A Jog, 1905 (24. évfolyam, 1-53. szám)

1905 / 2. szám - Az obstructio jogtana. Válasz dr. Schwarz Gusztávnak a jogászegyletben e cimen tartott előadására

A JOÜ kötelezi az apát, ennek nem létében pedig az anyát arra, hogy leányuknak «állásukhoz és tehetségükhöz illő hozományt adjanak, — amennyiben a menyasszony illendő hozományra elégséges vagyonnal nem bir». (Optk. 1,220. §.) Már a római jogban is élesen elkülönítették az ajándékozást a hozománytól előbbi szülőoka az «animus donandis, utóbbié az «animus dotis constituendae». A lex Júlia de maritandis ordinibus hozományadásra kötelezte az apát, illetve apai nagyapát, ezen kötelezettséget Iustinianus az anyára is kirótta. Ha nincs is tételes magyar törvény, a mely ezt ily határozottan rendelné, de azt hiszem, kétségtelenül folyik ez az általános jogelvből, amely szerint a szülő gyermekét állásához képest eltartani köteles. Ezen törvényes tartási kötelezettség folyománya a lány kiházasitása s igy a hozományadás is. Ha tehát ez kötelessége az anyának, nem mondható pusztán bőkezűségből eredő, önkéntes vagyonátruházásnak s igy nem feltétlenül ajándékozásnak. Hangsúlyoztam azt, hogy feltétlenül nem, mert kérdéses esetben azért nem tartom _ teljességgel kizártnak azt, hogy ajándékozás is foroghat fenn. És ezt ismét csak a hozományadás kötelezettségének terjedelméből állapithatjuk meg. Amennyiben t. i. a konkrét esetben az átruházott vagyon értéke felülmúlja az anya társadalmi állásához mérten kötelezett hozomány nagyságát, ezen összeg erejéig megállapítanám az ajándékozás f-nforgását és ennyiben ezen többlet visszatérítésére kötelezném alpereseket, tekintet nélkül arra, hogy minő rendeltetéssel adatott a hozomány, mert ez az ügylet alaptermészetét nem változtatja meg. S ha erkölcsi motívumokat is keresnék jogi meggyőződésemhez, nem kellene nagyon távol mennem azokért, — lévén erkölcsi és társadalmi szempontból az, hogy a gyermek tettlegesen bántalmazza szülőjét, legalább is annyira káros és veszedelmes jelenség, mintha házastársak családi élete a hozomány kérdése miatt válik boldogtalanná. Az obstructio jogtana. (Válasz dr. Schwarz Gusztávnak a jogászegyletben e cimen tartott előadására.) Irta IVÁN ANDRÁS dr., budapesti kir. tszéki jegyző. Az előadó előkelő positiót tölt be jogi életünkben. Ily positióból veszedelmesek a tévedések. Kicsit, nagyot egyformán terhel tehát a kötelesség, hogy azokra rámutasson. A tévedések oka a fejtegetés módszerében keresendő. Az előadó a tárgyalási rendről jogphilosophiai szempontból való fejtegetéssel vezeti be előadását s ezen fejtegetés keretében adja az obstructiónak is általános analysisét. Csak mellékesen jegyzem meg itt, hogy közjogi tárgy jogphilosophiai fejtegetése szükségképpen politikai eszmecsere, jogi célú fejtegetésbe tehát már ezért sem való. Az általános fejtegetések nyomán kifejtett eredményeket alkalmazza azután a magyar képviselőházban tételes alapon álló obstructióra. Hogy az előadó, lényegileg a magyar képviselőházban lehetséges obstructióval de lege lata foglalkozott, annyira nyilvánvaló, hogy a citátumok egész sorozatával bizonyítani teljesen felesleges. Egy tételes tárgyalási szabályokkal bíró testületben észlelt obstructiónak jogi bírálata azonban értékkel csakis akkor birhat, ha az tételes alapon nyugszik. Az előadó feladata tehát első sorban az lett volna, hogy az obstructiónak házszabályainkon alapuló tételes definitióját adja. Mi hát az obstructio házszabályaink alapján ? Az obstructio az az állapot, amelyben a parlament egyes tagjai — többség, kisebbség, vagy törpe kisebbség — az egyes képviselőknek, vagy a képviselők egy bizonyos számú csoportjának biztoitott jogok teljességét — de mindenesetre azoknak tágabb ösrét, mint amilyet rendszerint érvényesíteni szokás — kimerítik. Házszabályaink alapján ez elvitázhatlanul megfelelő defmitio. Ebből kiindulva pedig az előadónak a jogphilosophiai általános rész keretében kifejtett összes érvei megdőlnek, ha azokat a magyar obstructióra akarja applikálni. Vegyük sorban azokat, a. főbb pontokat kiemelve. Kiinduló pontja az a tétel, hogy minden tárgyalási szabályzatnak van egy közös főelve és ez az, hogy a szabályok arra szolgálnak, hogy a felek a tárgyalás alatt levő kérdésről mentül lercdményesebben* tanácskozhassanak és hogy e tanácskozás alapján határozat hozathassák. Ez a főszabály külön kifejezése nélkül és minden tárgyalási szabály magyarázásánál mint legfőbb iuris ratio irányadó. Ebből pedig következik, hogy minden oly magatartás, amelynek nyilvánvaló célja, nem az, hogy a tárgyalást előbbre vigye, hanem hogy azt megakadályozza, a tárgyalás legfőbb elvét sérti s igy tovább minden obstructio nemcsak jogtalanság, hanem a legnagyobb jogtalanság, amely a tárgyalási jog ellenében elképzelhető. A felállított főtétel helyes; a következtetés jogilag, az obstructióra vonatkoztatva hibás. Az előrebocsátott jogi definitióból kiindulva ugyanis meg kell állapítani, hogy az obstructio jogi szempontból nem oly «magatartás, amelynek nyilvánvaló célja a tárgyalás megakadályozásán és meg kell állapítani azt is, hogy az obstructio jogi szempontból nem szükségképen ellentétes az «eredményes» tanácskozással. Első pillanatra ez az állítás talán merésznek látszik. Vizsgáljuk közelebbről! Az előadó főtételével egyenrangú főtétel, hogy a codex, jelen esetben a házszabályok magyarázatánál a szabályoknak az összes rendelkezésekből kitűnő szelleme az irányadó. Kétségtelen, hogy a házszabályok akkép vannak megalkotva, hogy az obstructio a positiv rendelkezések felhasználásával gyakorolható s hogy nincs szükség egyes rendelkezések hiányosságának kihasználására. A jogász tehát — nem helyezkedhetvén arra az álláspontra, hogy a házszabályok megalkotói öntudatlanul rendelkeztek, — kénytelen megállapítani, hogy az alkotók intentiójának megfelelt az obstructio lehetősége ; az obstructio tehát j'gilag nem szükségkép oly magatartás, amelynek nyilvánvaló célja a tárgyalás megakadályozása. Ami pedig «az eredményességet)) illeti, az előadó teljesen figyelmen kívül hagyja az eddig érvényes házszabályokat, amikor azt a tételt állítja fel, hogy az elnök, ha az obstructióra való szándékot látja, a tárgyalást berekesztheti s a szavazást elrendelheti. «Az eredményesség)) elbírálására házszabályaink forumot nem statuáltak. Az elnök erre csak akkor volna jogosult, ha erre őt a szabályok felhatalmaznák. Ilyen hatalmat a világ egyetlen parlamentje sem adott az elnöki, hanem egyik másik a többség kezébe. A mi házszabályaink hatalmat — eddig — a többségnek sem adtak, amiből jogosan csakis az következik, hogy annak alkotói ily hatalmat nem is akartak statuálni. Egyébként abból, hogy a szabályok az obstructiót lehetővé tették, az következik, hogy azok alkotói lehetségesnek tartották, hogy az obstructio «eredményes» legyen. Tovább azt mondja az előadó, hogy «két átható elv Van olyan, amelynek alapján a különben jogos cselekmény az indok okából jogtalanná válik és pedig: az in fraudem legis agere, valamint a joggal való visszaélés (aemulatio, chicane).» Az eddig kifejtettekből okszerűen következik, hogy az obstructióra de lege lata egyik sem állapitható meg, mert a helytelen «indok» megállapításának nincs jogi fóruma. Az a kérdés, hogy politikailag esetleg helyfcselhető-e adott ecetben, ha az elnök a felismerten in fraudem legis vitt actiónak véget vet, nem e cikk keretébe való. Előadó a jogméltányosság elvére is hivatkozik, amelyből az elnök tárgyalás berekesztési joga levezethető. Eddig szándékosan kerültem, hogy distinguáljak közjog és magánjog között, nehogy banális legyek az előadónak kétségkívül finom distinctióival szemben. De a jogméltányosság elvével szemben már minden vitán kivül állónak kell odaállítanom, hogy azzal, mint jogi fogalommal a közjogban operálni nem lehet. Abban a pillanatban, amikor a jogméltányosság elvével operálunk a közjogban, politikai discussióba bocsátkozunk. Ezt cikkemben határozottan kerülni óhajtom. Előadó több izben is a perben eljáró bíróság elnökének tárgyalási és rendészeti jogaiból állit analógiát; különösen hangsúlyoznom kell itt, hogy alaki szabályok kiterjesztőleg sohasem magyarázhatók; alaki szabályok ereje éppen azoknak betűszerinti értelmezésében és megtartásában áll. Analógiára tehát sohasem alkalmasak ; fokozottan áll ez közjogi természetű alaki szabályokra. De a kérdéses analógia ettől eltekintve sem áll meg. Főképp azért nem, mert a törvény kifejezetten a bíróságra ruházza a tárgyalás eredményessége elbírálásának jogát, amit a képviselőház elnökére nem ruház, mint láttuk. De nem áll meg az analógia belső okból sem, mert — s ez nagyon lényeges különbség — a bírósági tárgyalásnál a határozat-ot érdemben is más fórum hozza, mint akik tárgyalnak, az a fórum tehát tudhatja, hogy az ő szempontjából a tárgyalás feleslegessége, eredménytelensége mely időpontban áll be s igy okszerű, hogy azt berekeszsze ; a parlamentben azonban érdemben maguk a tárgyaló «felek» határoznak (szavaznak), tehát az elnök nem tudhatja, hogy mikor «eredményes a tárgyalás. De még kevésbbé bír alappal s megdöbbentő a részvénytársaságok életéből vett analógia. Szinte különös ezt bizonyítgatni. A részvénytársasági közgyűlésen obstruáló csoport csupán