A Jog, 1905 (24. évfolyam, 1-53. szám)

1905 / 12. szám - A megrohanásos házasságkötés házassági törvényünkben és a tiltó akadályok tana. [2. r.]

92 A JOG lesznek. És ez annál inkább megszívlelendő nálunk, mert a mi meglehetősen fegyelmezetlen társadalmunkban a magasabb szempontokat szem előtt tartó szigorú ethikai gondolkodás és az a szerint való cselekvés még igen kis körben otthonos. A leendő ügyvéd várni fog, mert várni lesz kénytelen, addig, mig rá kerül a sor; ha összeköttetései vannak, ugy ezeket lógja felhasználni, hogy gyorsabb tempóban jusson előre, ha összeköttetései nem lesznek, ugy legszebb éveit alárendelt állásban és szerepkörben mint irodavezető lesz kénytelen eltölteni. Amikor pedig végrevalahára a kiválasztottak közzé be fog jutni, akkor vagy a várakozásban elkeseredve vagy összeköttetéseiben elbizakodva élvezni fogja, sokszor már csak élemedett korban, a többé-kevésbé biztositott existenciát és semmi ok sem fog fennforogni arra nézve, hogy az illető más is legyen, mint az igazságszolgáltatásnak becsületes, de. egyszerű mesterembere. Az ilyen ügyvédi kar nem lehet a mi ideálunk és nem fogja betölthetni az ügyvédi hivatást, mint azt fentebb kifejtettük. És erre ne mondja senki, hogy lehetnek kivételek, mint bizonyára lennének is, mert voltak is ott, a hol numerus clausus volt, mert a létező vagy létesitendő intézmények hatását az átlagember szempontjából kell elbírálni. A numerus clausus nagy hátránynyal járna a jogszolgáltatásra is, mert a jogkereső közönség nem kereshetné fel a legképzettebb ügyvédet, hanem utalva volna a numerus claususba foglalt ügyvédekre és igy megeshetnék, — különösen kisebb helyeken — hogy egy bizonyos időbeli status kevésbbé képes ügyvédekből áll, minél fogva a jogkereső közönség kényszerítve volna hosszabb időn át ügyeit képtelen kezekre bizni. Az irodai latifundiumok keletkezését is elősegítené a numerus clausus, a mely latifundiumok a mily igaságtalanság az ügyvédekre, ép oly károsak az igazságszolgáltatásra és a jogkereső közönségre. A latifundium birtokosa élvezné az ügyvédség erkölcsi és anyagi előnyeit, fiatal, képzett, tetterős ügyvédek pedig mint irodai alkalmazottak a végzett munkával arányban nem álló javadalmazás mellett az ügyvédi teendőket. Másrészt pedig az ilyen irodai latifundiumokban a jog érvényesítése és védelme mintegy nyárilag, sablonok szerint láttatik el, néhány nagyobb, fontosabb ügyet maga az ügyvéd lát el, a többi ügyek az alkalmazottnak kezében vannak, az alkalmazott pedig, ritka kivétellel, sohasem fogja az ügyet avval az érdekkel ellátni, mint maga az ügyvéd, a mit elsősorban a jogkereső közönség fog megsinyleni. A numerus clausus hátrányai nem szűnnének meg akkor sem, ha a kinevezés nem a kormánytól függene, hanem az autonóm alapon rendeztetnék be. Ha a létszám meghatározása és az ügyködési jogosítvány megadása az ügyvédi kamarák választmányaira bízatnék, ugy megismétlődnének vagy talán megkétszereződnének azok a bajok, melyek a kormány kinevezéséből származnak ugy, hogy ennél feltétlenül jobb a kormány kinevezése. A kormány általi kinevezésnél a felelősség egy személyt, a minisztert terheli, az autonóm alapon berendezett kinevezésnél (választásnál) a felelősség sokakat terhel, a mi egyenlő avval, hogy senkit se terhel, másrészt pedig a felelősségre vonás ki van zárva, minél fogva csakis erkölcsi felelősségről lehet szó. Bizonyos tehát, hogy még több illetéktelen tényező és körülmény érvényesülne az ügyködési jogosítvány megadásának e módjánál, mint a miniszteri kinevezésnél. A numerus clausus autonóm berendezésének másik lehetősége az volna, hogy a jelöltek az anciennitás alapján automatice lépnének be az ügyvédi karba, ennek azonban legfőbb hátránya az volna, hogy a jelölt 50. életéve előtt nem igen jutna önállóságra és az ügyvédi kar nagy részében aggastyánokból állana. A miniszteri kinevezést az autonóm berendezéssel kombinálni pedig annyit jelentene, mint mind a két jogositványmegadási módozatból származó bajokat kombinálni, mert hiu feltevés, hogy e két jogositványmegadási módozatnak egymással való kombinálása által a belőlük származó visszásságok paralisálhatók lesznek. Annak a belátására kell tehát jutnunk, hogy a numerus claususba való belépésnek tulajdonképpen csak egy raisonabilis módja van és ez az ügyvédi irodának megvétele vagy öröklése. Ezt igazolja a tapasztalat is ; Franciaországban például, ahol az avouékra nézve a numerus clausus áll fenn, az avoué irodája adásvétel tárgyát képezi. Ezáltal azonban az ügyvédségből üzlet lenne, — amint a francia avouék kitűnő üzletemberek és sok közülök a pénzarisztokratiához tartozik, — amit talán még sem akarnának a numerus clausus hivei. A numerus clausus tehát sem az ügyvédi karnak, sem az igazságszolgáltatásnak javára nem lenne, emellett a jelenlegi ügyvédi nemzedék helyzetén sem segítene, mert hatása a legjobb esetben is csak körülbelül 20 év múlva volna érezhető, minélfogva az ügyvédi kérdés a numerus clausus behozatalával meg nem oldható. (Folyt. köv. | A megrohanásos házasságkötés házassági törvényünkben és a tiltó akadályok tana. Irta BALOG ELEMÉR dr. A (Folytatás.) * Az orvostudomány teljes biztonsággal megállapította már a közeli rokonok közötti házasság káros kihatását az utódokra; előttünk az életben a példák. Eltekintve az ethicai, morális szempontokból, miért akarunk mesterségesen korcs nemzedéket nevelni, miért tesszük azt, amiről bizton tudjuk, hogy káros ; hiába az emberi természet mindig a tiltottat szereti. A legnagyobb mértékben helytelen ily közeli rokonok között a dispensatio, pláne oly kicsinyes szempontokért, mert azelőtt is divott, mint például a zsidóknál. Mennyivel jogosultabb itt a dispensatio, mint a házastárs és a másik házastárs egyenes ágbeli vérrokona között, hol helyesen nincs dispensatio, pedig ezt sem tartom etnikailag erkölcstelenebbnek, illetőleg helytelenebbnek, mint a testvér és a testvérgyermek közötti házasságot ; az utódok szempontjából pedig kétség kivül egészségesebbt, mert itt teljesen idegenek a házasfelek. De ne hogy félreéressem, én helyesnek találom ennek feltétlen bontó akadály voltát, csak kiterjeszteném ezt az előbbi esetre is. A házassági törvény 13. §-a esetén is lehetnek oly momentumok, amelyek indokoltá tennék a dispensatiót esetleg a házastársa vagy a másik házastársa élete ellen törő fél és vele egyetértő másik fél házasságkötéséhez, pláne, ha nem azért tették, hogy házasságot kössenek; például egy házsártos férj örökké ütötte, verte nejét, a férfi csak szánalomból vállalkozott erre, esetleg a közvetlen előtte lejátszódott jelenet hatása alatt. A büntetéstől való félelme sem riasztja vissza, mert tudja, hogy az apagyilkost is sokszor felmentik, pedig az még jobban sérti az erkölcsi törvényeket, mert apját ölte meg, — még ha anyja érdekében is, — mint az idegen. Intra parenthesim, a legnagyobb bűnnek, az igazságszolgálsatás arculcsapásának tartom ily apagyilkosok felmentését. Lehet, hogy hálából .z a nő hozzá menne ehhez a megmentőjéhez, — mondom csak felteszem ez abnormis esetet, — ez is oly lényeges momentum lehet, mint ami előfordulhat a házassági törvény 11. c) pontja esetén. De azért helyesen állították fel ezt bontó akadályul, mert az esetek többségét, a rendszerinti okot vette itt a törvényhozó irányadóul. Maga a törvényhozó csekélyebb akadálynak ismeri e tiltó akadályt, mint a_bontó akadályok bármelyikét és mégis ott lehetetleniteni akarja a házasságkötést és itt egyes esetekben helyt ad. Ami a tiltó házassági akadádályokat illeti, ezeket egészben véve nem helyeslem. Nem helyeslem, mert részben olyanok, hogy nem elegendők a házassági akadály fennforgására, részben pedig feltétlen bontó akadálylyá kellett volna tenni. A tiltó akadály mellett a házasság érvényes ; miért oly házasság elé akadályt gördíteni, aminek érvényét, ha megkötik, elösmerjük. Minek a törvényhozónak felszóllitást intézni a publicumhoz kijátszására ? A törvény szentségét alacsonyítja le ez a törvényesített törvénytelenség, de meg a házasság tekintélyének emelésére sem alkalmas. Bár nem osztom Raffay nézetét, (i. m. 160. 1), mely szerint jó fizettség ellenében kapnak a felek anyakönyvvezetőt, aki őket kihirdeti es közreműködik házasságkötésüknél. Először is nem megy oly könnyen az a megvesztegetés, mert ennek útját áll a házasságitörvényünk 122. §-a tartalmazta elég súlyos büntetése. Ha a tudomást nem is, de a gondatlanságot bizton reá lehet bizonyítani. Nem igen tudok elképzelni tisztviselőt, ki annyira corrumpált volna, hogy fogságnak és hivatalvesztésnek tenné ki magát. De másrészt vajmi kevés egyénnek áll módjában ezért kárpótlást adni, ez uton a felek célt nem érnének. Ugyancsak nem helyeslem a dispensatio lehetőségét, de nem különösen tiltó akadályánál ; a törvény akadályt állit fel és azután mindjárt lehetővé teszi a dispensatiót. Ez céltalan, tudjuk az ily dispensatiót rendszerint megadják; azok a különös méltánylást érdemlő körülmények figyelembe vétele csak in idea van meg, de a gyakorlatban nem igy áll a dolog. Csak üres formalismus az egész. Az olyan tiltó akadályt, amelyet a törvényhozó maga még a dispensatio lehetőségével enyhíteni akar, egészen bátran lehet mellőzni, nincs az akadálynak kellő alapja. Az nem elegendő, hogy valami szempont valami ellen szól; mindig a túlnyomóból kell kiindulnunk ; elvégre mindennek van jó és rossz oldala is. Az intézmény létjogosultságára az a döntő — vájjon a vele járó előnyök felettébb állanak-e a vele járó hátrányoknál. Egyébiránt a házassági akadályok alóli dispensatio nem a modern jogok szüleménye, ismert volt már a római jogban is; 31. D 23,2; 10 D 3, 2.; 23. §. 1. §. 2, 29 C 5, 4. (Sólet a principe impetrari, ut *) Előző közlemény a 10. számban.