A Jog, 1905 (24. évfolyam, 1-53. szám)

1905 / 1. szám - A tanár és a hallgató lélektana és a jogi oktatás

A JOG 3 igazán szánandó minden magyar önérzetes biró, mert másként nem léphet elő, csak ha hét-rét hajlik s a földig görnyed felettes hatósága előtt. No még ennyire nem vagyunk, s azt hiszem nem is leszünk. Minden egyes állításra nem fogom megtenni észrevételemet, mert nagyon messze vezetne, de azokat az állításokat, melyek a mai rendszert támadják s ujabbat, helyesebbet nem ajánlanak, a kellő értékükre igyekszem szállítani. Hogy a bírák és bírósági hivatalnokok minősítésénél miként kell eljárni, az nem titok. Meg van ez írva minden könyvben, mit az igazságügyi igazgatásról megírtak. A könyv eimét csak azért nem írom ki, nehogy szerzőjének tűnjem fel, de utalok arra, hogy ily könyvek a legtöbb bíróságnál vannak, s azokat zárt helyen nem tartják. Azt irja a cikkiró ur, hogy képzeljük el, mi történik azzal az emberrel, kinek a tszéki elnöke szeszélyes, rossz indulatú és gyarló felfogású. Három oly szép tulajdonságot ruház egyszerre a tszéki elnökre, melyekből egy is sok. Nagy hiba már az is, hogy szeszélyes, pedig ez magában nem tartozik a ritkaságok közé. Ámde azt vegyük, hogy a tszéki elnökök legnagyobb része hosszú és nehéz szolgálat után lesz azzá, annak a háta mögött legalább 4—5-ször annyi szolgálata van, mint a cikkiró urnák, s igy nem csoda, hogy a hivatali munkás élet után valami rossz is ragadt reá. De ha szeszélyes, azt azért a minősítésnél a legtöbb legyőzi, mert a kisbíró óva inti arra, hogy embertársainak ne ártson, s mert azt az ünnepélyes esküt ő is letette. Megvallom, hogy Magyarország tszéki elnökei közül egyről sem hallottam olyasmi', amiből arra lehetne következtetnem, hogy az szeszélyes is, rosszindulatú is, meg gyarló felfogású is. Hiszen ez kérem borzasztó három tulajdonság! Hát ilyen emberek állnának a mi törvényszékeink élén ? Én nem hiszem. Akadhat köztük szűkebb kaliberű, ed lehetnek más olyan tulajdonságai, melyek az elnöki méltóságra képesítették. A jó jogász nem mindig jó administrator. Volt rá már eset, hogy jó hírnévnek örvendő bírót elnökséggel kínáltak meg, s az nem fogadta el. Viszont volt arra is eset, hogy elfogadta, egy ideig működött is, de nem jól érezte magát uj állásában s amint szerét tehette, ismét biró lett. Hiszi-e vagy nem a cikkiró ur, hogy ezeknek a jelenségeknek az elnöki teendők az okai s különösen az a nehéz feladat, mely a minősítés kötelezettségéből az elnökre hárul. Nem könnyű feladat lelkiismeretesen minősíteni! És ezért az elnökök és járásbirók erről a teendőjükről szívesen le- j mondanának. A nyilvános minősítés még rosszabb lenne a mostaninál. I Most a bírónak vagy hivatalnoknak csak egy embert kell | meggyőznie arról, hogy mily munkát fejtett ki, mig ha tanács j minősítene, annak minden tagját. A szerény s inkább visszahúzódó biró — pedig ilyen sok van — ma sem igen törődik azzal, hogy hogyan minősitik, mert ő maga tudja legjobban, hogy mit végzett, hát hogyan törődjék akkor, mikor többet kellene munkássága eredményéről meggyőznie. A streberségnek sem lenne ezzel utja vágva, mert aki ezen az uton halad, az a nyilvános minősítésnél is bizonyosan szerez magának időt és módot arra, hogy a tanács tagjait megnyerje. Egy vidéki járásbiró, vezető járásbirói működésének első évében a jbiróság személyzetét nyilvánosan minősítette. Év végével elnöki végzéseket hozott, melyeknek tartalma körülbelül az volt, hogy értesítette a birót és hivatalnokokat, hogy azok a lefolyt évben az alábbi osztályzatot érdemelték. A végzésben az is volt, hogy aki gyöngébb osztályzatot nyert, az ne veszítse el kedvét, hanem igyekezzék, hogy jövőre jobb osztályzatot nyerjen, s aki jól van minősítve, az ne bízza el magát, hanem igyekezzék még nagyobb tevékenységet kifejteni. Látta volna a cikkiró ur, hogy ezeknek az elnöki végzéseknek milyen bombaszerü hatásuk volt. A békés egyetértés megszűnt, s a torzsalkodás nemcsak a minősítő és minősítettek közt, de az utóbbiak közt is kitört. A gyengébben minősített nemcsak a járásbirót gyűlölte meg, de kartársát is, ki véleménye szerint sem nem tud többet, mint ő, nem is szorgalmasabb, mégis jobban van minősítve, s igy nem lehet más, mint hízelgő, kivel nem érdemes szóba állani. Talán említenem sem kell, hogy az a járásbiró csak egyszer minősített igy és soha többé! A törvényszékeknél sem lenne másképpen. Itt is a nyilvános minősítés nagyon rövid idő alatt meghozná káros gyümölcsét. Az igazságügyminiszternek a cikkiró által idézett szavai nagyon találók s a visszonyok helyes ismeretére vallanak. Volt e kartársnak sok elítélttel dolga ? Es ha igen, akadt-e elitéltre, aki beismerte volna, hogy őt a bíróság igazságosan ítélte el ? Én nem hiszem. Mái- pedig akinek a minősítésnél rossz jegyet adnak, azt elitélik, legalább annyiban, hogy nem adják meg neki azt a minősítést, mely minden bírónál és alkalmazottnál kell, hogy kívánatos legyen. Ezek közül a rosszul minősítettek közül egy sem fogja elismerni, hogy ő igazságosan van minősítve ; és ha módjában állna, minden határozatot, mely minősítését helybenhagyta, a legvégsőig felebbezné. Igaz, hogy akadnak igazságtalanul rosszul minősítettek, de ezek száma nagyon csekély lehet, különösen bíráknál. Hiszen egy-egy törvényszék területén működő bírák, még ha soha sem látták is egymást, munkájuk után ugy ismerik egymást, mint a zsebüket. Nagyon jól tudják a törvényszéknél is, meg a vidéken levő jbiróságoknál is, hogy ki a tehetséges és A tanár munkája eredményességének e függése csökkenthető ott, ahol nagyon kicsiny számú a hallgatóság. De még ez esetben is oly feltételekhez van kötve, melyekre rendszert építeni nem lehet: a tanár részéről rendkiviili ügybuzgóságot s erélyt felté:elez, a hallgatóban rendkívüli szorgalmat. Akár az egyik, akár a másik feltétel hiányozzék, az eredmény elmarad. A tanár magát legfeljebb megőrli, de a kényszerítő eszközök teljes hiánya miatt eredményt elérni nem fog. Ennek viszont természetszerű következménye a buzgalom csökkenése, s a kötelességtél;esitésnek oly gépszerű teljesítése, mely a kötelességteljesítés elnevezését alig érdemli meg. Ez viszont természetszerűleg visszahat a hallgatóság buzgalmára, s azt eredményezi, hogy a hallgatóság csak testileg van jelen az előadáson. Ez a pusztán testi jelenlét maga után vonja az előadásokról való könnyű elmaradást, a hallgatóra nézve annak eredménytelenségét, a tanárra nézve azt a tehetetlenségérzést, mely hivatása iránti minden szeretetet kiöl. Ezeket a hátrányos lélektani hatásokat elkerülendők, a hallgatóságot az előadások látogatására kell kényszeríteni, s a vizsgákat ugy kell beosztani, hogy minden hallgatott tárgyból s annak a félévnek a végén vizsgázzék, amelyben a tárgyat hallgatta. Vizsgáljuk azonban a hallgató lelkét is, és ne tegyük mindenért őt felelőssé. Mert a hallgató, ki az előadások látogatásának a legnagyobb buzgalommal kezd neki, a tanár kötelességének kisebb mértékű teljesítése révén, vagy a tultömött teremben való tartózkodás okozta kellemetlenség, vagy éppen a tanteremből való kiszorulása folytán éppen ugy eltéríthető kötelésségének pontos teljesítésétől, mint azt fentebb a tanárra nézve láttuk. Az előadási időnek nagy mértékű megrövidítése, mely a legtöbb karban a félórás előadásokra, sok helyen ennél rövidebbekre is vezecett, az újonc hallgatóságban eleve azt a hitet kell, hogy ébreszsze, hogy az előadás nem feltétlenül, sőt egyáltalán nem szükséges. Nem akarom érinteni itt azt, hogy milyen hátrányosan kell hatni a hallgatók fejlődő jellemére a kötelességteljesítés e módjának azok részéről, kiket a hallgató oly magas polcra helyez és követendő példányképnek tekint. A tanítás szempontjából is a hosszú szüneteknek káros hatása kétségtelen. Az előadások között maradó félórai szünidő az óraközi foglalkozások különféle faját honosítja meg. melyek között a politizálás éppen nem a legrosszabb. E mellékfoglalkozások szórakoztatóbbak lévén az előadásnál, a hallgató az előadás alatt is vissza-visszagondol azokra. Aki pedig az óraközöket olvasással tölti ki, ezt az előadás alatt is igen gyakran folytatja. Ily körülmények ismét a tanárra hatnak vissza, s igy nem csoda, ha a jogi oktatás eredménytelensége állandó beszédtárgy. Mégis semmiféle rendszer e bajokon nem segíthet, ha azt a gyökeres orvoslást meg nem valósítjuk, mely a hallgatóra nézve a hallgatás, a tanárra nézve viszont az előadás kényszerében áll. A pihenő idő szükségét tagadni természetesen nem lehet, de hogy ennek a pihenőnek mért kellene az akadémiai negyedóránál többnek lennie, mikor a középiskolában ennyi pihenő sincs, ezt viszont alig lehet indokolni. A jogi oktatás reformjából tehát az előadások látogatásának kötelességét és az előadási időnek meghatározását s a vizsgáknak fent érintett beosztását nem szabad kihagyni, ha eredményt várunk az előadásoktól, s ha ezekre súlyt helyezünk.