A Jog, 1905 (24. évfolyam, 1-53. szám)

1905 / 20. szám - Adat a jogtalan eltulajdonítás fogalmához a lopásnál

154 OG kezelésére, de nem egyszersmind a beadványokra is vonatkozik s hogy a perekben használt idegen nyelvit okiratok lefordítása nem a fél, hanem a bíróság kötelessége. Hogy ennek a nézetnek érvényesítése a legkomolyabb, felhozom, hogy Nagyszebenben van ügyvéd (országgyűlési képviselő!) aki a perekben a bíróságnak az idegen okiratok lefordítására kiadott meghagyásai teljesítését megtagadja, sőt a szerinte sérelmes végzés miatt az 1881: LIX. t.-c. 39. i<. alapján óvással él, nem törődve azzal sem, hogy az ily okiratokat a bíróság, mint bizonyítási eszközt figyelembe nem veszi. A nemzetiségeknek (jelesül a szászoknak) ez az álláspontja állandó és folytonos és amellett annál inkább kitartanak, mert az idegennyelvü beadványokat még néhány évvel ezelőtt az erdélyrészi bíróságok legtöbbje •— akár értette annak tartalmát a bíró, akár nem — elfogadta és érdemleges elintézési körébe vonta. Most ötévé annak, hogy ez az abnormális állapot megszűnt, amióta a bíróságok minden idegen nyelvű beadványt vissza utasítanak s a felek már meg sem kísérlik az ily beadványok benyújtását. /•'.gyedül Nagyszeben város tanácsa az, amelytől még egyetlen magyar szövegű átiratot nem láttam s bár azokat elintézetlenül visszakapja, az állam hivatalos nyelvét nem respectálva, csak azért is németül levelez. Nem tartom érdektelennek felemlíteni, hogy a felek a nemzetiségi (szász) sajtó felhívására az elutasító végzéseket megfolyamodták, de eredménytelenül, mert a kolozsvári kir. tábla nem engedte, hogy az állam hivatalos nyelvén sérelem ejtessék. És eléggé sajátságos, hogy abban az időben a nagyszebeni agyvédi kamara is törvénysértést látott a bíróság eljárásában s az ellen az igazságügyminisztertől kért orvoslást, de hogy ezt siker nem koronázhatta, fölösleges mondanom. De hogy az ügyvédi hamarák a nagyszebeni kollégájuknak ezt az eljárását elítélik s ha arról annak idejében tudomással birnak, ellene állást foglaltak volna, egy pillanatig sem kételkedem. Az előadottakból kétség nem férhetett ahhoz, hogy a magyar állami tisztviselői karra nehéz kötelességek hárulnak a nemzetiségi vidékeken; s kívánatos volna, hogy a nyelvkérdés, melyet a hazafias gondolkozású kir. tábla segítségével, a jog és törvény alapján a független erdélyi bíróságok rendeztek, a többi állami hivatalokban is mielőbb a megoldás stádiumába jusson, hogy ezáltal az egységes államnyelvnek, mely nélkül művelt államot el nem képzelhetünk, meg legyen vetve az alapja. Ugy de, hogy ezt elérhessük, a magyar nyelv ellen irányuló minden törekvést csirájában kell elfojtanunk. «Be kell V('s{ii az elevenbe, ha máskép a sebet nem tudjuk beheggeszteni és ha kiált a beteg, ne riadjunk vissza, mert ez az élet jele s annak bizonysága, hogy elevenre tapintottunk*. Adat a jogtalan eltulajdonítás fogalmához a lopásnál. Irta DARÓCZI JÓZSEF, hajdúböszörményi kir. albiró Sok esetben nagy gondot igényel a lopási esetek elbírálásánál annak megállapítása, hogy az elvétel jogtalan eltulajdonitasi szándékkal történt-e vagy nem ? Erre nézve a következő felmerült esetet kívánom megbeszélés tárgyává tenni: Cs. M. Imre 1904. év nyarán megvett N. Sándortól 6 mm. esős tengerit oly kikötéssel, hogy eladó az évi terméséből fogja kiszolgáltatni az eladott tengerit. Vevő a vételárat nyomban kifizette. A tengeri letörése után, eladó, tekintettel az általános rossz termésre s a tengeri árának nagy emelkedésére, azt mondotta vevőnek, hogy nem adhat neki többet 4 mm. tengerinél, elégedjék most meg azzal, a többit megadja majd jövőre. Egyúttal kikészített 4 mm.-nak megfelelő 10 zsák tengerit s azt átadta a vevőnek. Utóbbi ezzel nem elégedett meg, hanem azt kívánta, hogy még egy mm.-át adjon át az eladó s minthogy az csak nem akart a 10 zsáknál többet adni, odament az eladónak a földön összerakott tengeri-csomójához, abból még két zsákkal felszedett, azt is szekérre rakta és elvitte, megjegyeztetvén, hogy eladó félre is lökte a vevőt, hogy ne szedje a tengerit, amire a vevő csak annyit szólt: «eredj innét, hagyj el!» N. Sándor feljelentése alapján az eljárás lopás vétsége miatt folyamatba tétetett s a kir. járásbíróság megállapítván a fentebb ismertetett tényállást, a Cs. M. Imre vádlott cselekményében fenforogni látta a Btk. 333. §.-ába ütköző lopás vétségének tényálladékát, — azzal indokolván ezt, hogy vádlott kétségtelenül jogtalanul tulajdonította el sértett birtokából a 2 zsák tengerit ; minthogy igaz ugyan, hogy ő megvett sértettől 6 mm. tengerit, de azt neki sértett át nem adta, tehát a tengeri még nem volt tulajdona, arra csak követelési joga volt s amennyiben önbíráskodást gyakorolt, joggyakorlatunk értelmében ezzel jogtalan eltulajdonítást követett el. Ezzel szemben a kir. törvényszék nem látta fennforogni büntetendő cselekmény tényelemeit s ezt a következőleg okolja meg: «Az eljárás adatai s a sértett beösmerése szerint, vádlott négy métermázsa (tévedés 2 mm. helyett) tengerit a sértettől megvett azonfelül, amit a sértett a vádlott részére 10 zsákban kikészített, annak árát a sértett részére előre ki is fizette s igy a vádlott terhére megállapított ama cselekményből, hogy a 10 zsákban lévő 4 mm. tengerivel magát kielégítve nem látta és két zsákban még 2 mm. (tévedés 1 mm. helyett) tengerit a sértett beleegyezése nélkül szekérre rakott és elvitt, — hiányzik a Btk. 333. §-ában körülirt lopásnak egyik lényeges alkotóeleme: a jogtalan eltulajdonitásra irányuló célzat. Ugyanazért, tekintve, hogy a vádlott terhére megállapított tett a Btk. 1. § a értelmében nem büntethető önbíráskodást képez, — vádlottat az ellene emelt vád alól a Bp. 320. §. 1. pontja alapján felmenteni kellett.» Edvi Illés Károly dr. «A büntető törvénykönyv magyarázata* cimü művében az önbíráskodás kérdését tárgyalván, azt adja elő, hogy ha valaki egyedileg meghatározott dologra (pl. a megvett lóra) bír is igénynyel: e «jus ad rem» folytán az igényre jogosult még nem válik tulajdonossá. S minthogy az ingóságokra vonatkozó tulajdonjog nem szerződés, hanem a dolog átadása által szereztetik meg, az önhatalmú elvétel pedig sohasem jogszerű módja az igény érvényesítésének: ennélfogva az önhatalmú elvétel által eszközölt eltulajdonítás objektíve akkor is jogtalan, ha valaki azt a dolgot veszi el, amelyre igénye van. Ha ezt a szerintem helyes álláspontot elfogadjuk, még inkább jogtalannak kell nyilvánítani a tárgyalt esetben az eltulajdonítást, minthogy nem is egyedileg meghatározott dologról van szó, hanem helyettesíthető ingóságokról, a termésnek súlymérték szerint meghatározott részéről. Hogy a vádlott tudatával is volt cselekménye jogtalanságának, (subjectiv jogtalanság) az az eset körülményeiből nyilvánvaló, mert alkudozott a sértettel, hogy többet adjon ki neki, amiből kitetszőleg jól tudta, hogy egyelőre csak annyival fog rendelkezhetni, mint sajátjával: amennyit átad neki a sértett. Igaz, hogy joggyakorlatunkban elég gyakran találkozunk a kir. Kúriának olyan határozataival, melyekben önbíráskodás esetén felmentetik a vádlott, de rendszerint csak oly esetekben történik az, amikor igazolva van, hogy az önsegély annyiban jogosult, hogy különben veszélyeztetve volna az önbiráskodónak jogszerű igénye, vagyis hogy különben elesnék követelésétől, azt a törvény rendes utján nem érvényesíthetné, vagyis nem érne vele célt, ha rendes uton kívánná igényét érvényesiteni, pl. azért, mert nem volna mit megvenni adósán. A fennforgó esetben azonban vádlott nem is állította, hogy a sértett képtelen lett volna a kártérítésre, hanem csupán arról volt szó, hogy a vádlott is tartozott egy harmadik személynek kiszolgáltatni 5 mm. tengerit s igy ha ő sértettől csak 4 mm.-át kapott volna, kénytelen lett volna még 1 mm.-át máshonnan beszerezni s ez esetben sértett elleti kárkövetelési perrel fellépni. Igaz, hogy a pereskedés vesződséggel, költséggel is jár s esetleg hosszabb időt is igényel, míg a jogok érvényesítésére vezet, mindezekmellett sem szabad tág teret engedni az önbíráskodásnak, met ez a legképtelenebb állapotot teiemtené s a jogrendet nemhogy helyreállítaná, de alaposan felforgatná. Ugy, hogy véleményem szerint csak a legritkább esetben volna helye felmentésnek az önbíráskodásnál,—csakis akkor, mikor a jogos védelem fennforgása állapitható meg. Kétségtelenül nehéz helyzetben van a biró, amikor erősen diffamáló bűncselekményben, a lopásban kell bűnösnek kimondania azt az egyént, aki jogtalansággal torolta meg a vele szemben elkövetni szándékolt jogtalanságot. Azt lehet ugyanis mondani, hogy az eladó, aki a világos szerződés teljesítését, az eladott tárgy átadását megtagadja, talán még nagyobb jogtalanságot követ el, mint a vevő, aki önhatalmúlag elveszi a megvett dolgot. A különbség azonban abban van, hogy a vevő polgári uton megtalálhatja a kényszerítő hatalmat, a végrehajtást, melynek utján a vétellel szerzett jogát érvényesítheti, a vagyonában szenvedett károsodását is megtéríttetheti, ellenben az eladó, akitől beleegyezése nélkül elvette a vevő a megvett dolgot, hiába fordulna elégtételért a polgári perutra, mert ott vesztett ügye volna. Azért is csak helyeselni lehet a novella-javaslatokban foglalt tervezetet, hogy a büntetőtörvényben mint külön bűncselekmény szabályoztassék az önbíráskodás. A magam részéről azt a módozatot tartom leghelyesebbnek, hogy a jogtalan elsajátításról szóló fejezethez a 368. §-al kapcsolatban vétetnék fel az önbíráskodást szabályozó uj szakasz, amint az 1892. évi május 19-én a képviselőházhoz beterjesztett novella-javaslat is tervezi, mert a büntetőtörvény intézkedései közül a 3(58. § az, mely legközelebb áll az önbíráskodás cselekményéhez, s amel-