A Jog, 1905 (24. évfolyam, 1-53. szám)

1905 / 4. szám - Előítéletek az általános polgári törvénykönyv tervezetében. [2. r.]

A JOG 27 A természet törvényei jóval a huszadik életéven alul szabták meg az önállóság határát. Ennek mesterséges kiterjesztése azt eredményezi, hogy némely ember valóban később érik meg az önállóságra, mintha korlátok nem léteznének. Az emberiségnek legnagyobb része 17 —18 éves korban c^ak a papiroson kiskorú, a valóságban pedig teljesen önálló. A többieknek cselekvőképessége egyrészről azért nem nyilvánul, mert a túlbuzgó jogszabály tétlenségre kárhoztatja, másrészt pedig abból az okból, mert a nevelési rendszer a joghoz alkalmazkodván, olyan beosztást követ, mely szerint az érettség lehetőleg későn következzék be. Altalános szabály fölállításánál nem szabad a kivételes eseteket alapul venni. A teljeskoruságnak a többség érdekéhez mért szabályozása a kisebbségre nézve különben sem sérelmes, mert a kisebbségnek a szabályhoz való alkalmazkodása rövid idő alatt bekövetkezik. Az élet olyan rövid, hogy erőink felszabadításával pillanatig sem szabad késni, mert különben a természet legszebb adományát oktalanul ellöktük magunktól. Igaz, hogyal7--18 éves korban az értelmi fejlődés befejezettnek nem tekinthető, de ha ezt kellene alapul venni, akkor a negyvenedik életév sem volna sok az érettség megállapítására. Az önállósításnak az érett komolyság előidézésére nagyobb és kedvezőbb befolyása van, mint a kornak. Az emberek ifjú korukban nem azért követik el a legtöbb könnyelműséget, mert éretlenek, hanem főkép abból az okból, mert cselekvési szabadságukban természetellenes módon korlátozva lévén, a tilosra való hajlandóság féktelenné válik és az erkölcsi felelősség érzetét a kiskorúság tudata tartja távol. Ha az ember a kiskorúság védő pajzsát nem érzi maga körül, felelősségének tudatára ébred és tetteinek fontolgatására kényszerül. Minél hamarább következik be az önállósítás, annál kevesebb idő marad a könnyelműségre való hajlam kifejlődésére és az ember annál kevesebb ideig marad magára és másokra nézve veszélyes. Előítélet teszi láthatatlanná azt a napnál világosabb körülményt, mely szerint az ember ma sokkal felvilágosultabb, mint régen volt, s hogy ennélfogva ma a gyermeknek is tisztultabb fogalmai vannak a jogról, mint régebben a meglett embernek. Ha a kiskorúság határait szűkebbre nem vonjuk, lemondunk a fejlődés kellő értékesítéséről. A szűkítés jelentékeny kell, hogy legyen, mert a mult idő mulasztásait is pótolni kell. Ami a kiskorúság meghosszabbitását illeti, ez az intézmény is annak a kornak a maradványa, mikor az emberek boszorkányokban hittek és alaptalan aggodalmak irányították cselekvéseiket. A babonás félénkség tévútra vezetett és az embert arra kényszeritette, hogy szabályait kivételekkel körülhalmozza és ekként értéktelenekké tegye. Ezek a kivételek látszólag jóindulatúak, de a valóságban többnyire csak arra yalők, hogy egyesek kedvéért a szabályt föl lehessen függeszteni. A cselekvési képességnek pontos mértéke nincsen és csak hozzávetőleg lehet meghatározni. Ennélfogva a megállapítás körül tág tér nyílik a részrehajlás érvényesítésére. Kevés itju van, kiről némi elfogultsággal meg ne lehetne állapítani azt is, hogy cselekvőképessége hiányos, és ha kell, egyúttal azt, hogy önállóságra teljesen megérett. Parasztosan ezt ugy mondják, hogy ha akarom vemhes, ha nem akarom, nem vemhes. A kiskorúság meghosszabbitását nem a valódi szükség szokta előidézni, hanem főkép szeszélyek kielégítésére szolgál és ok nélkül szaporítja az állam gondjait. Abban az életkorban, melyben a legtöbb ember cselekvőképessé válik, ennek a képességnek hiányát nem a fiatalság okozza, hanem egyéb olyan körülmények, melyek meglett embert is képtelenné tesznek a józan cselekvésre. A felnőtteknél két-három év nem tesz külömbséget az értelmi fejlettség tekintetében. Ha az értelmi fejlettség rendes időben be nem következik, ennek oka kizárólag az elme gyengeségében rejlik és ennek alapján rendes gyámság alá helyezésnek, nem pedig kiskorúság meghosszabbításának van helye. A kiskorúság meghosszabbítására vonatkozó intézmény eltörlésével egyrészt visszaélések lehetőségei kevesbednek, másrészről pedig alaptalan kiváltságok megszüntetésével közeledünk a jogegyenlőséghez. Az állam úgyis nehézséggel teljesiti föladatait s ennélfogva nagy szükség van ezen a téren alapos tehermentesítésre. Az iszákosság és tékozlás sem elég ok egymagában véve a gyámság alá helyezésre. Ez az intézmény is csak kiváltságokat létesít, vagy visszaéléseket tesz lehetővé, de valódi szükségletnek nem felel meg. Ha az államnak minden egyes alitaiommal, valahányszor valaki oktalanságot készül elkövetni, a magánosok ügyeibe bele kellene avatkoznia, akkor még száz meg száz esetre vonatkozóan szükséges volna a gyám alá helyezést elrendelni s az állam akár örökké ott állhatna s mindenkinek a háta mögött, hogy minden lépésére felügyeljen. Az akaratelhatározás szabadságát befolyásoló körülmények a legritkább esetekben tekinthetők kizártaknak s ennélfogva csak akkor van helye beavatkozásnak, ha az ész egészségi állapota a legközönségesebb mértéket sem üti meg. Az államnak olyan sok a komoly föladata, hogy csak a legnagyobb erőfeszítéssel képes kötelességeit teljesíteni. Ha ezeket a kötelességeket alapos ok nélkül szaporítjuk, az állami gépezet akadálytalan működésének vágjuk el az útját. Szomorú eredmény, de még siralmasabbá válik, ha tekintetbe vesszük, hogy a jogegyenlőség rovására és a szabadság eltiprásával következett be. Nagy hiba volna ugyan, ha az iszákosság nyavalyájának terjedését az állam tétlenül nézné, de az orvoslás föladata nem tartozik a magánjog hatáskörébe. A magánjognak különben sincsenek ezen a téren hathatós szerei. Ha az iszákosság közveszélyessé válik, akkor is más uton kell intézkedni és gyámságnak csak abban az esetben lehet helye, ha az iszákosnak elméje teljesen elborult. A gyámságnak ezt az esetét nem az iszákosság, hanem az elmebaj teszi indokolttá. A tékozlás nagyon tág fogalom és ennélfogva a gyámságaláhelyezésnek ily alapra fektetése nagyobb veszedelembe sodorná az egyéni szabadságot, mint amennyi oltalmat nyújtani képes. Ha a tékozlás miatt való gyámságnak létjogosultsága volna, akkor azon sem lehetne csodálkozni, ha minden jogügyletünk érvényessége előzetes gyámhatósági jóváhagyástól tétetnék függővé. Mint minden fénynek, ugy a szabadságnak is árnyai vannak. Ez természeti törvény, melyen változtatni nem lehet, s ennélfogva soha sem szabad számításon kívül hagyni. A szabadság kinövései kellő óvintézkedések hiányában elmérgesednek de a túlságos nyesegetés azt eredményezi, hogy az egyik oldalon elnyomott kinövés másutt fokozott erővel tör elö. A míg az állami hatalom a szabadság természetszerű hullámzásával szemközt is idegességet tanúsít, addig egészséges fejlődésről szó sem lehet, mert az állam ereje képzelt bajok megelőzésében és orvoslásában kimerül. Az előítéleteknek a családjogban van legtermékenyebb talajuk és legbiztosabb rejtekhelyük. A családjoghoz az öröklés szabályait is hozzá lehet számítani, mert a törvényes öröklésnek főképp családjogi jelentősége van, a végrendelkezésre vonatkozó szabályok pedig a kötelmi jogba valók. A család az idők folyamán számtalan átalakuláson ment keresztül, a családra vonatkozó jogszabályok azonban kevés változtatással a régiek maradtak és nem vettek tudomást a változott visszonyokról. Az őskorban az ember teljesen magára volt hagyatva és a családban lelte egyedüli támaszát. Ilyen körülmények közt természetes, hogy az ember ösztönszerűen a családi intézmény megerősítésére törekedett és ennek következtében a család köre íolyton szélesedett. Az ember majdnem minden jogait a családnak köszönhette és e jótétemények fejében megfelelő kötelességei keletkeztek a család irányában. A község és az állam kialakulása után a családi intézmény fejlődésében szünetelés állott be és a visszafejlődés bekövetkezése elmaradhatatlan volt. Minél tökéletesebb alakot ölt a társadalom, annál egyszerűbbé válik a család és köre a lehető legszűkebbre szorul. A fejlődésnek ez az iránya aggodalomra egyáltalában nem ad okot, sőt örömet kelthet azokban, akik az emberiség boldogulásáért lelkesednek. A családi intézmény virágkorában a család a testvériség érzetét teljesen lefoglalta és kimerítette. Az önzésnek bő tápláléka volt és az általános emberszeretet csak egyes rajongók jelszavaiban élt, de a valóságban azt nagyon kevesen és nagyon mérsékelten gyakorolták. A család magasztos hivatását józan észseti tagadni vagy kicsinyleni nem lehet, de az emberszeretetnek a család körén belől való elszigetelése természetellenes. A természetszerű hivatás körén kivül eső szerepet a család rosszul tölti be és ebben a tekintetben az ember a társadalom részéről nagyobb jótéteményhez jut. Ha a család és a társadalom az emberen okosan megosztozni nem tudnak, akkor az ember kötelességei megkétszereződnek és ezeket kellően teljesíteni nem képes,a jótétemények azonban, melyek az embert a család és a társadalom részéről megilletik, sok tekintetben hatálytalanokká válnak. Az embernek a családhoz és a családnakl az emberhez csak addig van köze, a míg a kölcsönös szolgá tatás és ellenszolgáltatás helyes arányban áll. A fejlődés tüneteiből megállapítható annak a célszerű