak eléri, hanem messze meghaladja; gondoljunk csak azokra az árukra, melyek a divatnak, a gyakori törésnek, a gyors romlásnak, stb. vannak alávetve, amelyeket a kereskedő kénytelen igen magas haszon mellett árusítani és azonnal láthatjuk állitásunk helyességét. Az árkülönbözet ellenben oly árunál, amely piaci vagy tőzsdei árral nem bir, rendszerint kisebb összeg lesz, miután ily áruk nagy árfluktuácioknak nincsenek alávetve. Állításunk igazolására hivatkozhatunk azon esetre is, melyben a Kúria legutóbb állást foglalt, amelyben a vevő elmaradt haszna a vételár hetven °/0-át képezte, holott az esetre, ha vevő fedezeti vételt eszközöl, az előállható árkülönbözet alig tett volna ]0°/o-nál nagyobb összeget. E két szám szembeállítása elég élesen mutatja, mily nagymérvű méltánytalanság áll elő akkor, ha a vevőt kártérítési igényének érvényesítésénél szabadjára engedik! Vájjon, hogy volt képes a kir. Kúria a fenti esetben vevő eljárását a kereskedői életben megkívánt hűség és bizalommal összeegyeztetni, — az el nem képzelhető, mert hiszen ezen elvek első követelménye, hogy mindenkinek kötelessége a másik felet a lehetőség szerint a károsodástői megóvni. Ezek szerint meg kell állapitanunk, hogy a vevő kötelessége : mint mindig, ugy esetünkben is a rendes kereskedői gyorsasággal eljárni és a fedezeti vétel megejtésével eladót nagyobb károsodástól megóvni. Természetes, hogy e szabály csak általánosságban áll meg és némi megszorítást igényel. Vannak ugyanis esetek, a midőn fedezeti vétel meg nem ejthető. Ily eset például, midőn a vevő a fedezeti vétel által azon célt, melyet a vétel-ügylet kötésével elérni akart, már el nem érheti, midőn a vételtárgyát képező áruk meg nem szerezhetők, midőn a megszerzés vevő megterheltetésével jár stb. Ily esetekben helyes a Kúria álláspontja, mely szerint a vevő fedezeti vétel nélkül is igényelhet kártérítést. Ezek figyelembe vételével jogszabályként megállapítandó lenne, hogy a vevőnek a H53. §. esetében a rendes kereskedői gondosságból folyó kötelessége, hogy — amennyiben az lehetséges és célravezető— fedezeti vételt ejtsen meg, mert ennélkül csupán azon kárt igényelheti, amely őt a fedezeti vétel megejtése dacára is érte volna. Nem kell attól tartanunk, hogy a fedezeti vétel kötelezővé tétele a vevőt túlságosan terheli és az eladónak különlegesen kedvez A vétel megkötésénél ugyanis csak az lehetett a vevő szándéka, hogy a vétel tárgyát képező áru birtokába jusson, miért is az ő érdekének teljesen megfelel, ha őt arra kötelezzük, hogy megszerezze azt, amit megszerezni akart; egyúttal azonban biztosítjuk őt arról, hogy az esetleg előállandó különbözetet, valamint egyéb kárát is az eladótól követelheti. Viszont az eladó sem részesül nagyobb kedvezményben, mint amit a törvény biztosit részére akkor, midőn a 356-ik §. 2-ik pontjában ellenében a kártérités tárgyául az árukülönbözetet állapitja meg, miáltal őt jogtalan kárigények ellen biztosította, mert hisz esetünkben az eladót szintén csupán az ellen kívánjuk megóvni, hogy másnak nemtörődömsége miatt, őt könnyen elhárítható vagy csökkenthető károsodás ne érhesse. A viselt hivatal elvesztése. Irta HALMI BÓDOG, máramarosszigeti tszéki aljegyző. A büntetőtörvénykönyv novellájának küszöbén a jóért, illetve jobbért való törekvés lelkes melegével bírálva a kódexet, szemünkbe ötlik a viselt hivatal elvesztésének nevezett mellékbüntetés, amelynek szigorú sanctiót kivánt adni a törvényhozás, feltétlen következményének mondván ki a bűncselekmény elkövetésének, mely a Btk. 54. §-ának 2. bekezdése alapján sem mellőzhető. (42. sz. döntvény.) A 92. §. alkalmazásával kiszabott végső minimum is széttépi tehát a bűnösnek kimondott hivatalnok existenciáját és pedig nemcsak a közjogi jelentőségű közhivatali állások aberrációjához fűzi ezen következményt, hanem a hivatalnok universalis értelemben is szenvedni kénytelen ezt, a szerintem a humanistikus fejlődéssel össze nem egyeztethető törvényszigor büntetést. Hatása ennek a szigornak gyakorta azzá fajul, hogy a birói lelkiismeret nem birja elviselni azt az erkölcsi ódiumot, amelyet egy jelentéktelen hivatali deliktumban való bűnössé nyilvánítás ezen következménye, családok életét rombolólag idéz elő és midőn a tényállás a bűncselekmény enyhén minősülő elkövetése ezeket adja vagy kimondja : a 42. sz. döntvény ellenére a mellékbüntetés mellőzése vagy a humanismus imperativ erejének hatása alatt felment, tehát igazságtalan határozatot hoz a büntetőtörvénykönyv szempontjából. Nem feltevés ez, de bírósági gyakorlatom dokumentálható esetei igazolják, amit most állítok. A legfelsőbb ítélkező fórum, a magyar királyi Kúria, határozatát produkálhatom. Az elsőbiróság óriási bizonyítási apparátussal igazolta a tettleges bántalmazást, az elsőbiróság humanismusa mellőzte a mellékbüntetést, a kir. ítélőtábla a 42. sz. döntvény bilincsei alatt nyögve, felmentő határozatot hozott, a kir. Kúria helybenhagyta a felmentést. Ezt nem lehet didaktikus érvekkel, csak az emberi érzés legfőbb erkölcsi intellektusával menteni és ezen erkölcsi kényszerhelyzet teszi — szerintem — tarthatatlanná a büntető igazságszolgáltatás és a fegyelmi bíráskodás egybevonását. Ezen összeölelkezés különben teljesen felesleges, mert az alaki törvény gondoskodik arról, hogy minden kriminalitás, amelylyel a közhivatalnok gyanúsítva van, felebbvaló, legyeimi hatóságának tudomására jusson. A B. P. 130. §-átóI kezdve, tételes intézkedéseinek egész sorozata rendeli el, hogy a bűnügy minden eljárásbeli fásisáról a felebbvaló hatóság értesülést nyerjen. Tehát a fegyelmi eljárás ipso jure megindul és én ezt a fegyelmi hatóságot, aki előtt a közhivatalnok munkásságának, egyéniségének erkölcsi és hivatali hasznavehetőségének egész képe vonul fel, illetékesebb faktornak ítélem a hivatalvesztés kimondására, mint az egy visszaélés vagy vétek tényállását ismerő büntetőbíróságot. Illetékesebbnek tartom arra, hogy az absolut méltatlanságot hatályosan megállapítja egy pályára, mint a bíróságot, amely csak egy ténykedésnek bíráló fóruma. Hiszen a viselt hivatal elvesztése nem a nagy erkölcsi bűnök elkövetésének jogkövetkezménye, hanem a vétségeké, amelyek elkövetését ezerféle enyhítő körülmények fonják által, a hivatali élet lázas, izgalmas összeütküzésének, a tudatlan és brutális legalsóbb néposztály faragatlan magatartása folytán támadó szinte beszámithatlansággal határos ideges indulat. A fegyelmi hatóság pártatlansága ellen nem lehet kételyeket támasztani, ez egy törvényileg szervezett birói fórum és feltétlenül jobban ismerője a tettesnek, mint a bíróság, aki elé a kriminális üldöztetés folytán gyakran a védekezésre is lehetetlen hangulatban és lelki állapotban kerül a hivatalnok ember. Az existenciát tipró ezen mellékbüntetés a választás alá kerülő tisztségeknél, az autonóm jogkör korrektivuma folytán enyhül ugyan, amidőn az egy esetben vétkesnek megbocsát a nép és visszaadja neki azt, amit az ítélet elvett, de a miniszteri, vagy királyi kinevezés által kreált vétkes ember kenyerét nem adhatja vissza senki. Ma, mikor az autonómia utolsó halálvergődéseit halljuk, mikor a közigazgatás államosítása mint legközelebbi reform várható — végtelenül fontosnak, a humanismus által égető ékesszólással követeltnek látom ezen reformintézményt : reformját a méltányosságnak és jóságnak. Belföld. A Magyar Jogászegylet március 31-én Környei Ede dr. ügyvéd elnöklete alatt teljes ülést tartott, melynek tárgya Wittmann Ernő dr. ügyvéd «A tervezet 1,079. §-a rokonitó jog szempontjából* cimü előadása volt. Előadó kifejtette, hogy a modern gazdasági élet teremtett egyesüléseket, melyek óriási hatalmat gyakorolnak az egyén felett és a gazdasági életben dictatorokként uralkodnak. Ily egyesülések, a trustök és kartellek és ily egyesülések a munkát szolgáltató trustök, az u. n. munkás szakegyletek, illetve a munkát vásárló trustök, az u. n. munkaadó egyesülések. Közerkölcsi felfogásunk szükségesnek tartja az egyeseknek megvédését a dictatorokkal szemben, szükségesnek tartja, hogy az állam belenyúljon a szabadversenybe, hogy az állam az egyesekéidekében a trustök és kartellek hatalmát megszorítsa. Ily törekvés nyomait igen határozottan látjuk a német és francia judicaturában; míg ellenben Angliában a bíróságok conservative ragaszkodnak a szabadverseny elvének épségben tartásához. Miután azonban a törvényhozás, mely mindig a múlt gazdasági és erkölcsi felfogásából indul, azt a pontot, ameddig az állami beavatkozás jogosult, meghatározni nem tudjad és azt sem, hogy a jogoknak minő korlátolására lesz szükség a jövőben, ugy az itt szóbanforgó kérdések megoldása a bíróra bízandó. A bíróságok ugyanis jogalkotásukban inkább képesek lépést tartani a jelennel és ítéleteikben kifejezésre juttatják a jövő ethikájának jelenleg még csak kialakuló félben levő tételeit. Előadó szerint tehát szükséges, hogy a törvényhozó a törvényben oly intézkedést vegyen fel mely intézkedés értelmében a bírónak jogában álljon a kozerkolcsi felfogás szerint meghatározni azt, hogy minő esetek-