A Jog, 1906 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1906 / 1. szám - A gyakorlatiasság hiánya jogi oktatásunkban. Észrevételek a m. kir. vallás és közokt. miniszter által a jogi oktatásról az 1902. évben közzétett előadói tervezetre [1. r.]

4 alkothat és meglévő törvény hatályát le nem ronthatja, — más szóval: a magyar törvényhozás a magyar király és a magyar nemcet akaratának egygyé forrott, egységes nyilvánulása. És az egygyé lett hatalom, amely hajdan «sacra regni corona» név alatt «minden birtokjognak gyökeres volt, ma is, amikor az államhatalom főtulajdonosi attribútumait elvesztette ugyan, de viszont közjogi téren korlátlanságban növekedett. — bízvást mondható minden jogalkotás forrásának. Magyarországban a jogot vagy ez a hatalom alkotja vagy ez hatalmaz föl másokat, kisebb hatalmakat annak bizonyos esetekben, bizonyos alárendeltebb körben való alkotására. De a törvényhozás akarata ellen az országban sem irott, sem nem irott jog nem tartja fönn magát, még csak nem is keletkezik. A jogalkotás technikája több-kevesebb önállósággal, kisebbnagyobb tartalmi vagy terjedelmi korlátozással megillethet Magyarországban többféle tényezőt. A király és a nemzet egy akarata, ez elvben a törvényhozó hatalom a magyar korona országaiban. De, — ezt az elvet, bár meg nem dönti, — mégis tisztaságát erősen megzavarja, hogy az egy államban két nemzet van, és a két nemzet majd együtt, majd megint külön-külön, voltaképpen összesen három-féle összeállítású parlamentben gyűlésezik. E három parlament három önálló megjelenést, három formát ad ismét az egységes főhatalomnak, olyannyira, hogy kettő közülök — a horvát-szlavon-dalmát és a magyar — bizonyos kérdésekben szinte nemzetközi jellegű visszonyban is áll egymással. Az államegység fogalmát e trifurkációval szemben megint a koronás fő testesid meg; a király, a ki magyar király, és Horvát-Szlavón-Dalmátországoknak is magyar királya; a korona, a mely ugyanaz a birodalom, az anyaország és a társországok cimere fölött. De mig a korona fogalma, vagy praecisebben a szent korona tanának helyébe lépett modern magyar államtheoria a király és a nemzet közt a törvényhozásban tényleges, valódi akarategységre vezet, addig a magyar és horvát törvényhozások közt még alaki egységet sem tudott létesiteni. Igaz, hogy a horvát törvényeket is a magyar király szentesíti, hogy a szentesítést a magyar kormány egyik tagja ellenjegyzi, de ezek a törvények azért nem magyar törvények és számtalanszor megesik, hogy szövegezésük a magyar közjog tételeit sérti. így egy állam fölött három törvényhozás áll, és egyik sem olyan, hogy dominálna a másik kettő fölött. Egyik sem felel meg annak a tételnek, hogy a törvényhozás az állam legfőbb akaratnyilvánítása, az állami teljhatalom valódi érvényesítője legyen. A magyar és a horvát törvényhozás területi határokhoz vannak kötve. A közös törvényhozás kiterjed a magyar birodalom egész területére; de ennek a fórumnak hatalma tárgyi tekintetben korlátolt, csak bizonyos kérdésekre van hatásköre és vannak tárgyak, amelyek elintézéséhez a horvát-szlavon-dalmát törvényhozásnak és Fiume városának is külön, nemzetközi jellegű hozzájárulása kell. (1868: XXX. t.-c. 66. és 70. §-a.) Van tehát két részleges, — törvényhozási jellegű autonómiánk és egy közös, az autonómiáknál is megkötöttebb, épenséggel nem teljhatalmú törvényhozásunk. Állami souverainitásunk, — azaz törvényhozó hatalmunk egységének, a legisláció ezen, — csak lazán összetartott — hármas fölosztása sokban sérelmére van. Megilleti a kormányt, a bíróságokat, a helyhatóságokat, a rendőrséget és igen nagy mértékben a szokást. Főképpen ez utóbbi ejti tévedésbe a vizsgálódót a törvényhozástól színleg független keletkezése miatt. Igaz, hogy a szokás ereje érvényesülhet eontra legem, a meghozott törvénynyel szemben is, de 7iem állhat fenn a törvényhozással, a törvényhozó hatalomnak eleven akaratával szemben. A szokás félretehet egy elavult törvényt; de hallgatag törvényrontó munkájának kelléke az, hogy a törvényhozás azt a maga passivitásával szentesítse. Minden jog tehát a magyar korona területén, akárki alkotta is formailag, akár mint törvény, akár mint rendelet, akár mint szokás áll fönn, visszavezethető arra a tényezőre, amelyet hazánkban a törvényhozás hatalma megillet s e tényező a királynak és nemzetnek egy akarata, amely ha nem is identikus, de rokon avval, a mit a középkor vége felé «sacra regni corona» alatt értettek. Ez az akarat a magyar állam főhatalma, — a melynek teljességét, — épen állami teljhatalma folytán, — semmi más kivüle álló hatalom, nem csorbíthatja, — amely teljes, korlátlan és legfőbb, és az is fog maradni, amíg ez attribútumairól saját maga le nem mond ! E sérelmet orvosolnunk, ez állapoton változtatnunk azon- | ban, — éppen tekintettel az 1868 : XXX. t.-c.-ben foglalt nemzetközi jellegű momentumokra, — a magunk egyoldalii akaratából — bár jogilag kétségtelenül lehető, de nagyon komoly ok nélkül méltánytalan volna — arra pediglen nincs kilátás, hogy a másik két tényező, különösen Horvát-SzlavonDalmátország, ennek a rá nézve kedvező trifurkációnak önként módosítására hajlandó legyen. 2. A másik momentum, amely látszólag csorbítja a magyar állam souverénitásának körét, — az Ausztriával való visszonyunk. — E visszonyra, helyesen a belőle folyó visszonyokra vonatkozóan közös törvényhozásról egyáltalán nincs szó, •— a delegációk határozata ránk, a magyar államra nézve csak administrativ eszköz, amelynek rendeltetése a közös ügyek költségvetésének, — a budget-törvényhozás fönntartásával, tehát csak közigazgatási módon, — a rendes költségvetési törvénybe való beállítás előtti elintézése. Ez az intézmény, bár ma, — a vasút, telegraph és telephon korszakában, amikor a közös ügyek költségeire vonatkozó megegyezést helykülönbség mellett, Budapest és Bécs között is könnyen létre lehetne hozni, - voltaképpen fölösleges complicátiója állami szervezetünknek, — mégis országunk souverainitását nem sérti, és nincs okunk rá, hogy ellene közjog-elméleti szempontból védekezzünk. Fgyátalán, ha ebből a szempontból, akár az 1867. XII. tcikket, akár a többi, Ausztriával való viszonyunkat, közös és közös érdekeieknek mondott ügyeinket tárgyazó törvényeket sorra vesszük, — nem látunk olyant, a miből állami rendelkezési, jogalkotó hatalmunk föladására, korlátozására lehetne következtetni. A közös érdekű ügyekről és azoknak intézési módjáról e részben, — ugy vélem, — szólanunk is fölösleges. — Azokban még legkisebb hitű honfitársaink sem látnak az államfenségen ejtett csorbát, — ellenségeink pediglen éppen azt kifogásolják, hogy e téren, a Magyarország és Ausztria közötti visszony annyira csak nemzetközi, oly kevéssé intézményes, hogy belőle nemcsak állami közösségre, de még csak biztositottan közös, egyértelmű ügykezelésre sem lehet következtetni. így tehát csak a szorosan vett közös ügyek létezése, az azokra fölállított szabályok és intézmények maradnak vizsgálódásunk tárgyai. De e téren sem látunk más meghozott törvényt, más törvényerejű jogot, mint magyar törvényt, magyar tételes jogot. Sem az 1867 : XII., sem a többi e tárgyú t.-cikkek nem állítanak föl és nem ismernek el a magyar törvényhozáson kivül más, attól függgetlen, vagy azzal concurráló jogalkotó auctoritást, — nem kötik a magyar törvényhozó hatalom (a magyar nemzet és magyar király) akaratának érvényesülhetését valamely más, — e kettőn kivül álló hatalmi tényező beleegyezéséhez, hozzájárulásához, — sem olyan rendelkezést bennük nem találunk, amely az állami élet bármely terét kivenné a törvényhozó hatalom uralmi, rendelkezési köréből. Minthogy pediglen a törvényhozó, mint az államban legfőbb hatalomnak teljességét csak ő maga (a törvényhozás) köthette volna le, avagy korlátozhatta volna akár köre, akár tartalma tekintetében. — minthogy továbbá ilyen korlátozás az e tárgyú magyar jogban, a magyar törvényben nem foglaltatik, — törvényhozásunk hatalmát az Ausztriával való visszony, a közös és közös érdekű ügyek terén teljesnek, le nem kötöttnek és korlátlannak kell elfogadnunk. Az 1867. XII. t.-c. 11. ij-ának tartalma sem ad alapot arra, hogy a teljes magyar törvényhozásnak teljes, azaz minden állami ügyre kiterjedő souverainitását általa bármiként korlátozottnak tekintsük. Nem más az, mint ügyintézési, tehát közigazgatási rendelkezés, amint azt a §. szövege: «mindaz .... O Felsége által intézendőnek ismertetik el» is világosan mutatja. Ugy, amint a törvényhozás a közös költségek megszavazását a delegációkra, a bíráskodást a bíróságokra, a vármegyék és a kormány közti konfliktusok elbírálását a parlamentnek csupán képviselőházára bizta, — annélkül, hogy akár az igazságügy, akár a közösügyek, akár a törvényhatósági administráció terén törvényhozói jogáról, főhatalmi karakteréről lemondott volna, — ugy ruházta O Felsége a legfőbb Hadúrra, a magyar állam első, legmagasabb tényezőjére a hadügyi adminisztráció fölötti teljes, végrehajtó-hatalmi, rendelkezés jogát, annélkül, hogy e téren törvényhozási, tehát állami legfőbb hatalmi jellegétől megvált, arról lemondott volna. Ez a törvényes rendelkezés olyan rationális, olyan természetes, hogy még a köztársasági államok alkotmányában is párját találjuk. A hadügyet másként, mint erős közpoti