A Jog, 1906 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1906 / 1. szám - A gyakorlatiasság hiánya jogi oktatásunkban. Észrevételek a m. kir. vallás és közokt. miniszter által a jogi oktatásról az 1902. évben közzétett előadói tervezetre [1. r.]

A JOG 3 hogy hol és mikor, miként alakultak az egyes tényezők erővisszonyai s hogy milyen volt ama kornak, ama társadalmi csoportnak vezérlő, uralkodó eszméje. Az ököljog, a foglalás, az erőszak joga uralmon volt akkor, amikor az emberiség vezéreszméje az egyéni, nyers hatalom volt, a történet legprimitívebb szakában és a középkor azon részében, azon országokban, ahol a germán erő a római vallási és jogi eszmeáramlatot le tudta győzni. A vallás uralma különösen két alakban tárul elénk. Először a keleti népek naiv, öntudatlan theokraciáját mutatja föl a történelem, másodszor a vallási tényezők hatalmát Róma törmelékei és a népvándorlás politikai kháosza közül látjuk kiemelkedni. A caesárismusnak is, a demokráciának is megvannak a maga karakterisztikus feltételei, amelyek iránt az uralomnak ezen vagy amazon formája iránt fogékonyabb az emberi társadalom. Azt, hogy jogot csak a hatalom alkothat, nézetünk szerint megcáfolni, kétségbe vonni nem lehet, — kérdéses már most, hogy miben áll ez a jogalkotásra képes hatalom ? — Hogy a hatalom primitív társadalmakban egyéni, testi erő — majd másutt szellemi fölény, vallási tekintély s végül, mint ma — legtöbb helyütt — a társadalom, a nemzet többségének akarata, — azt a história és a világ mai képe egyaránt mutatják. Ha azonban mélyreható módon vizsgáljuk a jogalkotó hatalom mibenlétét, azt látjuk, hogy e hatalom lényege minden alakulatában a hatalom alatt állók akaratából ered. Az, egyéni, fisikai erőt hajdan a csupán harcban és a harcnak élő nép, a törzs- vagy nemzettagok becsülték annyira, hogy a derék, erős harcost vezérükké tették, a szellemi felsőbbség előtt viszont az ókor klasszikus népeit látjuk meghajolni, éppen azért, mert ez utóbbi népek eléggé műveltek, eléggé szellemi irányzatúak voltak arra, hogy az észt, a tudást méltányolni bírják, hogy öntudatosan meghajoljanak a «responsa prudentums súlya előtt. Valószínű, hogy az ógermán törzsekben vezéri helyet kivívott nyers testi erejű férfiak Rómában csak gladiátorokká, a modern világban meg éppen dijbirkozókká tudtak volna emelkedni. Maga az erő, akár testi, akár szellemi, csak ott tud tehát politikai, azaz jogalkotó hatalomként érvényesülni, ahol a nép, a társadalom-tagok többsége, ennek az erőnek hatása iránt fogékony, ahol ez erő előtt meghajol. Minden társadalomban a legfőbb, az igazi erő a nemzet akarata. Ott, ahol a közhatalom kizárólag, külső vonatkozásaiban és a nemzet többségének (akár a népbeli, akár közvetett, parlamenti többségének) kezében van, ott e visszony tiszta és világos. De ha nem is látható ilyen tisztán, mégis igy van az minden más társadalmi alakulatban is ; az absolut monarchának, a nagy autokratának hatalma is abban rejlik, hogy a minden egyesnél mindig hatalmasabb tömeg, a nemzet, az alattvalók sokasága az ő uralkodását akarja, vagy ha már nem is akarja tudatosan positiv alakban, mégis konzervatív renyheségből elfogadja, eltűri. Amint a jog mindig hatalmon, ugy a hatalom mindig az erőn alapul. A tömegeknek, a nemzeteknek erőssége pedig i oly óriási, hogy azzal szemben minden, bármilyen nagy egyéni erő törpe semmiséggé válik abban a pillanatban, midőn a nemzeti erő elvonja tőle elismerését, passzív sankcióját. Nemcetet csak nemzet, tömeget csak tömeg tud leigázni, az egyen vagy az egyének kis csoportja csak vésetheti a népet, addig, amig a nép e vezetést akarja, vagy legalább is elismeri. Abban az organismusban, amelyet a szó mai értelmében államnak nevezünk, az erőadta hatalom consolidált, többé-kevésbbé megállapodott formában létezik. Az ilyen magasabb rendű társadalmakban az erő, a sokaságnak ereje szervezve van. Szervezve van ez az erő még ott is, ahol hatása csupán valamely egyéni, vagy szükkörü osztályhatalomnak puszta tűréséből, passiv elismeréséből áll. Ott is, a hol hiányzik a szó közönséges értelmében vett alkotmány, van szervezet, vannak hatóságok, van fegyveres erő, és sok minden egyéb, ami féken tartja az egyének erejének érvényesülését. És viszont épen a történelem legújabb példái mutatják, hogy még az ilyen, fölülről lefelé, csak az elnyomásra szervezett államokban is a nemzet nagy többségénél van az igazi erő. Itt is minden, látszólag önkényes hatalom csak addig áll fönn, amig meg nem mozdul a nagy tömegnek, a nemzet nagy többségének soká, századokon át passive hevert haragja, amig az addig akart, vagy legalább is tűrt uralomtól meg nem tagadja elismerését. Még fokozottabb módon igy van ez az alkotmányos, — akár köztársasági, akár monarchikus — államokban, ahol a nemzet többsége nemcsak az őserő birtokosa, de a szervezetnek egyik tényezője is. Itt a nemzeti erő nemcsak alkalomadtán érezteti közvetetlen hatalmát, de állandóan, folytonos és közvetett módon is érvényesül szervei által. Az ilyen államszervezetben a kimagasló egyéni és helyzeti erők, valamint a I nép tömegében kis részekben eloszló, de összeségében mégis mindig leghatalmasabb erő közt bizonyos arány, valamelyes, egyensulyállapot alakul, — a hatalom megoszlik az erők között, és az erők összefoglalásán, az erők összhatásán alapszik minden más erőnek szabályozója: a főhatalom. A főhatalom, látszat szerint bármily jellegű is, — ugy amint van, jogi és politikai hatalom, — amely kiterjed az egész államra, vagy legalább is mindenre, ami az államban reális, külső nvilvánulást nyer. A főhatalom minden más, az államon belüli hatalomnak forrása, még akkor is, ha e hatalmak előbb léteztek, mint maga a főhatalom, — forrása azért, mert létjogo. sultságuk az ő igenleges, kifejezett, vagy passiv sanctióján, kimondott vagy hallgatag beleegyezésén alapul. A főhatalom törvényhozó ereje a mai államfölfogásban oly általános, hogy mindaz a jogi intézmény vagy jogi szabály, mely az államban fönnáll, azért áll fönn, mert a főhatalom fönnállását vagy akarja, vagy nem ellenzi. Minden szabály csak azért jog, mert a törvényhozó főhatalom vagy maga alkotta, vagy megbízott valakit alkotásával, vagy pediglen passivitásával, hallgatólagos elismerése által fejezte ki, hogy helyesli, megtűri, hogy joggá emelkedjék az egyik-másik testületi, társadalmi, hivatali, vallási vagy bírósági szokás. Ha tehát a jogforrások tanában nem akarunk fölszínesekké válni, ha keresni akarjuk azon tényezőket, amelyek nemcsak megírják, megalakítják a szabályt, hanem joggá is emelik, a hatalom kereséséből kell kiindulnunk. Keresnünk kell, - ha valamelyik állam jogforrását kutatjuk, — először a főhatalom tényezőit, azután az önállóbb, kisebb hatalmak mibenlétét,*) végül foglalkoznunk kell a pusztán átruházott hatalmi tényezőkkel. A jogalkotásban első sorban azok a tényezők részesek, amelyeknek akarati beleegyezése a jog létezéséhez, érvényéhez elkerülhetetlenül szükséges. Az a ki nem tesz egyebet, mint előkészíti, megírja a jogot, de még az is, a ki megadja az egyik-másik jogi alkotás vezéreszméjét, csak segédmunkása, de nem forrása, nem lényeges tényezője a jogalkotásnak. Keressük most Magyarország valódi jogforrásait. 1. A magyar korona országaiban a főhatalomnak különös tana volt a középkorban, amely, ha ma már eredeti mivoltában fönn nem áll, mégis legjobban karakterisálja ma is azt a visszonyt, amelyben az államélet terén a király és a nemzet egymáshoz állanak. Ez a visszony nem az, amelyben két különálló hatalom áli egymással szemben s e téren sem mellérendelt sem alárendelt hatalmakról nem szólhatunk. A magyar király és a magyar nemzet az államélet főmozzanataiban együttesen, mint egy hatalom nyilvánulnak, és ennek az egy hatalomnak inkább csak történetileg szereplő, ma is legjellemzőbb, leghelyesebb neve, symboluma: a magyar szent korona. A törvényhozó hatalomban a királyi és nemzeti elem olyképpen összeszövődött, hogy határt vonni a kettő közt nem lehet. Aki a magyar közjogot tanulmányozza, azt véli az első szempillantás után, hogy a nemzet törvényhozó hatalma csak a két ház szavazatában, a Felségé a szentesítésben érvényesül. Ez a vélemény nem állja meg a kritikát. A két ház alakítása, összehívása, föloszlatása királyi jog. A-törvény külső, alaki eivényessé tétele szintén olyan, amelyben a törvényhozás nemzeti tényezőinek alig jut szerep.**) A törvény megjelenési formájában a nemzet törvényhozó hatalma nagyon kevéssé érvényesül; de másrészt, a törvény szentesítésében ott van a parlamentnek, tehát a nemzetnek felelős miniszter aláírása, amely bár kis mérvben, de mégis beleviszi a sanctióba is a nemzeti befolyást és mintegy jelképezi a király és nemzet közötti hatalomegység elemét. A királynak «veto»-joga megakadályozhatja a nemzet akaratának érvényesülését, — de a nemzet a költségvetés és ujoncmegtagadás joga által alkotmányos befolyást gyakorol a király alkotmányos akaratának keletkezésére. A törvényhozó főhatalom igy voltaképpen a király és a nemzet akaratának harmóniáján, találkozásán alapul — egyikük a másik nélkül törvényt nem *) A modern államon belül csupán önállóbb és nem önálló hatalomról beszelhetünk. Önállóbbnak azt a hatalmat mondjuk, amely a főhatalomtól csak sanctiót kapott, de tőle függetlenül, vagy esetleg nálánál előbb jött létre. **) Régebben a nagyobb, most a kisebb privilegiális alak. «Az ország hü Fő-Rendei és Képviselői . . alázatosan esedezvén Előttünk, kogy azon törvénveikkeket mind Magunk megtartani, mind mások által megtartatni méltóztatnánk stb.» 1867. évi t.-c. bevezetése.