A Jog, 1905 (24. évfolyam, 1-53. szám)

1905 / 16. szám - Jegyzetek a fedezeti váltó és ügyleti akarategység tanaihoz

A J A szabadelvüséggel a vélelmezett apaság intézményét sem lehet összeegyeztetni. Azt, hogy gyermekéről az apa gondoskodjék, a természet törvénye parancsolja, de az a szabály, mely szerint a gyermek részére okvetlenül apát kell találni, nem egyéb, mint a társadalom erőszakos és erkölcstelen cselfogása, melylyel kötelességeit másokra hárítani igyekszik. Akiről bizonyos az, hogy apja a gyermeknek, azt a társadalom lelkiismereti furdalás nélkül kényszeritheti a tartásra, de az apaságot puszta valószínűség alapján ráfogni valakire, ez müveit és lelkiismeretes társadalomhoz nem méltó eljárás. A bizonyosság alatt természetesen azt a valóságot kell érteni, melynek megállapítása az emberi erőt meg nem haladja. Az ember gyarlóságánál fogva a valóság megállapításánál gyakran rászorul a vélelmezésre. Az apaság kiderítésénél vélelem segítsége nélkül ritkán lehet boldogulni. Ebben az esetben meg kell elégednünk az igazság lehető megközelítésével, de mihelyt alapos kételyek merülne* föl, a vélelmezést abba kell hagyni, mert nem lehet az a főcél, hogy a gyermek tartását mindenáron valakinek a nyakába varrjuk, hanem egyedül a vérségi összeköttetés föltalálására kell törekedni. A törvénytervezet helyes álláspontra helyezkedett, midőn az érvényben levő rendszerrel szakítva, a többekkel való közösülés kifogását meg nem bénította, hanem az igazság érvényesülésének szabad folyást engdett. Hivatása magaslalán álló bíróságnak nem szabad a kezét megkötni, mert különben az anyagi igazság háttérbe szorul. Nincs igazuk azoknak, akik a jelenlegi állapotok föntartása mellett kardoskodnak. Eltartás kötelezettsége. Az eltartás kötelezettségének is a természet törvényeiben rejlik a jogalapja. A vérbeli közösségből eredő szeretet és az egymásra való utaltság honosította meg az eltartás intézményét. Az állatok ösztönszerűen gondozzák és nevelik kicsinyeiket. Az emberiség őskorában az ember tartási tevékenysége is ilyen szük körre szorítkozott. Később, midőn a családikör tágult és mindig többen és többen kerültek az egymásra való utaltság visszonyába, a tartási kötelezettségnek is nagyobb tere keletkezett. A kezdetleges társadalomban az embernek a család volt egyedüli támasza. A családi intézmény jótéteményei az egyesek irányában megfelelő kötelezettségeket vontak maguk után. A tartási kötelezettség a természet tön ényeivcl akkor áll összhangban ha kizárólag azokra terjed ki, akik szoros családi összeköttetésben állanak. A tartási kötelezettségnek egyedüli zsinórmértéke a családi kötelék. A családi kör az idők folyamán lényeges változásokon ment át. Abban az időben, midőn a család még olyan föladatokat is teljesített, melyek most az állam és társadalom kötelességei, többeknek összetartására volt szükség s a családi tűzhely körül egész nemzedékek csoportosultak. Minél határozottabb alakot ölt az állam és minél fejlődóttebb a társadalom, annál szűkebbre szorul a családi kör. Ma már a családi létszám rendszerint csak a szülőkből és a kiskorú gyermekekből áll. A többi rokonhoz a társadalomnak és az államnak több köze van, mint a családnak s ennélfogva a mai viszonyokkal nem egyeztethető össze az, hogy a családnak rokonokkal szemközt vagy ezeknek a rokonoknak a család irányában jogaik vagy kötelességeik legyenek. A szülők eltartási kötelezettsége a kiskorú gyermekek irányában a természet törvényein kivül abban leli magyarázatát, hogy a szülői hatalom mint jog megfelelő kötelességet von maga után. Az a szabály is megfelel a jogi kötelem fogalmának, hogy a gyermekek, tekintet nélkül arra, hogy szülői hatalom alatt állanak-e vagy nem, szülőiket, ha ezek arra rászorulnak, eltartani kötelesek. Ennek a kötelezettségnek jogi alapja aban rejlik, hogy a szülők fölnevelik a gyermekeket s ezek ellenszolgáltatásképen, szükség esetére, a szülőkről gondoskodni tartoznak. A házastársak egymás közt, a szülők kiskorú gyermekeik irányában és általában a gyermekek szülőikre vonatkozóan ugy természeti, mint jogi alapon kötelezhetők az eltartásra. A többi rokonok eltartási kötelezettsége azonban a természet és a jog félreértése és erőltetett értelmezése nélkül meg nem állapitható. Jegyzetek a fedezeti váltó és ügyleti akarategység tanaihoz. Irta LADÁNYI BÉLA dr. budapesti kir. aljárásbiró. a A felperes vételárért perel, állítván, hogy a vételár 1904. évi december 5-én volt esedékes és az alperes ugyanily lejáratú váltót volt köteles adni. Azonban a felperes a váltót tévedésből 1905. évi december 5-iki lejárattal töltötte ki. . . Ha igaz az, hogy a vételár 1904. évi december hó 5-én volt a vételi szerződés tartalma értelmében esedékes, ezen mitsem változtat az, hogy a felperes egy állítólag téves lejáratú váltót Íratott alá az alperessel. Mert ugy a szerződés megkötésénél, mint annak tartalmi megváltoztatásánál mindig az a kérdés, vájjon a felek akarata megegyezésre jutott-e ? Ha a felperes az eredeti esedékességen változtatást tenni nem akart, az állítólag téves lejáratú váltó aláírásával nem változhattak a vételi ügylet megállapított kikötései, amely tekintetben teljesen közömbös, i OG 123 hogy a tévedést az alperes okozta-e vagy sem». (B. K. V. T. 1905. febr. 25 én E. 39. sz.j Ehhez a bíróilag eldöntött esethez tartozó és a kérdés megértéséhez szükséges előzményeket a kö /etkező adatok tüntetik fel: Felperes 48 K-t követelt az alperestől, ki az egész 48 K fennállását perenkivül kifogásolta s e miatt a felek közt tárgyalások folytak. 1904. november vagy december havában felperes egy 1905. december 5-iki lejáratra kitöltött váltólapot küldött alperesnek elfogadás végett, hogy ezzel a követelés rendeztessék. Alperes — aki előbb az összeget kifogásolta — most látván a hosszú lejáratot, melyet felperes kitüntetett, a váltót aláirta abban a feltevésben, hogy felperes a vitás követelés elismerésének mintegy ellenértékéül egy évig most már nyugton fogja és akarja hagyni. Ebben a feltevésében azonban csalódott, mert felperes követelését, melyet 1904. december 5-én lejártnak állit, már most beperelte, vitatván, hogy ő a lejáratot nem akarta 1905. december 5-re meghosszabbítani s csak tévedésből irt 1904 helyett 1905-öt. A perben nem volt vitás, hogy alperes az 1905. december 5-re kitöltött lejáratú váltót aláirta. A felek jogvisszonyának, nevezetesen annak a kérdésnek vizsgálata, hogy az 1905. december 5-iki lejáratú váltó küldésével és elfogadásával megváltoztatták-e a felek az eredeti követelés lejáratát amint a fent közölt birói határozat nemlegesen dönt el — több más kapcsolatos kérdéssel van összefüggésben. Ilyenek: a) a váltóelőszerződés (pactum de cambiando) visszonya a váltóhoz, tekintettel a teljesítési határnapra, illetve a váltónál a lejáratra; továbbá b) a szerződési akatategység kérdése tekintettel azokra az esetekre, midőn a kifejezett és a belső akarat nem fedik egymást és végül c) vájjon ebben az esetben mily elbírálás alá kell kerülnie a íelperes vitatott kérdésének, illetve a belső vagy kifejezett akaratának tulajdonitandó-e nagyobb suly? I. A váltókötelezettség vállalására alapul szolgálló vételi ügyletnek visszonya a váltóhoz azért fontos, mert ennek vizsgálata nélkül el nem dönthető, vájjon a követelés biztosítására adott (fedezeti) váltó lejárati napjának megállapítása változtathat-e egyáltalában az eredeti követelés lejáratán. Az kétségtelen, hogy a kérdéses váltó fedezeti váltó, mert egy részről sem forgott fenn a magánjogi kötelem megszüntetésére és csupán váltójogi kötelem létesitésére irányuló novatorius szándék. A fedezeti váltó biztosítéki természetéből következik, hogy a váltóügylet nem önálló, a váltóelőszerződés mellé helyezkedő ügylet, —hanem az előszerződés megerősítésére szolgáló mellékügylet, mely nem uj kötelmet létesít, hanem a már létező kötelmet megerősíti az által, hogy a magánjogi kötelem érvényesítésére a magánjogin felül még egy külön váltójogi jogalapot teremt. Eszerint tehát a kötelem illetve a követelés egy és ugyanaz marad. A kötelezettség, illetve követelés azonosságából folyik, hogy ha a váltó lejáratára nézve a felek megegyeznek, tekintve a megegyezés magánjogi hat ásat, ennek a követelés azonosságánál fogva az az értelme van, hogy a felek a követelést a váltó lejárati napján tekintik esedékesnek, vagyis hogy a magánjogi teljesítési határnap és a váltólejárat egybeesnek. Ehhez semmi kétség sem férhet abban az esetben, ha a felek a váltóelőszerződést képező ügylet megkötésekor a teljesítési határnapot meg sem állapították; mert a szerződés létrejöttének magánjogi feltételei között létesült megállapodás a váltó lejáratára nézve a teljesítési határidőt utólag megállapító mellékszerződés jelentőségével is bír. Nem férhet ehhez akkor sem kétség, ha az előszerződés teljesítési határnapját állapítják meg a felek a váltó lejáratául. De vájjon milyen a helyzet, ha a váltóelőszerződés teljesítési határnapjának megállapítása után ad a kötelezett fél fedezeti váltót, melynek lejáratára nézve későbbi határnapban egyeznek meg, mint az előszerződés lejárati napja? Erre sem lehet nehéz felelni az eddigiek alapján. Mert a váltóleiáratra vonatkozó megállapodásban feltalálható lévén a magánjogi szerződés minden kelléke, kétségtelen, hogy ezt a váltóbeli és magánjogi követelés ugyanazonosságánál fogva, oly utóbbi szerződésnek kell tekinteni, mely annyiban, amennyiben az ugyazon követelésre vonatkozó korábbi szerződéssel ellentétben van, az előbbbi szerződés rendelkezései helyébe lép. Ezen a bázison épül fel a mindennapi kereskedelmi forgalomban adatni szokott fedezeti váltókra vonatkozó az a szokásjogi jogtétel, hogy abban az esetben, ha a vételár váltóval fedeztetik, akkor a vételár a váltó megállapított lejái rata előtt köztörvényi uton sem követelhető. Természetesen