A Jog, 1905 (24. évfolyam, 1-53. szám)

1905 / 52. szám - Az örökségről való lemondás hatálya és a tkvi rts. 74. §-a. [Hozzászólás Bacsó Jenő: Az örökségről való lemondás hatálya s a Tkvi rtrs 74 §-a szerinti zálogjog című cikkéhez. A Jog, 1905. 38. sz. 261-262. p.]

376 A JOG módjára, vagy a pénzbüntetésekre alkalmazott szabályok szerint a kincstár hajtaná be a hamis vagy gondatlan vádlókon (följelentőkön). Ezenkivül még valamelyes nem criminális büntetési jellegű, de mégis végrehajtás utján behajtható, és behajthatatlanság esetén a B. P. 12. £-ának második bekezdése szerint elzárásra, vagy más, nem dehonestáló letartóztatásra átváltoztatható pénzbírság megállapítását tartanám helyesnek, amelyet az alapbünper birósága a fölmentő, megszüntető, vagy eljárást megtagadó határozatban szabna ki hivatalból a nyilván alaptalan följelentést vagy panaszt tevőkre. Ennek a pénzbirságnak kiszabása ellen a megszüntető (fölmentő, megtagadó) határozattal együtt és egyenlő fokban, vagy külön és egy fokban volna helye jogorvoslatnak: kivéve, ha azt első fokban a kir. Kúria szabta volna ki, ami amúgy is nagyon ritka eset maradna, mert nem valószinü, hogy a kir. Kúria «nyilván alaptalanénak találjon olyan följelentést, amelyre két fokon büntető Ítéletet hoztak, vagy amelynek alaptalanságát az első és második fok birái nem észlelték volna. Ennek a birságnak a följelentő (magánvádló) nevében eljáró ügyvéd ellen való alkalmazása, bár itt-ott, individuális okok által motivált volna, mégis túlságosan sértené az ügyvédi kar függetlenségét és éppen ezért helyesebb volna, az ügyvédek e tárgyú tevékenységének ellenőrzését saját fegyelmi hatóságukra bizni, módjában lévén a bünperben eljáró bírónak, ügyésznek, ügyészségi megbízottnak és az alaptalanul megvádoltnak is, hogy olyan esetben, amikor a büntető följelentés megtételében az eljárt ügyvédet, vagy (B. P. 523. £.) ügyvédjelöltet rosszhiszeműség vagy állásával össze nem egyeztet hető mulasztás terheli, erről az ügyvédi kamarának jelentést tegyen. A B. P. 523. 4?-a alapján vagy más cimen eljárd nem ügyvéd (vagy ügyvédjelölt) megbízott ellen, épugy. mint maga a fél ellen a bünper birósága alkalmazhatná a bírságot. Szükséges volna továbbá a o speciálisa meghatalmazás megkivánása minden, másnak nevében tett büntető följelentéshez, ugy hogy a biróság magáninditványi ügyekben speciális, legalább a vádlott nevét és a bünpörinditási szándékot i lehetőleg a vádbeli tett megjelölését is.) tartalmazó meghatalmazás nélkül másnak nevében tett vagy beadott panaszra a hiány pótlásáig egyáltalán ne járjon el; hivatalból üldözendő, vagy esetleg más, nagyon kivételesen sürgős esetekben pediglen a hiánynak, följelentő meghallgatásával való pótlásáról azonnal intézkedjék, és amíg ez meg nem történt vagy amig a vád más támpontot nem talált, — sürgősség esetét kivéve, — a följelentettre sérelmes intézkedésektől a lehetőségig tartózkodjék. Az ügyvédre nézve még, a feljelentéshez csatolandó speciális meghatalmazáson kiviül, az írásbeli utasítás megszerzését is kötelezően meg kellene szabni, és ezeknek az intézkedéseknek be nem tartását fegyelmi, vagy a kamara által kiszabott rendbüntetésekkel kellene sújtani. Azt véljük, hogy mindezek a rendszabályok alkalmasak ama, kivált a kisebb, vétségi és kihágási büntetőgyakorlatban annyira elharapódzott, alaptalan, könnyelmű és rosszhiszemű pörlekedésnek tetemes korlátozására és annélkül, hogy életbeléptetésük bárkit is megakadályozna abban, hogy jogait criminális sérelmek ellen büntető uton is megvédelmezze, mégis hatályosan megvédené az ártatlanoknak azt a sarkalatos jogát, hogy sem szabadságukban, sem jó hírnevükben, sem anyagi érdekeikben igaz ok nélkül, még a törvény eszközeivel se legyenek megháboríthatok. Az örökségről való lemondás hatálya és a tkvi rts. 74. §-a. Irta NAGY ZOLTÁN hajdúszoboszlói kir. járásbirósági albiró. E lapok 38. számában ilyen cimen megjelent közleményre volna válasz az alábbi pár sor. Megvallom, hogy késedelembe estem. Ez a késedelem azonban szándékos volt annyiban, hogy a cim keretében felvetett kérdés egy előfordult eset alkalmából tétetett megbeszélés tárgyává s e konkrét esetben én jártam el, mint Ítélőbíró. Ugy gondoltam tehát, hogy míg a fölvetett kérdés során alkalmazott jogszabály a felsőbíróság által jogérvényesen eldöntve nem lesz, merőben céltalan dolog lett volna e kérdés fölött dissertálni. A felsőbirósági határozat megérkezett, mely szerint a kir. ítélőtábla a hagyatékátadó végzésnek felfolyamodással megtámadott azt a részét, mely szerint a jelzálogos hitelezőt bejelentett igényével a törvény rendes útjára utasította : az elsőbiróság végzésében erre vonatkozóan felhozott indokoknál fogva helybenhagyta. Lássuk most már először magát a kérdéses esetet, másodI sorban az erre vonatkozó és kimondott jogelvet s harmadsor\ ban magának az alkalmazott jogszabálynak helyes voltát. G. Eszter a törvényben előirt szabályoknak megfelelően ! közjegyzői okiratban foglalt végrendelet hátrahagyásával elhalt. 1 A végrendelet tartalma szerint ugy ingatlan vagyonára nézve, mint a gyámpénztárban kezelt készpénzére általános örökösül atyját G. Sándort nevezte meg. Örökhagyó 1904. okt. 3-án halt el. A hagyatékot képező ingatlanra 1904. nov. 24-én érkezett és foganatosított beadvány szerint G. Sándorné Sz. Zsófia javára, örökhagyóról G. Sándor örökösre szálló örökségi jutalékra a hagyaték átadásától kezdődő joghatálylyal, a hagyatéki igények sérelme nélkül, 900 kor. tőke és jár. erejéig végrehajtási zálogjog lett bekebelezve. A kir. közjegyző előtt 1904. évi dec. 19-én megtartott tárgyalás alkalmával G. Sándor végrendeleti örökös kijelentette, hogy a hagyatéki vagyonból mit sem igényel. A bejelentés következtében megidézett jelzálogos hitelező a végrendeleti örökös lemondását el nem fogadta s azt a kérelmet terjesztette elő, hogy a hagyatéki vagyonból a zálogiogilag biztosított követelés elégíttessék ki első sorban s a fennmaradó vagyonra fogadtassák el az oldalági örökösök nyilatkozata. Természetes, hogy az oldalági örökösök erről hallani sem akartak, s e jogcímen javokra kérték a hagyaték átadását. E tényállás szerint kétségtelen, hogy G. Sándorné, Sz. Zsófia jelzálogos hitelező joga a tkvi rts. 74. § án alapszik és a végrehajtási eljárás 138. íi-ában körvonalozott módon biztositott. A tkvi rts. 74. i;-a szerint, mihelyt az örökös az örökösi nyilatkozatot beadta, hitelezőinek szabadságában áll követeléseiknek a hagyatéki javakra s követeléseikre való biztosítását az örökös részére való átadás megtörténte előtt is bekeblezés vagy előjegyzés által eszközölni, amennyiben arra nézve a többi törvényes kellékek léteznek ; de az ilyes biztosítás csak azon fenntartással engedtethetik meg, hogy az a hagyaték tárgyalásánál előforduló igényekre nézve sérelmes ne legyen, s csak az átadás megtörténtének idejétől fogva lépjen hatályba. Az, az időközben életbeléptetett 1894. évi XVI. t.-c. éltelmében, nem vitás többé, hogy miként értelmezendő a fentebb emiitett 74. §-.nák azon kitétele: «mihelyt az örökös az örökösi nyilatkozatot beadta,» lévén az örökösödési eljárás kötelező. Vonatkozik e tétel a jelzálogos hitelező igényeinek a Hagyatéki ingatlanra nézve érvényesíthető időpontra. A m. kir. Kúriának 1886. évi május 21-én 34. sz. a. hozott teljes ülési döntvénye pedig az anyagi jogszabály tekintetében megállapította a jelzálogos hitelezőnek a 7í.§-ban foglalt módon biztosított követelését, mikor kimondta, hogy : walamely hagyatékhoz tartozó ingatlan javakra, vagy jelzálogilag biztosított követelésekre az örökös ellen a tkvi rts. 74. §-a értelmében nyert zálogjog már azáltal, hogy az igy terhelt javak, vagy követelések az adóstól különböző más személynek adatnak át, jogi hatályát veszti». Végre az 1894. évi XVI. t.-c. 3-ik ^. 3-ik pontjában a jelzálogos hitelező javára biztosított azon jogosultság, hogy az örökösödési eljárás megindítását kérheti, e szakaszhoz fűzött ministeri indokolás értelme szerint, csak az örökösödési eljárás megindítására szorítkozik, nem foglalja magában azt a jogosultságot is, hogy a hitelező az örökösödési jogból kifolyó kérdések elintézésére, jelesül az örökösök közti osztály módozataira gátló, vagy szabályozó befolyást gyakoroljon. Már most e fölsorolt tételes intézkedések, illetve felsőbirósági jogelv alapján a fölvetett kérdésre nézve a következőket állapithatjuk meg. Bármely jogcimen érdekelt örökös örökségi jutalékáról lemondhat. E joglemondás célzatának s magának a lemondó örökös bárminemű intencióinak magyarázgatása az örökösödési eljárás keretébe nem tartozik. Hiszen az 1894. évi XVI. t.-c. 55. és 72. §-ainak egybevetett rendelkezése világosan előír a, hogy mily teendők tartoznak a hagyatéki tárgyalás keretébe s mit kell tartalmazni a hagyatékátadást magában foglaló végzésnek. Másrészt azonban ugyanazon t.-c. 84. és 85. §-ai félre nem érthető módon rendelkeznek a perre utasítás eseteiről S a perre utasítandó felekről. Elvitázhatatlan ezek szerint, hogy G. Sándor végrendeleti örökös joglemondását, a hagyatéki bíróságnak minden további skrupulus nélkül elfogadni kellett. Hogy egy útszéli kifejezéssel éljek, G. Sándor e hagyatéki ügyben okimaradt a játékból*. A jelzálogos hitelező jogvisszonya az örököshöz kötött, biztositott jogából őt megillető u. n. «szükséges lépések már elesnek, mihelyt a terhelt javak az adóstól különböző más személynek adatnak át. E passiv