A Jog, 1906 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1906 / 9. szám - A gyakorlatiasság hiánya jogi oktatásunkban [7. r.]

OG 67 ítéletet rendszerint csak akkor kaptak a felek, amidőn már ugy anyagilag, mint erkölcsileg tönkrementek. A birói hivatás gyakorlásával egyáltalán ellenkezik a teleknek egyezségre való erőltetése. Érdekes, hogy ezt már a régi juristák is felismerték. Kelemen (Institutiones III. 1,189. I.) a perbeli egyezségekről beszélvén (De transactione) világosan mondja, «szabad ugyan a bírónak kétes kimenetelű perekben a feleket az egyezségre mérsékelten rábeszélni, de erőszakolni (asperins tamen), és e célból a birói hatalmat és tekintélyt felhasználni tiltva van». S ez helyesen is van igy, mert az erőltetés megrendíti a félben a biró pártatlanságában való bizalmat. A biró kénytelen e célból a felek peres vitáiba beleelegyedni, egy még kialakulatlan és esetleg megváltoztatható birói véleményt előlegezni, kénytelen a felek egyikével vagy másikával szemben legalább is gyenge nyomást gyakorolni, ami könynyen a fenyegetésbe csaphat át a per jövendőbeli kimenetelét érintő célzásokkal. S ilyen békéltetésnek nap-nap mellett vagyunk tanúi, ami mindenkor kinos benyomást tesz. De a biró az egyeztetésre azért is kevésbbé alkalmas, mert nincsen ideje az illető ügygyei a módon foglalkozni, hogy kellő eredményre juthasson. A felek kapacitálása sokszor hosszú időt igényel, számos más a perben nem érintett kérdéssel és köriilménynyel van összefüggésben, amire a biró át sem térhet : figyelembe veendők olyan subjectiv mozzanatok, amelyeket csak az tud kezelni, aki az egyént és annak lelkületét ismeri. Az egyeztetésre leghivatottabb közeg az ügyvéd, habár — igazságtalanul — sokan emelik az ügyvédek ellen azt a vádat, kogy önzésből a felek kiegyezésének ellenségei. Lehetnek kivételes esetek és visszaélések, de évek hosszú során keresztül gyakorolt megfigyelés nyomán mondhatom, hogy ez a vád általánosságban alaptalan. S még a józan önzés sem diktálhatja ezt, mert az egyezség gyorsabban és biztosabban juttatja dijához, mint egy évekig elhúzódó bizonytalan per. Az ügyvéd a fél bizalmasa, ő képes annak lelkületébe, összes személyi, családi és vagyoni visszonyaiba betekinteni és ezen az alapon az egyeztetés kulcsát megtalálni. Legtöbbnyire minden vitás jogügy bírósági folyamatba tételét már az ügyvédek közti egyeztetési tárgyalások előzik meg, s ha eredményre vezetnek, ami gyakori eset, egy csapássel a vitás jogvisszonyok egész complexuma rendeztetik, amelyből különben a pereknek egész sorozata sarjadna ki. Soha sehol nem bizonyosodik be jobban, hogy az ügyvédek a felek és az ügy bírái, mint hasonló esetekben, mert ezek a tárgyalások nem akképen folynak, hogy egyik, vagy másik fél vaktában engedjen, hanem a jogvisszony tisztázására irányuló és kölcsönös meggyőződést célzó viták, amelyek végeredményükben (egyezség) valódi birói és jogi döntést foglalnak magukban. Meghuzatik az a vonal, ameddig a követelés és kölcsönös igények terjedhetnek és amelyen tul azok a felek és képviselőik, jogi tanácsadóik által jogosulatlanoknak tartatnak. Az igy létesített egyezségi ítéleteknek még az az előnyük is meg van, hogy sokkal jobban alkalmazkodhatnak a felek egyéni és vagyoni visszonyaihoz, mint a rideg jogszabályokat alkalmazni hivatott birói Ítéletek. És éppen ebben a pontban kulminálódik az egyezségek gazdasági és erkölcsi jelentősége. A jogrend nevében azonban a leghatározottabban kell tiltakoznunk az egyezségek azon neme ellen, amely a jogelengedésekben nyilvánul. Ez valósággal buzdítás a jogsértésekre, mások jogainak semmibe vételére, mert általában azt a hitet gyökerezteti meg, hogy a jogsértés következményeitől az illető szabadulhat, de sőt az egyezségi elengedés által megfelelő üzleti hasznot is tarthat meg magának. Vagy viszont egy jogtalan törvénykezési támádással az egyezségre erőltetett megtámadott féltől valamit kicsikarhat. Ez azután már a zsarolás határát súrolja, ami nem is olyan ritka eset, főleg büntetőtörvénykezésünkben, ahol a támadott fél az inditványozási joggal biró magánféltől, mint a büntető pernek souverain urától, kénytelen a meghurcoltatás izgalmaitól való megkiméltetést úgynevezett «egyezség* utján megvásárolni. A becsületsértési és rágalmazási perek is állandó panasz tárgyai, hogy különösen eg>es birák kíméletlen módon alkalmazzák az egyezség erőltetését. Pedig itt van annak legkevésbbé helye. A becsület ellen intézett támadást semmitmondó kijelentésekkel elintézni nem lehet és nem is szabad, mert ez a becsületérzés megrenditésére vezet s sarkantyú a sértegetésekre, hogy annak törvényes következményeitől olcsó szerrel lehet szabadulni. El kell oszlani annak a regének, hogy a jogvitáknak egyezség utján való rendezése a legkívánatosabb és hogy az igazságügyi politikának — mint száz év előtt volt — erre kell törekednie. A modern igazságügyi politika más irányban mozog, mások követelményei. Föladata legyen oly igazságügyi intézményeknek a létesítése, amely megóvja az egyes polgárokat jogaikban; rendezett birtok- és hitelvisszonyok föntartása és a jogrend megzavarása esetén gyors és biztos jogi oltalom nyújtása, szóval a jogterén is, mint a legújabb közegészségügyi politikában megfelelő profilaktikus intézkedések megvalósítása. A jogvitákat nem elnyomni kell egyezségek által, hanem jogviták keletkezésének elejét kell venni. Ez a helyes igazságügyi politika. Emlékeztetnem kell arra, hogy a régi magyar perrendtartás valóságos gátja volt a jogérvényesítésnek. A jogát kereső fél a jogerős ítélettel még tulajdonképpen csak a per közepéig jutott. Azután jött a mindig kéznél levő perújítás, a végrehajtás folyamán pedig az incidentális perek végtelen sorozata: az oppositio, repulsio stb. Nem kell azonban hinnünk, hogy ezzel egyedül állottunk volna Európában. Ugyanazok az állapotok léteztek az összes nyugati államokban. Az akkori francia jogászok pl. keservesen panaszkodnak, hogy a jogkereső félnek évekig kell hatóságtól hatóságra vándorolnia, míg az illetékes forumot megtalálja. Rentliam, a nagy angol jogász kegyetlenül ostorozza az angol törvénykezés véghetetlenül mesterkélt és bonyolult voltát. S mit szóljunk Németországról, ahol a legmerevebb formasággá sülyedt hosszadalmas írásbeli per dult. Ily áldatlan visszonyok közt támadt a XVIII. század végén a francia forradalom ébredésével az a gondolat és törekvés, hogy azokat, akik jogaikra nézve vitában állanak egymással, ki kell egyeztetni. Belgiumban, Hollandiában, Svájcban, Franciaországban és Angliában külön békéltető bizottsági hivatalok rendeztettek be erre a célra. Hogy mennyire célt tévesztett volt ez az irány, mi sem bizonyítja jobban, mint a visszahatás, amely nyomban követte. Bentham, az akkor élő legkiválóbb angol jogász, az egyezségeknek erőszakolását egyenesen erkölcstelennek nevezte, mert abban az igazságszolgáltatás megtagadását és a jogérzet megrontását látta. A XIX. század elején keletkezett perrendtartás a per megindításának előföltételéül még az egyezség kötelező megkisérelését szabta meg, az 1820-iki genfi perrendtartás már szakított ezzel a rendszerrel. A modern perrendtartások pedig szintén kiküszöbölték a kötelező egyeztetést és csak fakultatívvá tették. Az 1868-ik évi perrendtartásunk ugyan még kötelezően szabja meg a békéltetés megkisérelését, de a német birodalmi perrendtartás, az osztrák szóbeli eljárás es a magyar perrendtartás, az osztrák szóbeli eljárás és a magyar perrendtartástervezet már arra az álláspontra helyezkednek, hogy az egyezséget akkor kísérelje meg a biró, ha ezt a felek maguk kívánják, vagy a per fennforgó körülményeinél fogva az kívánatosnak mutatkoznék; de sőt a Plósz-léle tervezet a házassági bontó- és valóperekben is csak fakultatív egyeztetési kísérletet ismer. V A gyakorlatiasság hiánya jogi oktatásunkban. Irta DIÓSZEGI GYŐZŐ dr., borosjenői kir. albiró. (Folytatás.)*) Szerény nézetem szerint a büntetőjogot és eljárást a jogtudományi államvizsgából, illetve az újonnan tervezett államvizsga jogtudományi részéből okvetetlenül ki kell venni és a II. alapvizsgába áttenni. Eme rendezés akadályát képezi, hogy a büntetőjog gyakorlatias jellegénél fogva államvizsgába való, s nem mulasztható el, hogy eme fontos tárgy az állami ellenőrzés alól kiszabaduljon. Tudvalevőleg ugyanis a Tervezet szerint az alapvizsga, mint az illető jogi tanintézetek belső vizsgája, állami ellenőrzésben nem részesül, azért ide az elméleti tárgyak csoportosíttatnak, mig az államvizsgák szigorú állami ellenőrzésben részesülvén, ebbe kellett beletömni a gyakorlati életben szükséges összes tárgyakat. A Tervezet eme álláspontja azonban a jogi oktatás érdeke szempontjából kifogás alá esik. A jogi oktatás érdeke ugyanis csak azt követeli, hogy a vizsga alapos legyen; az. pedig, hogy alap- vagy államvizsgának nevezik-e, e mellett másodrendű kérdés. Legyen mind a négy vizsga alapvizsga, vagy ha ugy tetszik, mind a négy államvizsga, csak az a fő, hogy alapos legyen. A Tervezet azonban e megkülönböztetésre kiváló súlyt helyez, e megkülönböztetésben látja ama kérdés helyes megoldását, hogy különösen a felekezeti jogakadémiák szerzett jogának és alkotmányban gyökerező autonómiájának lehető épségben és tiszteletben tartása mellett az oktatás lehetőleg államilag is ellenőriztessék. Jelen dolgozatomnak célja lévén a kérdés politikai hátterének lehető kerülésével első sorban jogi oktatásügyünk érdemére nézve néhány *) Előző közlemény a 8. számban.