A Jog, 1905 (24. évfolyam, 1-53. szám)

1905 / 24. szám - A munkás-törvények a gyakorlatban. [1. r.]

A J semmisülés avagy véletlen megromlás oly körülmény folytán álljon be, amelyért egyik fél sem tehető felelőssé8). Fennálló jogunk, tervezetünk és a német pt. imént emiitett álláspontja teljesen megegyező a római joggal: «. . . et commodum eius esse debet cuius periculum est*). Igaz ugyan, hogy a római jogban már a szerződés megkötésével viselte vevő a veszélyt, de ez időponttól fogva őt illették a dolog hasznai is. A római jog állaspontját, hogy a veszélyviselés már a szerződés megkötésével átszáll a vevőre, követi a code civil (1,583, 1,614. §§.) és a svájci kötelmi jogi törvény is. 204. §. Tervezetünk szerint, mint fentebb reá már utaltam (1,400. §. 2. bekezdés) a veszélyviselés az átadás időpontjatói fogva vevőt terheli, függetlenül attól, hogy az eladó tulajdonátruházási kötelezettségének eleget tett-e vagy sem. Már itt jelezzük, hogy a joghatásokat illetőleg a kézen-közön való átadással egyenlő a brevi manu traditio és a constitutum possessorium fennálló jogunkban, tervezetünkben és a német pt.-ben egyaránt, de erre alantabb még kitérek. Tervezetünk a veszélyviselés kérdését illetőleg, különbséget nem tesz, vájjon a vétel tárgya ingó-e avagy ingatlan, tehát utóbbinál is az átadás időpontja döntő, függetlenül attól, vájjon egyidejűleg a telekkönyvi bekebelezés megtörtént-e vagy sem : ez helyes is, mert az ingatlan hasznai is már az átadás időpontjától a vevőt illetik. Igaz ugyan másrészt, hogy az eladó az átadással még teljesitési kötelezettségének az ingatlanoknál eleget nem tett; és ennyiben emiitett szabály az 1,173. §-ban lefektetett elv alól kivételt képez. Egyébaránt tervezetünk álláspontja megegyező fennálló jogunkéval, jelesül a Kúria 1883. január 22-én 6,043. sz. határozatában5) kimondotta, hogy az ingatlan vételnél, ha a telekkönyvi bekebelezés még nem is történt volna meg, az eladó a kárveszélyt csak az ingatlan tényleges átadásáig viseli.6) A német pt. 446. §. 2. bekezdése szerint, ha valamely ingatlan átadása előtt a vevő tulajdonosként a telekkönyvbe bevezettetik, a véletlen megsemmisülés és a véletlen megromlás veszélye a vevőre megy át, az 1. bekezdés szerint pedig az eladott dolog átadásáyal is bekövetkeznek a joghatások. Rendszerint a 146. §. nehézséget nem okoz, egyszerűen azon következtetés vonható le belőle, hogy ingatlanoknál a veszélyviselés egyaránt átmegy a vevőre az ingatlan átadásával, avagy a telekkönyvi bekebelezéssel. Döntő azon idő pont, amely korábbi. Ez kivétel a 323. §-ban lefektetett elv alól, mert az eladó önmagában véve egyik ténynyel sem tett eleget teljesitési kötelezettségének, hanem csak mindkettővel együtt7). Nehézséget e §. látszólag többszörös eladás esetén okoz. Vegyük tehát az ingatlan többszörös eladását és tegyük fel, hogy az ingatlan más személynek adatott át és ismét más személy vezettetett be tulajdonosként a telekkönyvbe, ekkor látszólag mindkét fél viselné a veszélyt, vagyis ha a dolog tönkre megy, az eladó a dolog vételárát mindkét féltől követelheti. Ez állásponton van Schollmeyer6) és Imling Konrád9) De ez az álláspont helytelen, mert a telekkönyvbe bekebelezett vevő a bevezetéssel leveszi a veszélyt az eladó válláról, csakúgy mint a harmadik személy, jelesül az I. vevő válláról, mert ő lett a tulajdonos és a dolgot mindenkitől kikövetelheti (873. §.). Tény az I. vevő viselné a 446. §. I. bekezdése értelmében a megsemmisülés és a véletlen megromlás veszélyét, de a vevőt megilleti esetünkben a nem teljesítés miatti kártérítés, illetőleg a szerződéstől való visszalépés joga, mert a teljesítés az eladó hibájából lehetetlenné vált, mert a tulajdoneladó az I. vevőnek meg nem szerezheti,10) a visszalépési jogot, pedig nem zárja ki. hogy a vétel tárgya megsemmisült11), igy az első vevővel szemben az eladó célt nem érne12). Mindenesetre annyi tény, hogy a német pt. 446. §. szövegezése nem szabatos és emiitett félreértés származhatik belőle. Tervezetünknek a veszélyviselés kérdésére vonatkozó intézkedése (1,400. §. 2. bekezd.) kihat az «átalányvétel» (in Pausch und Bogén) eses) V. ö. Tervezetünk 1,173. §. 1. bekezdésével és a német pt. 323. §. 1. bekezdésével. •) 3 J. 3, 23. 6j Márkus: Felsőbíróság] határozatok 1. k., 1,00"'. sz. 8) L. Kolozsváry Bálint: A magyar magánjog tankönyve. I. rész, 193. I. ') V. ö. P 1 a n k : Bürgerliches Gesetzbuch nebst Einführungsgesetz II. k., 237 1. e) Das Recht der einzelnen Schuklverháltnisse im B. G. B. 8., 9. 1. *) Tervezetünk IV. kötet, 56. 1. ,0) V. ö. 440. §. 1. bek., 325. §. l.bek. >') 327- §., 350. §. '«) V. ö. P 1 a n k : i. m. II. k., 236. 1. ; Staudinger: Kommentár zum B. G. B. fürdas deutsche Reich. II. k., 190. 1.; C o s ac k : Lehrbuch des bürgerlichen Rechts I. k., 426. 1. (III. kiad.) Oertmann: Recht der Schuldverháltnisse 170. I. ; E n d e m a n n : Lehrbuch des bürgerlichen Rechts. 8. kiad., I. k., 947. 1. OG 187 tére is, ellentétben az osztr. polg. tkv. 1,049. §-ával, amely e vételnemnél az általános szabályoktól eltérő intézkedést tartalmaz. (Folytatása követk.) A munkás-törvények a gyakorlatban. Irta SZABADI OSZKÁR, Békéscsabán. Mindenek előtt megjegyzem, hogy jelen értekezésem tárgya a munkaadók és mezőgazdasági munkások közötti jogvisszonyok szabályozásáról szóló 1898 : II. t.-c.; a vizi munkálatoknál, az ut és vasút építésnél alkalmazott napszámosokról intézkedő 1899: XLI. t.-c; az 1899: XLII. t.-c. által szabályozott gazdasági munkás-vállalkozók és segédmunkások; az erdőmunkásokról szóló 1900: XXVIII. és az 1900: XXIX. t.-c. szabályozta, a dohány termelők és dohány kertészek közötti jogvisszonyról intézkedő törvényeket öleli fel. Természetesen az utóbb emiitett törvényeket csakis a cikkemben megjelölt gyakorlati cél szempontjából ismertetem ; mig a szintén munkás-törvények közé sorozható 1900: XVI. t.-c, mely a gazdasági munkás- és cseléd-segélypénztárról intézkedik, jelen értekezésemnek egyáltalán nem képezi tárgyát, részben mert a fent felsorolt törvények részletes ismertetése is tán túlságos időt vesz igénybe, másrészt az utóbb emiitett t.-c. által szabályozott jogvisszony inkább közjogi, mint magánjogi visszonyokat ölel fel és mert célja nem a munkások és munkaadók közötti jogvisszony szabályozása, hanem a pénztár tagjait és családjait az ezen törvényben megjelölt esetekben segélyezni. Ezek előre bocsátása után, kiemelendőnek tartom, hogy daczára annak, miként a földmivelésügyi minister az 1898:11. t.-c. 78. §-ában nyert felhatalmazás alapján 1999/1898. sz. a. rendeletet bocsátott ki, amelynek értelmében az 1898:11. t-c még 1898. március 1-én, tehát 7 éve, az 1899. évi XLI. t.-c. 1900. évi január hó I-én, tehát immár 5 éve, az 1899. évi XLII. t.-c. 1900. évi május hó 1-én, tehát már 5 éve, az 1900. évi XXIX. t.-c. 1901. május 15-én, tehát szintén már 4 éve életbe lépett, olyan értekezés, vagy mű — a Eartóky József dr., ministeri osztálytanácsos által 1903. évben: «A gazdasági munkásügyi törvények, rendeletek és határozatok gyűjteménye» kiadott munkát kivéve, mely azonban ezen törvények és rendeletek gondos összeállításán kivül egyebet tényleg nem tartalmaz, — mely ezen törvények magyarázatával foglalkoznék, meg nem jelent, holott a törvényeknek majdnem minden szakasza magyarázatra szorul és a jogszolgáltatás ezen munkás ügyekben mai nap is ép oly bizonytalan, hosszadalmas és ingadozó, a munkások érdekeinek éppen nem kedvező, mint annak előtte. Tán minden jogász ember előtt ismeretes a modern francia színműirodalom egyik kimagasló alakjának Brieux-nek a «La Robe rouge» (vörös talár) cimü színműve. Ezen színmű 3-ik felvonásának 2-ik jelenetében a gyilkossággal vádolt Etchepare anyja, La Bouzule bírónak azon jogtalanságokról panaszkodik, amelyek őket a szomszéd gyáros részéről érték. Nevezetesen elpanaszolja, hogy a gyáros, Etchepare elfogatása után befolyatta gyárának minden vizét abba a patakba, amely a ház előtt folyik s amelyből a jószág iszik. Elmondja, hogy előbb hivatalosan meg kell állapítani, hogy a patak vize meg van mérgezve, — szakértői szemle utján, azután kérvényt kell benyújtania az elnökhöz, hogy tekintettel az ügy sürgősségére tűzzön ki rövid határnapot, akkor ítélkezni fognak is benne, ha reá kerül a sor a vakáció után, tanuknak, szakértőknek diját előlegezni és amidőn az asszony kifakad: «De uram azt hallottam, hogy Franciaországban is ingyen osztanak igazságot» — a biró megjegyzi: «az igazságszolgáltatás ingyen van, csak az ut, mely az igazságszolgáltatáshoz vezet, az kerül sokba». Szakasztott igy vagyunk a mi munkás-törvényeinkkel: a papiroson a törvény, rendeletek felette célszerűnek, humánusnak látszanak és felületes szemléléssel a munkásosztály érdekeit tartják szem előtt, — a gyakorlat azonban ennek minden tekintetben ellent mond. E tekintetben, mielőtt a részletkérdések taglalásába bocsátkoznám, hivatkozom arra, hogy az általános szabály szerint, pl. az 1898 : II. t.-c. 2. §-a alapján, az igazolványt a munkás állandó lakhelyének községi elöljárósága állítja ki. Az igazolvány kiállítása egy munkástól sem tagadható meg, a 3. §. értelmében az igazolvány kiállításáért az elöljáróság dijat nem szedhet; de ugyanezen §. 2. bekezdése értelmében az elveszett, vagy megsemmisült igazolvány másodlatának kiadásáért a községi segélyalap javára egy korona dij fizetendő. A földmivelésügyi m. kir. ministernek 1898. február 15-én