A Jog, 1906 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1906 / 10. szám - Az olasz büntetőjogi irodalom fejlődése [1. r.]

Is A JOG hogy az ügyvédi kar minden körülmény közt, — tehát súlyos alkotmányválságok közepette is — kötelességét teljesíteni elsőrendű föladatának elismeri. Áttérve a közállapotok és az ügyvédi hivatás jellemzésére, a kamara fölhozza, hogy Plósz Sándor több, mint hat évig volt Magyarország igazságügyminisztere. Minisztersége alatt a magyar corpus jurisba egyetlenegy törvény sem került bele. j . Kétségtelen, hogy az 1871. évi XXXIII. évi t.-c. rendelkezései szerint az igazságügyi miniszter jogosítva van a kir. ügyészségekhez a hatáskörükbe eső ügyek tekintetében rendeleteket kibocsátani. Nem férhet kétség ahhoz, hogy Lányi igazságügyminiszternek 1905. nov. hó 2-án az állami kormányzat menetét akadályozó büntető cselekmények megtorlása tárgyában kiadott rendelete is törvényes. A törvényes szabályoknak emlékezetbe hozatala és a kir. ügyészségek utasitása a nyomban való letartóztatásnak a szorgalmazására azonban, nemcsak hogy politikai szempontból nem volt célszerű, de közjogi szempontból határozottan kifogásolandó. Ezt az eljárást tiltja az alkotmányi delicatesse, mert ez igen alkalmas eszköz lehet a hatósági terrorismusra. Ugy is azt tapasztaljuk sajnosán, hogy az utolsó időben ügyészségeink nagy buzgalommal nyomoznak politikai bűncselekmények után és hogy a sajtónak minden szabadabb cikkében előszeretettel keresnek sajtóvétséget. A jogállamnak az a sajátos jellege, hogy messzire tolja ki a szabadságjogokkal való visszaélés büntethetőségének határát. Aggályos jelenségnek tartjuk azt a módot, a melylyel bíróságaink a sajtójogot kezelik. De nem csak aggályos, hanem egyenesen veszedelmes az az eljárás, melyet a kir. ügyészség a napilapok elkobzása körül követ. Ez év szeptember közepe óta i szinte naponkint kobzott el az ügyészség egyes politikai lapokat; ; némely nap kettőt, sőt többet is. Ez arra mutat, hogy nem annyira a bűnüldözés, mint a terrorisálás ez elkobzások célja, eredményében pedig nem más, mint utólagos censura. Az esküdtszéki gyakorlat azt mutatja, hogy az izgatási és királysértési bünpörök 70—89 százaléka fölmentéssel végződik, s igy utólag fölösleges zaklatásnak bizonyul a nagy anyagi kárral járó elkobzás. Még azt értjük, hogy ha a királyi ügyészségek buzgók az elkobzási indítvány megtételében. Teljesen érthetetlen azonban előttünk a vizsgálóbirák szereplése e téren. Valamely nyomtatvány lefoglalására csak a vizsgálóbíró, vagy a sajtóbiróság vagy a járásbíróság, szóval a független bíróság hivatott és jogosított (Bp. 565. szakasz). A bűnvádi perrendtartás az ügyészséget, mint nyomozó hatóságot, ezzel és sok más intézkedéssel a független törvénytisztelő bíróság ellenőrzése és felügyelete alá helyezi. A birót semmiféle utasítás, felsőbb rendelet nem köti. A biró tisztán a jogszabály alapján áll, a szerint jár és járhat el, kell eljárnia. Valóságos rejtély előttünk, hogy a budapesti sajtóügyi vizsgáló biró miképp járulhatott hozzá azokhoz a tömeges laplefoglalásokhoz, melyekkel az utolsó időben találkozunk. Különösen feltűnő a laplefoglalási ügyekben, hogy bár hónapok óta rendszeresen indíttatnak meg, eddig a nyomozási stádiumon tul nem vitettek. Az eddig tapasztalt eljárás akaratlanul is azt az impressiót kelti, hogy az egész eljárás célja a megfélemlítés. A laplefoglalások a kora hajnali órákban eszközöltetnek, Oly időben tehát, amikor az ügyészi indítvány a vizsgálóbíró elé terjeszthető sem volt, iktatva nem lett, úgyszintén a vizsgálóbíró elrendelő végzése sem volt az ügyészségnek kézbesíthető, tehát a hivatalos uton való eljárás fisikailag is kizárt, az ügynek hivatalos száma sem lehet. Logikailag arra a hihetetlen, a lapok által folylon hangoztatott eredményre vagyunk szinte kényszerítve jutni, hogy ez másképp nem lehetséges, csak ugy, hogy a vizsgálóbíró előre aláirt blankettákat bocsát az ügyészség rendelkezésére, melyekben a lefoglalás elrendelését, tárgyát, okát maga az ügyészség tölti ki. Vagyis előzetes ügyészi indítvány nem is tétetik, az elrendelést maga az ügyész végzi, a vizsgálóbíró csak a nevét adja hozzá, nem is tudva mihez. Ilyképp a vizsgálóbíró ahelyett, hogy az ügyész felügyelője és ellenőrzője lenne, annak egyszerűen végrehajtási közege. Hihetetlen ez, de másképp nem érthető az egész eljárás. Amihez hozzájárul az is, hogy a lapok ügyészi példányait még be sem szolgáltathatja a kiadóhivatal és a lefoglalás már megtörténik. Ami csak ugy lehet, hogy az ügyész vagy közege a postahivatalban olvassa a lapot, ez pedig a Verseny-utcában lévén, nem is érintkezik a vizsgálóbíróval, akinek hivatásos helyisége tudvalevőleg a Markó-utcában van. Vagy csak nem tölti a vizsgálóbíró is a verseny-utcai postahivatalban az éjszakát ? A Magyar Jogászegylet e hó 3-diki teljes ülésén Vdnwssy Zoltán dr. egyetemi m. tanár tartott érdekfeszítő előadást a vérfoltok díagnosisáról a kriminalisztikában. A bűntények felderítésében oly nagy szerepet játszó «vérnyomok» felismerése egész az ujabb évekig sok kívánnivalót hagyott hátra. A Teichmannféle haemin-jegecek, majd később Felletár Emil. országos bírósági művegyészünk által ajánlott színképelemzése által abban a helyzetben voltunk ugyan, hogy hihetetlen csekély vérnyomról is, p. o. egy véres hajszálról többszörösen kimosott véres ingről stb. be tudtuk bizonyítani, hogy az vér. de hogy milyen vér? — embertől vagy állattól származik-e, azt nem volt lehetséges megmondani. 1900-ban Bordet és 1'schistoivisch felfedezései alapján IVassermann és Uhlenhut egy oly módszert dolgoztak ki, melynek segélyével biztosan el lehet dönteni, hogy a vádlott ruháján, a bűnjeleken levő vér emberi vagy állati eredetű. Ha egy házinyulat 3 héten át 4—5-ször beoltunk emberi vérsavóval, akkor ennek a nyúlnak a vérsavója az ember véroldatában egy csapadékot hoz létre, más állat véroldatában azonban nem. Csirkevérrel oltott nyul seruma megint szigorúan csak a csirke véroldatában okoz csapadékot. Ha többféle ilyen diagnosticai savónk van, még azt is megmondhatjuk, hogy ha nem embertől, hát miféle állattól származik a vérfolt. 19U3. és 1904-ben pedig Weichardtnak már voltak oly sikerült kísérletei, melyekben egyik individuum vérét meg tudta különböztetni a többiek vérétől. Ennek a hordereje szinte beláthatatlan a bünperekben és e kísérletek éppen nem kilátásnélküliek. Előadó a vérnemek speciális diagnosisát is bemutatta. Az érdekfeszítő előadást a nagyszámú közönség nagy érdeklődései fogadta. Külföld. f Az olasz büntetőjogi irodalom fejlődése. Az olasz büntetőjog s ezzel együtt a büntetőjogi irodalom történetét három korszakra osztják az olasz jogtörténetirók, u. m. a barbár, az új-latin és a pliilosopliiai uralom korszakára (epoca del predominio barbarico, neo-latino e filosoüco). A barbár korszak a VI. századtól a XII. század elejéig tart s a longobárd jog uralmát foglalja magában. Ezt követi az uj latin korszak, amely a XII. századtól a XVIII. századig terjedő időt, a glossatorok és a praktikusok időszakát öleli föl. A harmadik korszak végül a XVIII. századdal kezdődik s a bölcseleti irány uralma alatt áll. Mielőtt e három korszak irodalmának a történetét ismertetnők, visszapillantást vetünk az emiitett három korszakot megelőző jogi irodalomra : a római jog korszakára. A római jogászok aránylag kevés súlyt fektettek a büntetőjog külön, önálló fejlesztésére. A büntetőjogot csak mint a magánjog alkatrészét s azzal együttesen tárgyalták. A büntetőjogi irodalom Masurius Sabinus- nak a lopásról irt monográfiájával, továbbá Gaúts-nak a XII. táblás törvényhez irt kommentárjával (lib. IV. ad XII. tab. fr. 9. D. 48., 22, fr. 236, pr. D. 50., 16.) és az annak nyomán keletkezett számtalan «Digesta», «Quaestiones, Responsa» és «Sententiae» cimü munkákkal indult meg.1) Ezek közül megemlitendők a leges judiciorum publicorum kommentárjai, amilyeneket a Celsus, Salviusjuhanus és a Marcellus Digestáiban találhatunk; továbbá ide vágnak a Scaevola és a Papinianus <.iDigesta» és «Quacstiones» cimü munkái. Meglehetős rendszerességgel foglalkozott a büntetőjoggal Paulus, aki a «Seuteutiae»-ben a verimina extra ordinemy> cim alatt az enyhébb, aabolitionesn cim alatt pedig a súlyosabb bűncselekményekről és a büntetésekről tárgyal. Behatóbban fejtegeti az orgyilkosságról, a rokongyilkosságról, a hamisításról, az erőszakoskodásról, a zsarolásról, a felségsértésről és a vesztegetésről szóló törvényeket. Ulpianus a «Disputationesi) VIII. könyvében tárgyalja a büntetőjogot. Néhány általános jogelvnek az ismertetése után a felségsértést, házasságtörést, atyagyilkosságot, a hamisítást és a katonai büntetéseket tárgyalja. Modestinus a Pandekták XII,, a. Reguláé VIII. és a Responsa XVIII. könyvében szintén foglalkozik a büntetőjog körébe vágó ismertetésekkel. Martianus az ufnstitutionesn XlV. könyvében, Callistratus pedig a «Qitaestiones» számos részletében tárgyalja a római büntetőtörvényeket. Kisebb értekezéseket irtak Macro, Tarruutenus Pateruus, Venulejns Saturninus és Arrins Menandrus. Végül meg kell még említenünk Claitdius Saturuinust, aki a bűncselekményeket magánjogi fogalmak alapján négy csoportba osztotta; ezek voltak : 1. facta (lopás, emberölés, stb.); 2. ditta (rágalmazás, becsületsértés, stb.); 3. seripta (hamisítás, «famosi libellis, stb.) ; 4. consilia (bűnszövetség, összeesküvés). A római jog ezen termékei hosszú időn át kizárólagos forrásai voltak az itáliai büntetőjognak, amely azokat teljes épségükben konserválta. Csak később, a XII. században léptek föl a büntetőjog terén is a glossátorok, akik közül különösen Bulgaro, Giovanni Bassiano, Anselmo dall' Orto és Rojfredó di Epifanio emelkednek ki. A XIII. század végén kezdődött meg a büntetőjog rendszeres és önálló művelése. Ekkor lépett föl Guido da Suzara, aki <tDe ordine maleJiciorum» cimü munkájával megnyitotta a praktikusok sorát. Közvetlen követői: Paolo Grillaudi, Bonifacio de Vitalini és Giacomo di Aréna kevésbbé jelentékeny munkásságot fejtettek ki s inkább csak előkészítői voltak a XVI. századbeli praktikusoknak. Ez utóbbiak közül Jacobus de Bellovisu volt az első, aki v-Practica judiciaria in materiis criminalibusv (Lugduni, 1,515) cimü munkájában a büntetőjogi elveknek a birói gyakor') L (ontardo Ferri ni: «])iritto Penale Románon 1—24. 1.