A Jog, 1905 (24. évfolyam, 1-53. szám)

1905 / 43. szám - Oroszország haladása a büntetőjog terén az 1900. évi brüsseli kongresszus óta

306 A JOG vitatja, hogy az 1894 : XVI. t.-cikk 100. §na értelmében a hagyatéki bíróságoknak nem kell minden esetben hirdetményt kibocsátani. Szerinte a hirdetmény kibocsátása nélkül kiadott örökösödési bizonyítvány nem sérti a törvény szellemét s csak jogsérelmek kikerülése végett teremtette meg a törvényhozó a hiidetményi eljárást. Annyi bizonyos, hogy ez a nézet a mai gyakorlattal ellenkezik. A cikk is reform gyanánt emlit fel egy esetet, amelyben «egy járásbíróság emancipálta magát a helytelen gyakorlat alól.» Szerintem azonban a hagyatéki törvény intenciójával is ellenkezik a hangoztatott nézet, mely túlságosan liberális akar lenni a jelentkező érdekeltekkel szemben, de teljesen mellőzi a jogvédelmi szempontot, mely pedig hagyatéki törvényünket minden részletében át lengi. Ezt a karakterisztikont minden hibája mellett is el kell ismernünk. Azt tartom, hogy Gál Lajos ur cikkét humanitárius szempontok inspirálták, de hangoztatott nézetét határozottan a törvény szellemével ellenkezőnek találom. Cikkíró ur a törvény 100. t?-ának indicativusából indul ki («bocsát ki»), s ebből fejti ki, hogy a hirdetmény ki- vagy kinembocsátása a bíróság tetszésére van bízva. Nem tagadom, hogy gyenge argumentumnak tartom az imperativus hiányát. Hiszen ily módon a hagyatéki törvénynek egész sereg szakaszát az emiitett bírói választás szempontjából kellene interpretálnunk s az eltérő gyakorlatoknak nem volna se szeri, se száma. Törvényünk szövegezésében határozottan uralkodik az indicativus. És bizony szivesebben olvasom ugy ott, mint bármely törvényben is a tényleges intézkedéseket megállapító jelentő módokat, mint a gyűlöletes «andókat» és «endőket». Különben ismét a szövegezés általános jellegéből meritek a hangoztatott vélemény ellen még egy argumentumot, a «lehet» a «hat» «het» hiányát, melyeket pedig a választást engedő esetekben mindenütt feltalálunk. Szerintem tehát törvényünk szövegezésében az indicativus a helyesen hiányzó imperativus föltétlen teljesítését jelenti, amely különben nyelvünk természetének is megfelel. Ennek a felfogásnak helyességét mi sem bizonyítja jobban, mint magánjogi iróink {Zlinssky, Reiner, Katona, Raffay, Ssladits stb.) akik könyveikben az örökösödési bizonyítvány tárgyalásánál egyöntetűen a kötelező hirdetményi eljárást ismertetik. Ezt a felfogást fogadja el hagyatéki törvényünk egyik leghivatottabb interpretálója. Lányi Bér talán is «Utmutatás»-ában (284. lap. Megjegyzések.) De igy magyarázta a törvény indicativusát mindig a birói gyakorlat is, és azt hiszem: helyesen. Mert hát voltaképen mi is a hirdetményi eljárásnak célja? Miért állította fel törvényünk az eljárásnak rendkívüli módját ? A rendkivüliség főcélja — elismerem — az, hogy az öröklésre hivatottak gyorsabban jussanak az örökség birtokába, mint a rendes eljárás utján, melynek hosszas voltát magam is sokszor tapasztaltam. Az ólomlábak megszüntetésére rendeletekben és szaklapi véleményekben eddig is sok üdvöset találhattunk. Nem mondom azonban, hogy az eljárásnak rendes menete napjainkban már a keleti express száguldásához hasonló. Sőt! Ámde a rendkívüli eljárásban statuált kedvezményt elvégre is nem szabad a végletekig kifejtenünk; nem szabad a törvényben lerakott általános jogvédelmi szempont megsértésével interpretálnunk. Elismerem, hogy a hirdetményi eljárásnak a legtöbb esetben kézzelfogható eredménye nincs. Elismerem, hogy hosszas hagyatéki prakszisom alatt a hirdetmény kifüggesztésének ténye folytán soha senki sem jelentkezett. Ám ez nem bizonyítja — szerintem — azt, hogy a hirdetményi eljárást egyszerűen mellőzzük, hanem igenis azt, hogy fejlesszük és tökéletesítsük. Hogy hogyan, az más lapra tartozik s de lege ferenda nemcsak hagyatéki törvényeink, hanem egyéb törvényeink terén is fontos megvitatás tárgya lehet. Ma azonban legalább a tökéletlen formában kell fentartanunk azt a jogvédelmet, amelynek jobb módját nem tudjuk. És azután gyorsabb lesz-e az örökösödési bizonyítvány kiadása, ha hirdetményt nem bocsátunk ki? Nem. A törvény 101. >?-ának második bekezdése igy szól: «Öröködési bizonyítványt az örökhagyó halálától számítandó három hó eltelte előtt nem lehet kiadni. Ez okból ugy kell kitűzni a hirdetményi határidót, hogy a három hó letelte előtt ne járjon le.» Ebben a szakaszban már benn van az a bizonyos imperativus mely alól mentességet talán egy biró sem vitat. Igy pedig a hirdetmény mellőzése által semmi különöset sem érünk el; éppen nem tudunk felmutatni olyan jelentős eredményt, amely miatt az életvisszonyoknak minden tekintetben megfelelő, általános birói gyakorlatot — a törvény által tökéletesen fedezettet — le kellene rombolnunk. Még egyet Gál Lajos ur cikkére ! Azt mondja, hogy a hirdetményt «meg kell küldeni a gyámhatóságnak». Ez nem áll általánosságban, mert a törvény itt (100. §. 2. bekezdésében) a 71 §-ra hivatkozik, mely szakasz arról intézkedik, hogy a rendes ' eljárásban a kir. közjegyző a tárgyalás befejezése után az iratokat az illetékes gyámhatósághoz teszi át, ha az ügyben kiskorú vagy gondnokság allatt álló személy van érdekelve. Kérdés, hogy ez mennyiben szerepelhet az örökösödési bizonyítvány eseteiben. Törvényünknek a birói gyakorlat terén helytelen intézkedésekben megnyilvánuló eme homályára már egy izben {Jogtudományi Közlöny, 1903. évi 18. számában) felhívtam a figyelmet. Ott kifejtettem, most csak ismétlem, hogy egyetlen eset lehetséges, mikor az örökösödési bizonyítvány hirdetményét a gyámhatóságnak is meg kell küldeni. Ez az eset az, ha az ügyben kiskorú hagyományos szerepel s hagyományát az öröklésre hivatottak valamely módon biztosítják. Más esetet a törvény 2. §-ának 1. pontjában lefektetett positiv rendelkezés miatt elképzelni nem tudok. A kiskorú hagyományos szerepe pedig, ha nem is fehér holló, de semmi esetre sem tartozik a mindennapi jelenségek közzé. Elek Béla dr., budapesti kir. büntetőtörvényszéki aljegyző. X Külföld. Oroszország haladása a büntetőjog terén az 1900. évi brüsseli kongresszus óta. Strémoukhoff M. A titkos tanácsos és az orosz büntető közigazgatás főnöke a fenti cim alatt* egy emlékiratot tesz közzé, melyből az alábbi érdekes adatokat közöljük! A budapesti és brüsseli kongresszusok közé eső 5 év alatt fontos büntetőjogi és büntetés-végrehajtási reformok mentek véghez Oroszországban. Kezdődnek ezek az 1900. évi június 10—12-iki törvénynyel, a deportatió korlátozásával, mely lényeges változásokkal jár a büntetések végrehajtásának terén. Az uj 1903 március 22-én szentesitett büntető kódex sok uj elvet honosított meg a szabadságvesztésbüntetések alkalmazása körül. Ezen kódex tervezetének, az államtanács által történt megvizsgálása óta, felmerült a szüksége annak, hogy a büntetések végrehajtásának terén ujabb reformok létesíttessenek. Ezen reformok az igazságügyminiszterium kebelében tényleg kidolgoztattak és rövid idő multán lesznek a törvényhozás elé terjesztve. Nagyszámú sürgős kérdések a büntető törvényhozás 4terén, speciális törvények és rendeletek által lettek szabályozva; ezek közül némelyik nagy fontosságú, mint pl. az 1901. május 23-iki és 1903. június 2-iki törvények a fegyelmi büntetésekről. Egyáltalában a lefolyt 5 év alatt erélyes munka folyt a büntető rendszer fejlesztése és javítása körül, mely előkelő helyet fog elfoglalni az orosz büntető törvényhozás történetében. A büntető rendszer. Az uj büntető kódex rendszerében, valamint a még hatályban levő és az 1900. június 10—12-iki, a deportatió korlátozása tekintetében hozott törvény által módon tott kódexben a különböző alakú szabadságvesztésbüntetések képezték a törvényhozó intézkedéseinek alapját. A szabadságvesztés büntetésén kivül az uj büntető kódex rendszere még a következő főbüntetésekről rendelkezik: 1. a halál büntetésről, mely rendkívüli sulyu politikai büntettek esetében lesz kimondva; 2. a deportátidról, mely csak azon kizárólag politikai vagy vallási büntettek esetére és oly csavargókkal szemben lesz alkalmazva, kiknek személyazonossága 4 évi letartóztatásuk alatt nem volt megállapítható ; és 3. a pénzbírságok, melyeket az uj kódex sűrűbben alkalmaz; nem fizetés esetén ezen büntetés a törvény által szabályozott időtartamú fogsággal helyettesíthető. A még hatályban lévő kódexszel megegyezően az uj törvény a szabadságvesztés 5 alakját ismeri: 1. az életfogytiglani vagy a négy évtől 15 évig tartó kényszermunkát. A rabok külön fegyházakban, közös helyiségben lesznek elhelyezve és csak éjjel elkülönítve, amennyiben ezt a fegyház berendezése megengedi. A kényszermunkára elitélt női személyek, büntetésüket az e célra berendezett letartóztatási intézetekben elszenvedhetik. A büntetésüket kiállott rabok az e célra előszeretettel igénybe vett vidékekre ültetvényeseknek (colons) lesznek elszállítva. A fegyházak Tobolsk-ban, lrkutzk-ban és a transbaikali területen (Nertschinski bagno) és Szakhalin szigetére vannak összpontosítva. 2. Az l'/a-től 0 évig tartó börtön (réclusion). A rabok eleinte 3—6 hónapig magánzárkában lesznek elhelyezve, ennek utána közös helyiségbe mennek át, csupán a munkaszüneti és éjjeli elkülönítéssel, — ha a börtön terjedelme és berendezése ezt megengedik. (Az utómondat mindig ellensúlyozza és hatálytalanítja a különben helyes intézkedéseket tartalmazó előmondatot. Ez arra jó, hogy a nagy világnak port hintsenek a szemébe és amellett minden a régiben maradjon. Nem is kell oly messzire mennünk, hogy hasonló tünetekre akadjunk másutt is. — A fordító jegyzete). A börtönök az egész birodalomban vannak elhelyezve; számuk 3o; befogadási képességük 20,000 rabra terjed ki. 3. Várfogság (detention dans la forteresse). 15 naptól 6 évig. A letartóztatottak közös helyiségben tartózkodnak, de éjjel el lesznek különítve, — ha ezt a helyi visszonyok megenge* Bulletin de la commission pénitentiaire intemationale 1905. II. livraison.