A Jog, 1905 (24. évfolyam, 1-53. szám)

1905 / 2. szám - Ajándékozás és hozomány. [Hozzászólás Rosenfeld Béla: Téves iránypontok a törvénykezésnél című cikkéhez. A Jog, 1904. 48. sz. ??p.]

utálja. Lélekölő babonát nagyon sokat tanit az iskola, de valódi erkölcsöt és egészséges életbölcseletet édes-keveset. A családot és a társadalmat is hibáztatni kell, mert a család sok tekintetben pótolhatná az iskolai nevelés hiányait, a társadalom pedig szigorú fölfogással, mely sokszor az állami hatalom erejét is fölülmúlja, elejét veheti az erkölcsök lazulásának. A társadalom erkölcsbiráskodása főkép amiatt kifogásolható, hogy nem jár a helyes középúton, hanem vagy nagyon kegyetlen, vagy túlságosan elnéző. Az a társadalom, melyben a rosszul nevelt emberek többségben vannak, megtűri a bünt, sőt dédelgeti; de ha valakire követ dobnak, ez a társadalom olyan mümegbotránkozást visz véghez és a megbélyegzett bűnöst ugy eltaszítja magától, mintha csupa menybeli angyalból állana és mintha bűn elkövetésére egyáltalában nem volna képes, — pedig annak a társadalomnak alig van olyan tagja, aki fölemelt fővel járhat. Az erkölcsileg romlott társadalomnál kegyetlenebb erkölcsbiró nincsen. Ennek az az oka, hogy fejletlen vagy elfajult erkölcsi érzékkel csak a más hibáit lehet észrevenni és elitélni, az önbírálat pedig a lehetetlenségek közzé tartozik. A műveltség magas fokán álló társadalom, melyben finomult érzékek uralkodnak, szigorúan és sikerrel őrködik ugyan az erkölcsök tisztasága fölött, de azzal szemközt, aki vétkezik, inkább szánalmat, mint kegyetlenséget gyakorol és inkább javitásra, mint bosszúállásra törekszik. Legiöbb ideje, hogy a nevelés szakítson azzal az elavult rendszerrel, mely szerint az erkölcsnemesitést teljesen a vallástanra bizza és azzal egyébként nem törődik. Á vallás csak addig képes az erkölcsre jótékony befolyást gyakorolni, amig az ember teljesen a hit uralma alatt áll. Ez az alap nem elég erős, mert tagadhatatlan, hogy az emberiségnek csak elenyészően csekély része van a hit elveitől teljesen és őszintén áthatva. Ezzel a körülménnyel számot kell vetni és az erkölcsnemesitést szilárdabb alapra helyezni. Az élet lényegének és céljának az emberi értelem határain tul való kutatása a találgatás színvonalán fölül soha sem emelkedett. Nyugodtan beletörődhetünk abba a tudatba, hogy az embernek nem adatott képesség arra, hogy a teremtés titkaiba beletekinthessen. Ne merítsük ki erőnket a láthatatlan és megismerhetetlen után való futkosásban, hanem rendezzük be életünket a megismerhető valóság mértéke szerint. Az emberiség boldogulása főkép az általános emberszeretet sikeres ápolásától függ. Túlvilági jutalmazás vagy bűnhődés kilátásba helyezésével az embereket egymás megbecsülésére nem sikerült rászoktatni. Kár az embereket olyan ostobáknak és rosszaknak tartani, akik csak rémitgetéssel vagy csalogatással nevelhetők. A nemes gondolkozás és becsületes cselekvés üdvös voltát nem nehéz bebizonyítani s ennélfogva annak megkedveltetéso a babona cselfogásai nélkül is megtörténhetik. Az értelem legbiztosabb őre az erkölcs tisztaságának, mert aki meggyőződésből jár igaz uton, az sokkal nehezebben tér le arról, mint az, akit homályos sejtelem vezet. A nevelésnek elsősorban és nemcsak mellékesen, hanem minden igyekezettel arra kell törekednie, hogy az igazságot, az önzetlenséget és az emberszeretetet a maga valóságában megismertesse és ekként megkedveltesse. A tanitásnak mindenekelőtt fölvilágositásra kell irányulnia és az élet valóságából semmit sem szabad eltitkolni, mert ez alattomossághoz és képmutatáshoz vezet és megneheziti azt, hogy egymást megértsük. Az embert már a bölcsőben kezdik ámítani és egész eletén át képmutatással kell találkoznia. A gyermeket ijesztgetéssel és csalogatással nevelik. Ennélfogva nem lehet csodálni, hogy a valósághoz és igazsághoz később nem tud hozzászokni. Ha az életet a maga leplezetlenségében korán megismernők, boldogabbak lehetnénk és embertársaink is több hasznunkat vehetnék. Az életnek leplezetlen megismerése megkönnyíti a szép és jó iránt való érzék kifejlődését. A nemesebb érzések ápolását korán kell elkezdeni, mert előrehaladottabb korban, ha addig nem volt alkalom rá, csak nagy szellem képes fenkölt gondolkozásra szert tenni. Amig a nevelés téves utakon jár. a jogtudománynak az emberiség boldogitására irányuló törekvése kárba vesz. Másrészt a jogtudomány is elősegítheti a nevelés munkáját, ha a rendelkezésére álló eszközökkel a haladás akadályait elhárítja. Ebben a tekintetben a jogtudományt is keserű szemrehányás illeti, mert a sötétség békóinak lerázására alig tesz kísérletet. Mindazt, ami a gondolat szabadságát, a szellem akadálytalan szárnyalását lenyűgözi, ami a fejlődésnek, haladásnak útjában áll, ami az önzésnek táplálékot nyújt és ami a közérdek hátrányára egyeseknek alaptalan előnyöket biztosit, szóval ÖG mindazt, ami a legnemesebb értelemben vett szabadelvüséggel ellenkezik, merészen félre kell lökni, még akkor is. ha évezredek gyakorlatán alapszik. A tekintélyek előtt meg kell ugyan hajolni és a hagyományokat tiszteletben kell tartani, de a bírálat alul nem szabad őket mentesíteni, mert ez egyértelmű volna a fejlődésről és a haladásról való lemondással. Ha életrevalóságuk megszűnik és tarthatatlanoknak bizonyulnak, habozás nélkül szakítani kell velük, mert különben szenvedések kutforrásaivá válnak és nem engedik, hogy előre jussunk. (Folytatása következik.) Ajándékozás és hozomány. Irta SEBESTYÉN MIKLÓS dr., ügyvéd Kisvánlán. A Jog mult évi 48. számában Rosenfeld Béla dr. kir. tszéki biró ur «Téves iránypontok a törvénykezésnél* cim alatt egy gyakorlati esetet közöl s ahhoz fűzi kommentárját . . . Amidőn a szóban forgó esethez hozzászólok, előre bocsátom, hogy magam is körülbelül azon konsequenciákra jutok a kérdéses esetben, mint cikkíró ur, de nem azon kiindulási pontból, mint ő. A kérdéses esetben u. i. arról van szó, hogy az anya kiházasitáskor ingatlanai egy részét leányának hozományul adja, később azonban, már a házasság megtörténte után, mert lánya és veje durván bánnak vele, sőt meg is verik, megtámadja a vagyonátruházási szerződést, annak érvénytelenítését kéri. Az elsőbiróság elutasítja keresetével, a kir. tábla azonban a kereset értelmében az átruházási szerződést érdemtelenség okából érvénytelennek nyilvánítja, kétségtelenül azért, mivel a hozományt is lényegileg ajándékozásnak tekinti. Ezen másodbirósági ítélethez fűződnek cikkíró ur érvelései. Ezek közül mindenekelőtt a cikk bevezetését tartom rossz helyre cimezettnek, azt t. i., hogy « bíróságaink ítélkezésénél gyakran találkozunk a formalismus kinövéseivel ... s ez megakasztja az anyagi igazság érvényesülését . .» Nos, én a kir. tábla ezen ítéletében éppen a legteljesebb anyagi igazságra való törekvést látom, a formalismus mellőzésével. Hiszen kétségtelen, ha polgári esküdtszék léteznék, ezen esküdtszék semmiesetre sem ítélne másképp, mint a kir. tábla. Mert az emberi — nem a jog formáin átcsiszolódott jogérzet — csak azt sugalhatja, hogy azon gyermekek, akikért édesanyjuk ilyen anyagi áldozatot hozott, arra érdemtelenekké váltak, ha ugy viselkednek, mint ezen alperesek — s csak jogos az, ha anyjuk igazát megvédi a bíróság, s ekként méltán bünteti a hálátlanokat, — és pedig tekintet nélkül arra, hogy minő formák közt nyilvánult meg velük szemben az anyai gondoskodás. Ezt sugalja az anyagi igazság. De mást mond a formai igazság, az úgynevezett jogszabály. És itt nem a hozomány rendeltetéséből kell nézetem szerint kiindulnunk, ha helyes eredményre akarunk jutni, hanem keletkezési okából, — mert itt válnak el élesen egymástól hozomány és ajándékozás. Az ajándékozás ugyanis tisztán és kizárólag önkéntes vagyonátruházás, amely az ajándékozó bőkezűségében «exliberalitatew •— leli egyetlen létokát, — e nélkül ahhoz a megajándékozottnak semmi jogcíme nem lehetett volna. Vájjon igy van-e az a hozománynál is ? Bizony nem, vagy legalább is nem általánosságban. Mert lehet p. a hozomány is ajándékozás eredménye, ha t. i. nem a menyasszony hozzátartozója, hanem idegen adja a hozományt. Ezen esetben a hozomány tisztán ajándékozási ügylet utján jutott a menyasszonynak s ezen esetben érdemtelenség okából föltétlenül visszaitélendőnek tartanám azt. De nem ugy a kérdéses esetben, amidőn az anya adta a hozományt s ő követeli azt érdemtelenség okából vissza. Nem tartom pedig ezen esetben visszaitélhetönek, legalább nem feltétlenül visszaitélhetönek a hozományt azért, mert azt az anya nem «ex liberalitate», nem puszta bőkezűségből, hajlandóságból, szeretetből, de jogi kötelezettségből kifolyólag adta leányának, s igy az nem feltétlenül ajándékozás utján jutott birtokába. Kétségtelen ugyanis, hogy a szülő például tetemes összeget költ gyermeke neveltetésére, tartására, de senki sem fogja azt állítani, hogy ezen összegeket bármiféle érdemtelenség okából is gyermekétől visszakövetelhetné, — nem követelheti pedig azért, mert törvény kötelezi a szülőt gyermeke tartására és nevelésére, — az e cimen ráköltött összegek tehát nem esnek az ajándékozás fogalma alá. Épen ugy áll a dolog a hozománynyal is. Az ország erdélyi részeiben tételes törvény