A Jog, 1905 (24. évfolyam, 1-53. szám)
1905 / 6. szám - A nyomozás
A JOG mozduljon-e a följelentett te l miatt, vagy a gyanúsított egyén ellen a bünper apparátusa. De a mi nyomozatunk több ennél, nemcsak tapogatódzik, nemcsak támpontokat keres, de vizsgál is a szó szoros értelmében, amennyiben bizonyítékokat fixiroz, formális vallomásokat vesz ki és adott esetben a terhelt személye ellen is intézkedik, és akár vizsgálat akár főtárgyalás következzék utána, a nyomozatnak fixirozott, csoportosított anyaga 'nemcsak a terheltre és a tanukra, de még a később eljáró bíróra is ránehezedik sok esetben, larázhatatlan impressió alakjában. Pediglen a bírónak, (az ítélő és vizsgálóbírónak egyaránt) — S7abadnak kell lennie nemcsak fizikai, jogi és erkölcsi tekintetben, de mentnek kell lennie a psychicus és intellectuális nyomásoktól is. Elméleti, elvi szempontból csak az lehetne helyes, hogy a nyomozást a szó szoros értelmében véve az általános tájékoztatásra szorítsuk, tehát körülbelül annyit engedjünk beléfoglalív, a mennyi informátiót a főmagánvádas ügyek főmagánvádlója vagy egyátalán a sértett magánegyén is megszerezhet közvetlenül, magánúton, mielőtt följelentést tenne valaki ellen. Ilyformán tényleg nem lenne más a nyomozás, mint hatósági közegek által való kérdezősködés a tanuknál, a tett színhelyének, eszközeinek és esetleg az anyagi világban látható nyomainak megszemlélése, esetleg a szökni készülő, hajléktalan, vagy tetten kapott terheltnek a bíróság elé állítása. Ennyit sok esetben proprio motu megtesznek a lelkiösmeretes magánegyének is, mielőtt beadnák följelentésüket, és az ilyen átalánosságban való, a vád támogatására irányuló adatgyűjtést akkor sem lehetne a vádlott jogos érdekére, vagy inkább az eljárás objectivitására nézve sérelmesnek tartani, ha ezt közvádas ügyekben a kir. ügyészség teljesítené, vagy hivatalos közegek által teljesíttetné. Ennek azonban az a gyakorlati hátránya volna, hogy sokszor nagyon is elmaradna a bizonyítékok megkötése és az így folytatott nyomozás első sorban a terheltet és érdektársait figyelmeztetné arra, hogy mindent, amit terhelőnek tartanak, idejében elfödhessenek a bekövetkező vizsgálat elől. így tehát a BP. szerinti nyomozást sem a gyakorlatban élő (és sokban maga a törvény által is támogatott) formájában, sem abban a szűkebb értelemben, amelyben az a contradictórius eljárás szellemével, az ügyfélegyenlőség tanával összhangba hozható, nem tartom megfelelőnek. A mai nyomozás több, mint amennyit elvi szempontokból a vád- és rendőri hatóságoknak a bünperből átengedhetünk, az elméletileg correct nyomozás pediglen sokkal kevesebb, mint a mennyit a bünperek sikere megkíván. Azt vélem, hogy mind az elvi, mind pedig a gyakorlati érdekeknek leginkább az felelne meg, ha a bünperek minden ténymegállapitó mozzanata legalább is bírói intézkedésből indulna ki. A nyomozást mindig, amikor lehet, ügyészi indítványra, sürgősség vagy főmagánvádas följelentés esetén ügyészi indítvány megvárása nélkül (hivatalból) a biró rendelné el, e mellett természetesen megmaradván a rendőri (sőt rendes hatáskörük keretén belül az egyéb) közhatóságoknak is az a joguk, sürgősség esetén kötelességük, hogy a bírósághoz tett bejelentéssel egyidejűleg a kezük ügyébe eső bizonyítékokat megszerezzék és mindazon intézkedéseket megtegyék, amelyeknek nem azonnali foganatosítása az eljárás menetére vagy a közbiztonságra nézve hátrányos lehet, addig is, a mig a bírói apparátus megmozdulhat és a nyomozás vezetését átveheti. A nyomozás elrendelésére és vezetésére törvényszékek székhelyén és a központi járásokban a vizsgálóbírót, azokon kivül a járásbíróságoknak a törvényszéki elnök által (1 évi időtartamra vagy egyszerűen ujabb intézkedésig) kirendelendő vizsgálóbiráit tartanám hivatottaknak; utóbbiakra nézve természetesen ugy, hogy akadályoztatásuk esetén a járásbíróságnak bármely más birája helyettesíthetné őket. A székhelyen és annak járásában a vizsgálóbíróhoz, a vidéken a járásbíróság föntjelzett bírájához tennék meg a rendőri és egyéb hatóságok és közegek jelentésüket a sürgősen foganatosított intézkedésekről, és ezen bíráknál tenné meg az ügyészség vagy a magánvádló a nyomozat iránti indítványát is. A nyomozatnak föladata átalánosságban ezentúl is főképpen a vádló tájékoztatása maradna, csak a veszélyeztetett bizonyítékoknak vizsgálati jellegű, birói hitelességű beszerzése volna a nyomozatot foganatosító biró absolut kötelessége. A nyomozat, ha gyorsan és könnyen kimeríthetné a bűnügy egész anyagát, — így legalább főbb mozzanataiban biró által vezetve, méltán pótolhatná a vizsgálatot, ha pedigkn a nyomozatot vezető biró azt látván, hogy az ügy terjedelménél fogva a nyomozat által csak nagyobb vonásaiban deríthető föl, akkor a főbb adatok beszerzése és a nagy átlag iránti tájékozódás után az iratokat, a vizsgálat indítványozása végett, a vádlóval sürgősen közölné. Arra vonatkozólag, hogy a vizsgálatokat milyen esetben kire bízzuk, e helyütt csak azt a természetes következést említem meg, hogy azon esetben, ha ugyanaz a biró folytatná a vizsgálatot, aki a nyomozást foganatosította, fölöslegessé válnék a nyomozati kihallgatásoknak ma dívó, merő formalitássá sülyedt megismétlése és kétségtelen, hogy az a biró, aki mint a nyomozás vezetője már egyszer tájékozódott valamely ügyben, könnyebben és jobb áttekintéssel fogja a szoros értelemben vett vizsgálatot is lefolytathatni, mint ahogy az ma történik, amikor az ügyek nagy része a befejezett nyomozás, vádirat, kifogások és a vádtanács előtt tartott tárgyalás után kerül csak a központi vagy járásbirósági vizsgálóbíróhoz, akinek ilyenkor gyakran egy már majdnem teljes, a vizsgálattól nem intensivitás tekintetében, hanem csak névleg különböző, de más ember által, más fölfogással és más szempontokból irányított nyomozat anyagával kell megküzdenie. A más ember által befejezett kész nyomozat pedig a vizsgálóbíró munkáját rendesen nem könnyíti, csak zavarja, mert a vizsgálóbíró munkája nagyon is individuális természetű, vagy alanyi tevékenységet és — e nagyfokú subjectiv tevékenység mellett — rendkívül tárgyilagos fölfogást igényel; hogy pediglen valamely munka ennek a két nehezen teljesíthető kívánalomnak megfeleljen, ahhoz a munkát végzőnek nagy hatáskörre és absolut zavartalanságra van szüksége, amiről, ha a nyomozatot más és esetleg kevésbbé objectiv emberek végezték, ha a kivizsgálandó anyagot a vizsgálóbírótól különböző, más szempontból, más alanyi fölfogással dolgozó kezek rendezték előzetesen, többé szó sem lehet. A kész nyomozat iratai mindig impressionálják a — birót, ez az impressionálás az önálló fejű bírónál nem eléggé erős, hogy ítéletet váltson ki belőle az ügy érdemére vonatkozóan, de a legtöbb esetben elegendő arra, hogy a vizsgálat irányára, a kivizsgálandó anyag elhelyezésére és a helyzet képére nézve szinte önkéntelenül vezesse (és tehát sokszor meg is tévessze vagy zavarba hozza) a biró eszejárását. Különben ezek olyan alanyi subtilitások, melyeket kifejteni, megmagyarázni alig lehet, de azt vélem, hogy mindazok az olvasóim, akik bünvizsgálatokkal foglalkozni szoktak, vekm együtt szintén érezték már a mások által eszközölt, kész nyomozatoknak ezt a sokszor nehezen leküzdhető deconcentráló hatását. A fönt elmondottakat a következő tételekben foglalnám össze : a nyomozat elrendelése és irányítása okvetlenül, foganatosítása pedig lehetőleg bíróra volna bízandó, mert: ezáltal a nyomozat folyamatba tétele, amely perrendtartásunk szerint a bűnvádi eljárás megindulásával egyértelmű, birói határozaton alapulna; mert továbbá az így, biró által, a birói eljárás összes garantiaival fölvett bizonyítékoknak vizsgálati megismétlése fölöslegessé válnék és kisebb terjedelmű (amellett esetleg nagy fontosságú) ügyekben ez a biró által foganatosított nyomozat valóban pótolhatná a vizsgálatot és garantiák dolgában egyenértékűvé válnék vele. A nyomozás vezetése a központban a központi, a vidéken a járásbirósági vizsgálóbíró föladatává volna teendő, mert csak ez a decentralisálás tenné lehetővé a nagy munkaszaporulat megfelelő elosztását és csak a helyszínéhez közel székelő bírótól várhatnók a megfelelően gyors intézkedést, továbbá mert előnyös sok esetben a vidéki birák hely- és népismerete. A vizsgálatot rendszerint ugyanarra a bíróra kellene bízni, aki a nyomozatot vezette, mert 1. ez a biró már megszerezte a vizsgálat vezetéséhez szükséges áttekintést az ügy anyagára nézve, 2. mert ezáltal elkerülnők azt, hogy a vizsgálóbírót a nyomozás vezetőjének a nyomozat anyagában érvényesült, a vizsgálóbíróéval esetleg ellenkező szempontjai és fölfogása deconcentrálják, 3. mert a vizsgálatnak is épugy, mint a nyomozásnak csak javára szolgál, ha annak vezetője a helyszínéhez közel van, ha a helyet és a népet ismeri, ha a feleknek és tanuknak nem kell a központba hosszú és drága utat tenniök, ha a biró a kezeügyébe eső feleket és tanukat a szükséghez képest a vizsgálat során többször is maga elé idézheti, és főként, ha a kihallgatásokat nem kell megkeresés utján foganatosíttatnia. Mindezek miatt tehát rendszerint a nyomozó biró lenne az ügy vizsgalóbirája (és a vizsgálat elrendelője) is, de e szabálytól eltérésnek mégis lehetne helye. A mai rendszer tf-hát megfordulna, a vidéken rendesen a járásbíróság birája folytatná a bünvizsgálatot, csak kivételesen (pl. ha az ügy természete nagy apparátust, nagyon erős praxisu, régibb szakember munkáját, esetleg a vidéken meg nem szerezhető szakértői véle-