A Jog, 1905 (24. évfolyam, 1-53. szám)

1905 / 40. szám - Kiskorú bűntettesek

A JOG 279 nyairól is, nem elégséges ok arra, hogy a mezőgazdasági szövetkezetek nagyobb kerületre is kiterjesztessenek és fióktelepet is állithassanak. Mert az ellenőrzés és a szövetkezet egyéb céljai ily távoli tagokra élnem érhetők. Sőt a tapasztalat szerint a takarékpénztárak, melyek kerülete korlátlan, legtöbbet vesztenek az ily távollakó hitelkeresőknél és elfogadható a gyakorlati pénzembereknél található az a felfogás, kogy a ki valóban hitelképes és hitelre érdemes, a helységében vagy lakóhelyéhez közel levő pénzintézetnél talál hitelt és az már méltán gyanút kelt, ha valaki nem a lakóhelyén, vagy a lakóhelyéhez közel levő hitelintézetnél, hanem valami távoli pénzintézetnél keres hitelt. Ez okból a szövetkezeti törvényjavaslat 17. §-ának azt a rendelkezését, mely szerint a hitelszövetkezetek fióktelepet nem állithatnak fel, s működésüket kerületükön tul ki nem terjeszthetik, kerületük pedig egy községre, vagy ugyanazon vagy a szomszédos körjegyzőséghez tartozó községekre szorittatik, a mezőgazdasági hitelszövetkezetekre nézve helyesnek tartom. A hitelszövetkezetek többi fajaira nézve azonban, ugy mint p. o. aí iparosok, kereskedők és tisztviselők szövetkezeteire nézve, a kerület ily megszorítását és fióktelep felállításának megtiltását, hazánk jelenlegi hitelvisszonyai mellett nem tartom célravezetőnek. Kiskorú bűntettesek. Irta MOSCOVITZ IVÁN dr. újpesti kir. albiró. Rómában megeshetett, hogy az, aki a harctéren vezér, az állam békeszervezetében magas functionárius volt, a magánjogban mégis a családfői hatalomnak alárendeltje, és igy a közjogilag nagykorú, civilis visszonyaira nézve voltaképen gyermek maradt. Rómában a magánjogi önjoguság kérdése az egyénnek családbeli helyzetén múlott, — vezérlőként a családnak, mint legtöbb magánjogi «Zweck-subject»-nek, érdeke szerepelt. Másrészt közjogiakban az érvényesíthette szabadon akaratát, tudását, — aki fejlettségénél fogva alkalmas volt a köznek szolgálatára. De hát ez a mérték a mai visszonyokra nem alkalmazható helyesen, — ma az önjoguság kérdését a magánélet visszonyaiban sem családhatalmi szempontból, de éppen a kiskorú érdekéből kiindulva akarjuk megoldani. Ma tehát a jogi önállóságnak egyetlen helyes mértéke ahhoz igazodik, hogy kinek milyen érettsége, belátása, testi, lelki energiája van a saját érdekkörének megvédésére a köz iránti kötelességeinek teljesítésére, és arra, hogy a tetteiért és mulasztásaiért ránehezedő felelősség terhét viselhesse. Ez alapon vizsgálva már most tételes jogunk intézményeit, nem tudunk abban igazságot, rátiót látni, hogy az a 12 éves és 1 napos gyerek, akit magánjogi viszonyaiban annyiféle speciális jogszabály akadályoz meg a szabad mozgásban — büntetőjogi téren ne részesüljön különös visszonyaihoz mért védelemben, a jövőjére előnyös nevelésben, hanem korát egyszerűen enyhítő oknak tekintve, alkalmazunk rá a közönséges büntetéseknek aránylagosan enyhébb nemét, — a 16 évet mult gyereket meg már éppen a büntetések mértékében, alkalmazásában is felnőtt ember számba vegyük. Ha nem engedjük meg a 20 éves kiskorúnak, hogy egy 100 korona értékű váltóval érvényesen elkötelezze a saját tulajdon 100 koronáját, miért tartjuk őt eléggé érettnek arra, hogy «ex delicto» eredő obligatiójával elkötelezze, átvitt, büntetőjogi értelemben a polgári becsületét, az életét? De, elvégre is, nem a büntető és polgári jog közti disharmoniában látjuk a bajt, hanem a mai büntetőjog e tárgyú rendszerének gyakorlati rosszaságában. így például, bár védettebbé akarjuk tenni a bűnös kiskorúak helyzetét, mégis helytelennek tartjuk azt is, hogy a 12 éven aluli gyermekek büntetésével a törvény egyáltalán nem törődÍK. Nézetünk szerint törvényünk nem foglalkozik eléggé a fiatalkoruaknak kivételes büntetőjogával. Mindenekelőtt rövidnek véljük a Bttk 84. §-ában meghatározott 12 és 16 év közötti időközt. A kényszernevelés alkalmazására a 12 év magas kezdő, a 16 év alacsony véghatár. Az 1878: V. t.-c. 83. §-a szerint 12 éves koráig feltétlenül büntetlen marad a gyermek, — bármit Kövessen is el, — még az eljárás sem indul meg ellene, még csak ki sem hallgatják terheltként az ilyen korú tettest. Pediglen akadnak, és kivált nagyobb városokban eléggé gyakran akadnak, 12 éven aluli professionátus csalók, csavargók, gyújtogatok és legfőbbképpen tolvajok. Igaz, hogy ezeknek legnagyobb része nem tehető felelőssé tetteiért a szónak ma divó értelmében. Nem bűnösök ezek többnyire az ő bűneikben, nemcsak a koruk miatt, nemcsak értelmi fejletlenségük folytán, de sociális hely- ' zetük, determináló sulyu körülményeik miatt sem. Szegény, züllött, alcohol-beteg, sokszor gonosztevő szülőknek elhagyott, iskolát nem látott, otthon, — ha ugyan van otthonuk — szigor helyet csak rossz példát és brutálitást tapasztalt ivadékai, akik rosszat tesznek, részben mert csak rosszat tanultak, részben, mert már zsenge korukban ráveszi, rácsábitja őket a amaxima meretrix» a szükség. Nem felelősek tehát, de nem is a felelősségre vonásban látom én a büntetőpolitika végcélját, hanem a társadalom védelmében és az egyén javításában. Nem felelősek ezek a gyermekek, de annál inkább javíthatók, és éppen ezeken — a fiatalok között és fiatalokon, — fogna leginkább a helyes humánus kényszernevelés. A kényszernevelés hatályos alkalmazhatása végett tehát a Bttk. 83. §-ának 12 éves korhatárát lejebb kellene szállítanunk, és pediglen helyesnek tartanám, ha már a 7-ik évtől kezdve nyújtanánk módot az ítéleti uton való javítóintézetbe utalásra, olyképpen szabályozván a kérdést, hogy a büntetőeljárás megindítását a tettes kora egyáltalán ne akadályozza, a bíróság azonban minden 15 éven alóli tettessel szemben bizonyos különös és paedagógiai elvek alapján szabályozandó, a gyámhatóság megbízottjának, a szülőknek vagy helyetteseiknek és bizalmi férfiaknak kivételével, mások számára nem nyilvános eljárási módhoz legyen kötve. A 7 éven aluli gyermekeknél mindig, a 7 és 10 év közöttieknél pediglen, az alább megjelölendő kivétellel rendszerint, csak ténymegállapítással végződnék az eljárás, büntetés nélkül. Ennek nemcsak a kiskorúak kedvéért, hanem már azért is helyét látom, mert a sértettnek érdeke, elégtételre való igénye is megkívánja, hogy a delictuális tényálladék minden esetben kiderittessék és ezáltal a magánjogi sérelmek orvoslásának büntetőjogi alapja megadassék. De már, amint föntebb jeleztem, a 7 éven fölüli tetteseknél a puszta ténymegállapításon kívül, kivételesen helye volna a kény szernevelésnek is. 1. visszaesés esetében, 2. ha a bíróság a gyermek családját, környezetét a javító hatású nevelésre alkalmatlannak, megbízhatatlannak találná, 10 éven felüli de még 15 éven aluli gyermekekre nézve pediglen a kényszernevelés rendesen kimondandó volna, kivéve, ha a bíróság a gyermek környezetét olyannak ismerné föl, amely a kellő szigort kifejtve, helyes, javító nevelést tud a gyermekre alkalmazni. Ezekben az utóbb emiitett esetekben azonben a 10 és 15 év közti bűnösökre a kényszernevelés subsidialiter, föltételesen, mindig elrendelendő volna, és az ilyen gyermekeknek magánnevelését közigazgatási esetleg bírósági felügyelet alá kellene helyezni; ha pediglen az ítéletben kimondott időtartam eltelte előtt a bíróság a gyermek részéről visszaesést vagy a magán-nevelők részéről mulasztást tapasztalna, végzésileg mondaná ki, hogy a föltételesen kiszabott büntetési időtartam hátralévő része kényszernevelő intézetben töltessék el. Természetes, hogy ennek a kényszernevelésnek nem szabadna diffamáló jelleget adnunk és nem szabadna általa a gyermeket és szülőit a pályaválasztás dolgában befolyásolnunk. Ebben a második (10. és 15. év, azaz ma: 12. és 16. év közötti korfokozatban mai tételes jogunk különösen ki nem elégítő. A Bttk. 85. §-a egyszerűen enyhítő szakasz, enyhébb büntetéseket rendel alkalmazni a fiatalkorú tettesekre, de mégis csak közönséges büntetéseket, sőt éppen vétségekre a büntetési nemeknek nevelési tekintetben legrosszabbikát, a rendőri büntetést, azaz elzárást szabja meg. A javítóintézeti elhelyezésről törvényünk csak facultative beszél, bíróságaink pediglen, — sajnos, — csak igen kevéssé fejlesztették ebben az irányban a gyakorlatot. Én a közönséges büntetést abban a második (10-től 15 évig terjedő) korfokozatban még teljesen kizárandónak tartom ; A 15 és 20 év közöttiekre nézve is még mindig a kényszernevelés volna ugyan a rendszer, de kivételesen már a kényszernevelésnél szigorúbb büntetést is kellene számukra statuálnunk arra az esetre, ha ilyen korú visszaesőknél a bíróság nagyobb fokú romlottságot és határozott, tudatosan gonosz szándékot tudna megállapítani. Azonban ezeket a szigorúbb elbánás alá esőket is teljesen el kellene választani a többi delinquensektől, nem csak a büntetés végrehajtásában, de már a bűnvádi eljárás és ügyvitel formáiban is. A nyilvánosság ügyeikben lehetőleg korlátozandó volna; a reájuk szabandó büntetési nemet pediglen nem diffamáló alakban és a többi szabadságvesztésbüntetésektől eltérő név alatt kellene megállapítani, a végre, hogy javulás esetében lehetőleg sértetlen hírnévvel kerüljenek belé az életbe. Nem szabadna őket — különösen — más foglyokkal