A Jog, 1905 (24. évfolyam, 1-53. szám)

1905 / 6. szám - A nyomozás

A JOö 43 munkaszünet szabályaiba ütközik, ebben az esetben a kötelem lejáratának felfüggesztése emberséges cél érdekében történik és ez a kitűzött cél megvalósul. Ellenben ha a szabály a vallásnak kivéti szolgálatot tenni, a törekvés meghiúsulj mert a kiváltságot erkölcstelen célokra aknázzák ki és a vallásnak marad legkevesebb haszna. A törvényes munkaszüneten kivül semmiféle más célnak nincs elfogadható alapja arra nézve, hogy a kötelem lejáratát fölfüggessze. Az esküt a törvénytervezet csak valóban jelentéktelen célok szolgálatába szegődtette. Ilyen kis eredményért kár volna a törvény jövőjét kockára tenni, pedig a törvény életképességét semmi sem veszélyezteti jobban, mint olyan szabályok fölvétele, melyeknek elavultság következtében napjaik meg vannak számlálva. Az eskü hatása abban nyilvánul, hogy az ember megfélemlítés utján kényszeríttessék igazmondására. A kiindulási pont abban a gyermekes telfogásban van, hogy az ember lelkiismeretét rendes körülmények közt semmiféle felelősség nem terheli és ennélfogva mindaddig, míg esküre nem kerül a sor, vigan hazudozhatunk, anélkül, hogy bűnbeeséstől kellene tartani. Az eskü intézménye egyenes útmutatás arra, hogy csak esküvéskor kell igazat mondani, és hogy máskor ne higyjünk egymásnak. Ez a fölfogás sebet ejthet az emberi méltóságon, mert a teremtés urait nagyon kedvezőtlen színben tünteti föl. Az igaz, hogy az ember lelkülete minden irányban hajlítható és hogy ennélfogva a legaljasabb tulajdonságok is elhatalmasodhatnak, de az is kétségtelen, hogy a nyers emberanyag, melyből az egyéniség kialakul, nem olyan hitvány, mint amilyennek általában tartják. Az az ember, akit egész életén át lealacsonyítani igyekszenek, aki lépten-nyomon bizalmatlansággal találkozik és akinek az önérzetét elnyomják, valóban könnyen kivetkőzik minden méltóságból és az alatcomosságban, a csalfaságban keresi boldogulásának útját. Természetes, hogy ilyen körülmények közt a szavahihetőség nagyon gyönge lábon áll és az igazság kiderítése céljából a lelkiismeretnek kínpadra vonása szükségesnek mutatkozik. A méltóságában meg nem nyomorított ember, aki értékének tudatában van, undorral fordul el minden olyan kísér téstől, mely hazugságra csábit. Az eskü intézménye határozottan akadályozza azt, hogy az emberek az igazmondást megszokják. Az emberek átlaga megüti a becsületesség mértékét és ennélfogva a bizalmatlanságnak még kivételesen sincs helye, mert azokkal szemközt, akik szemérmetlenek, hiábavaló, a tisztességeseknek pedig önérzetét sérti és ezzel a becsületesség alapját ingatja meg. Az esküvel való bizonyítás rendszerének az a következménye, hogy a közvélemény a hazugságnak csak akkor tulajdonit becstelenitő hatást, ha az ünnepélyes nyilatkozatban történt. Az emberi méltóság kellő ápolása mellett a legjelentéktelenebb hazugság is összeférhetetlenné válik a becsületességgel. Az eskü különben is gyönge bizonyíték, mert aki becsületes, az eskü nélkül is igazat mond, a gazember pedig nagyon ritkán riad vissza a hamis eskütől. Akiben nincs becsületérzés, az is inkább beteg, mint rossz és ennélfogva nem szabad a kárhozatba kergetni. Ha a szabályok megalkotásánál ilyen embereket választunk mértékül, akkor még a jobb érzésüek is elaljasodhatnak, holott arra kellene törekedni, hogy a gyöngék az erősekhez, a rosszak a jókhoz fölemelkedjenek. Még egy előítéletre kell e helyütt rámutatni, de ezúttal erre is csak általánosságban, mert ennek a kérdésnek részletes tárgyalása sem fér bele értekezésünk keretébe. Ősrégi előítélet nyilatkozik meg abban a fölfogásban, mely szerint a ridegség egyik alkotó eleme a jognak, a méltányosság pedig a jog ellenlábasaként szerepel. Ez a fölfogás természetesnek találja azt, hogy a jog bosszúnak, kegyetlenségnek vagy szeszélynek vak eszköze lehessen. A jog merevségének megtörésére eddig csak kerülő utakon történtek számbavehető kísérletek. Az esküdtszéki intézmény ennek az áramlatnak köszöni létét. Akadnak már hivatásos bírák is, a kik módját ejtik annak, hogy a jog ridegsége enyhittessék. Az egyenes ut az volna, hogy az anyagi jogba foglaltassanak olyan biztosítékok, melyek elejét veszik annak, hogy a jog rombolást okozhasson. A törvénytervezet ezen a téren örvendetes haladást tanusit, mert több olyan zökkenőt, mely eddig kikerülhető nem volt, elsimított. Az összetorlódó jogviszonyok kibonyolitásának egyszerűsítése tekintetében is haladást mutat a törvénytervezet, de még elég sok kívánni való maradt hátra. Az az általános szabály, mely szerint a jog csak aként gyakorolható, hogy másnak jogát ne sértse, kiegészítésre szorul, mert az az egy föltétel nem elég biztosíték a jog elfajulásának megakadályozására. A joghoz érdek fűződik és ennek az érdeknek természetesen tisztességesnek kell lennie. A vélelemnek amellett kell szólnia, hogy a jog gyakorlása az emiitett jogi érdek alapján történik. Mihelyt azonban kétségtelenné válik, hogy valaki jogát jogi érdek nélkül kizárólag csak boszuból, kegyetlenségből vagy szeszélyből kívánja érvényesíteni, a szándék véghezvitelét nem szabad előmozdítani, sőt meg kell akadályozni. Az évényben levő jogszabályok tág teret hagytak a joggal való visszaélés számára. Ily törekvésekkel szemközt a bíró tétlenségre van kárhoztatva és arra szoritkozhatik, hogy a törvényre való hivatkozással kezeit mossa. Elérkezett az ideje annak, hogy azok a kedélyes állapotok, melyek az előítéletek nyomán fölvirultak, végre-valahára megszűnjenek. A nyomozás. Irta MOŐCOVITZ IVÁN dr. újpesti kir. albiró. Kármán Elemér dr. ur fölolvasást tartott a Jogászegyletben, amelynek során a nyomozás és vizsgálat gyakorlati alakulásával és ez alakulásnak mostanáig észlelhető eredményeivel foglalkozott. Nem akarom, nem is tudnám bírálat tárgyává tenni a fölolvasást, — amelynek szerzője, mint a kir. ügyészség tagja, nálamnál kétségkívül közelebbről látta és jobban ismeri a dolgozatában megbeszélt ügymeneteket. Ha tehát mégis ez a felolvasás indított engem e sorok megírására, nem a kritika intenciójával veszem kezembe a tollat, hanem inkább azért, hogy más szavakkal, más szempontból sokban ugyanazt mondjam el, amit Kármán dr. ur megirt. Ha a nyomozás tényleg nem volna más, mint az ügyészség, vagy egyátalában a vádló tájékoztatására szolgáló adatgyűjtés, nem lehetne a Bűnvádi Perrendtartásnak azt az intézkedését kifogásolni, a mely a nyomozás foganatosítását első sorban a rendőri hatóságokra és közegekre, annak vezetését pedig a kir. ügyészségre vagy a rendőri hatóságok fejére bízza. Azonban tudjuk, hogy a nyomozás több a tájékoztató adatgyűjtésnél. A legtöbb esetben a nyomozás pótolja a vizsgálatot, alapul szolgál a vádemelésre, esetleg a letartóztatásra is, és ha vizsgálat nem követi, akkor maga a nyomozás válik a főtárgyalás «előkészitésé»vé is. A nyomozás során vallanak a tanuk, vall maga a terhelt is, és ha azután akár a tanuk, akár a terhelt módosítják is nyomozati előadásukat, sohasem fog sikerülni, hogy a nyomozás alatt tett terhelő, azaz beismerő nyilatkozataiknak hatását, a biróra tett benyomását elenyésztessék. A nyomozás során azonkívül, — habár rendszerint csak birói rendeletre, — más fontos aktusok (motozás, lefoglalás stb.) is foganatosíthatók és a mint már föntebb mondottuk, a terhelt személye ellen is gyakran történik intézkedés. A nyomozás tehát, bármily nevet adunk is neki, bármilyen fogalmi defmitiót fűz is hozzá a bűnvádi perrendtartás, mégis csak vizsgálat — mai eljárási rendszerünkben. Már pedig a vizsgálatnak nem csak az ügyész tájékoztatása teszi feladatát, amint hogy tényleg mindazok az intézkedések, amelyek a mi, a nyomozat neve alatt folyó vizsgálatainkban történnek, jóval többek, jóval mélyebbre hatók is, mint a milyenek a pusztán tájékoztató kutatások lehetnének. A vizsgálat célja, épen ugy mint magáé a főtárgyalásé, — az igaz tényállásnak objectiv megállapítása. Ez a föladata az egész bűnvádi pernek és ez lehet csupán föladata a per voltaképeni előkészítő stádiumának is. A nyomozás, amely csak a vádló tájékoztatására van hivatva, amelynek vezetését, irányítását a BP. (a hivatalból üldözendő vagy egyéb közvádas ügyekben) magára a vádlóra bizza, amelyet rendszerint azok a hatóságok és közegek teljesítenek, amelyeknek, mint a jogrend közvetetlen őreinek, minden delictum által, önkéntelenül "sértetti-éknek kell magukat érezniök, nem pótolja ezt az objectiv perelőkészítést. Ma tényleg a bünpereknek legnagyobb részében a vádló (a kir. ügyészség) által irányított nyomozás absorbeálja az egész perelőmunkálatot és ez lényegesen ellenkezik a contradictórius eljárás alapelveivel, mert szó sem lehet a perfelek egyenlőségéről ott, a hol az egyik perlekedő, a vádhatóság, vezető alanya annak az eljárásnak, amelyikben a másik perfél objectumként szerepel. Helyes kifogás alá nem eső intézmény a vádló által egyoldalúan vezetett nyomozás ott, ahol ez a nyomozás tényleg csak arra nézve szolgál tapogatódzó eszközül, hogy meg-