A Jog, 1905 (24. évfolyam, 1-53. szám)

1905 / 11. szám - Igazítani valók a végrehajtási eljárás köréből

A JOG 85 E szakasz kimondja, hogy a v.jelen törvé?iy hatályba léptével a vele ellenkező törvények elvesztik hatályukat.* Mit jelent e mondat? Azt, hogy as 1887. évi XLV. t.-c. 4-a as esetre, hogyha az érdekeltek becslést kívánnak, hatályát veszti, s ez esetben a pénzügyi hatóságok kötelesek a feleknek a valódi forgalmi értéknek megfelelő becslését respektálni és az illetéket a becslés alapján kimutatott érték után kivetni, mely értéket az illetékezés alapjául az 1887. évi XLV. t.-c. 2. §-ának a) alpontja is elfogadott. E mellett szól a m. kir. igazságügyminiszter urnák 1904. december 15-én T. 85/19. I. M. sz. a. kibocsátott, s valamenynyi vármegyei és városi törvényhatósághoz intézett azon rendelete, amelyben rámutatott első sorban arra, hogy az illetékes körök az 1891. évi XVI. t.-c. 42. §-át tévesen magyarázzák és azután másodsorban kimondja, hogy a becsüs az ingatlanok értékét mindig a forgalmi ertekben tartozik megállapítani és az ilyképpen előálló összeget köteles a leitarba felvenni. Az igazságügyminisztert e rendelet kibocsátására a törvényhozás hatalmazta fel, ennélfogva e rendelettel szemben a pénzügyi hatóságok nem mondhatják azt, hogy a hivatolt törvények mellett a fenti rendeletet figyelembe nem vehetik, az a törvények erejét le nem rontja. Az itt kifejezettek szerint tehát a hagyatéki ingatlanokat az érdekeltek jogosultak megbecsültetni és a leltárba a valódi értéket beíratni, s az illetékkiszabási hivatalok kötelesek lennének — hagyatéki ügyben — az illetéket az 1887. évi XLV. t.-c. 4. íj-ára való tekintet nélkül, az ingatlan után a valódi forgalmi értékül kitüntetett összeg után kivetni. Az illetékkiszabási hivatalok azonban nem igy járnak el, e helyett az ingatlanok értékét — hagyatéki ügyben is — a már többször emiitett 1887. évi XLV. t.-c. 4. §-a alapján állapítják meg, s az illetéket az ilyképpen kiszámított összeg után vetik ki. * * * Nézve már most az egymással szemben álló feleket, látjuk, hogy az állam áll szemben a saját polgárával, tehát a hatalmas a gyengével, amiből önként kell következni annak a megdönthetlen igazságnak, hogyha az illetékelendő ingatlan értékének megállapítása vagy többféle, vagy kétes, az államnak azt a kulcsot kell a kivetés alapjául venni, amelyik a gyengébb félre, a polgárra kedvezőbb, mivel az állam az ily címen elvesztett illetéket, szóval jövedelmet szükség esetén ujabb adó vagy illetéknemek kivetésével, tehát töt vényes uton pótolhatja, mig ellenben a polgár a tőle jogtalanul elvett illetéket törvényes uton nem pótolhatja, tehát a polgár mindenképpen vesztes lesz. Vizsgálva ezek után azt, hogy mily okok működhetnek mégis arra, hogy a pénzügyi hatóságok vázolt álláspontjukhoz mereven ragaszkodnak, azt találjuk, hogy több apró-cseprő okon felül különösen két ok emelkedik ki magasra. Az egyik az, hogy az alsó fórum minden egyes kétes esetben arra az oldalra hajlik, amelyik a kincstárra kedvezőbb, mert mindenkor attól fél, hogy kimondják reá az anyagi felelősséget és ez okból azt tartja, hogy döntsön a felvetett kérdésben a felsőbb hatóság, miáltal a Damokles kardját elhárította a feje felől, de ezzel egyidejűleg ugy a feleket, mint a kincstárt tetemes költségnek tette ki. Költséget okoz a feleknek azáltal, hogy felebbezés, panasz beadására kényszeríti, a kincstárnak az által, hogy a felsőbb forumokon az ügyek számát tetemesen megszaporítja és a felebbviteli helyeken a referenseket olyan munkával terheli meg, amit az alsóbb fokon is véglegesen elintézhettek volna. A másik ok az, hogy a pénzügyi hatóságok a felek érdekét nem teszik a maguk érdekévé, s a felekkel szemben rideg álláspontot foglalnak, már az akta elintézéséhez ugy kezdenek, hogy azt tartják, hogy a feleknek nem lehet igazuk, s nagyon sok esetben keresve keresik az alkalmat, hogy a felek jogos kérését elutasíthassák. * * * Belátom én magam is, hogy a pénzügyi téren annyi a törvény, rendelet, szabályzat, hogy alig ismeri ki magát az ember, de az nem lehet ok arra, hogy a felek rövidséget szenvedjenek. Itt volna már az ideje, hogy elavult pénzügyi intézkedéseink hatályon kivül helyezésével, modern törvények alkotásával ezen a tarthatatlan állapotokon változtassunk, hogy megközelítsük az igazságot mindkét oldalon, adjuk meg az államnak, ami az államé, de viszont az állam adja meg a polgárnak, ami a polgáré. Igazítani valók a végrehajtási eljárás köréből. Irta FROMM GÉZA dr., ráckevei kir. albiró. Alig van nagyobb gonddal és körültekintéssel készített törvényünk a végrehajtási eljárásról szóló 1881. évi LX. törvénycikknél. Általában a törvényhozó testület kevés ülésszakban alkotott annyit és oly érdemeset, mint 1881-ben. Valamennyi fontos és életbevágó jelentőségű, de egyik sem annyira, hogy a végrehajtási törvénynyel versenyezhetne. Ez legjobb törvényeink egyike, mely ha oly sok furfanggal és leleményességgel nem törekednének a kijátszására, megállná a helyét ma is és még sokáig a jövőben is. Amióta azonban a becsületesség és tisztesség érzete kiveszőben van és a szégyenkezés a kisdedóvók falain kivül már megszűnik s nem képes az embereket visszatartani attól, hogy természetesnek hirdessék olyasfélék elkövetését, amelyekért régebben a társadalom lesújtó ítéletét elkerülniük lehetetlen lett volna : azóta látszik meg, hogy mily szükséges volt gonddal és körültekintéssel szerkeszteni meg ezt a törvényt s azóta válik hova-tovább elodázhatatlanná annak nemcsak kijavítása, hanem egészen újra alkotása. Az a körülmény, hogy a végrehajtás a vagyoni érdekekbe ütközik és hogy a megélhetés nehézsége a vagyoni érdekeket elsőrangú életfeltétellé teszi, nem enyhíti és menti azok bűnét, akik a törvény, vagy törvényhozók gyöngéivel visszaélve, ezeket nyerészkedésre, vagy károsításra, sokszor meg éppen csak az ellenfél bosszantására szoktak kihasználni. Sőt éppen elegendő okul is szolgál arra, hogy az uj törvény megtorló intézkedésekről is gondoskodjék arra az esetre, ha intézkedéseit hasonlóképpen megkerülné, kijátszaná, vagy efélére használná fel valaki, sőt ha ezeket csak megkísérelné is. Nagy szükség volna az ilyenekre főként azért, mert ma már nemcsak hogy mindennapos ez a visszaélés, hanem némelyek egyenesen üzletágnak tekintik. Nagyobbára ismeretesek a végrehajtási törvénynek oly sokak által megsiratott úgynevezett hibái, melyeket szándékosan egy tömegben is a törvényalkotók nagybecsű figyelmébe ajánlani. De talán kevésbbé ismeretes, hogy a 174. szakasz 1. bekezdését is ki lehet forgatni és költségokozásra s a kielégítés eltolására és húzására fel lehet használni, ha arra az álláspontra helyezkedünk, hogy amit a törvény nem tilt, azt megengedi. A 174. szakasz az ingatlan árverésnek arról az esetéről rendelkezik, mikor az árverező más megbízásából és nem a maga javára árverez. Szó szerint azt mondja: A vevő, ha valakinek meghatalmazásából vagy valakivel közösen árverezett, tartozik az árverés befejezésekor megbízóját vagy tulajdonostársát azonnal megnevezni s a jegyzőkönyvet ezen minőségének kitüntetése mellett, aláírni.» «Ha ilyen nyilatkozat azonnal nem tétetik, valamint akkor is, ha nyilatkozat tétetett ugyan, de a meghatalmazó vagy tulajdonos-társ által kiállított és szabályszerűen hitelesített külön meghatalmazás azonnal át nem adatott, vagy legkésőbb az árveréstől számított 8 nap alatt a bíróságnak be nem mutattatott, egyedüli vevőnek az tekintendő, aki az árverésnél a legmagasabb ígéretet tette.» Ezek szerint tehát annak, aki más nevében árverez, nem kell megneveznie az árverés folyama alatt a megbízóját, vagy társait, elég ha az árverés befejezésekor nevezi meg azokat. Milyen esetek állhatnak elő ebből? 1. A. az árverésen leteszi a bánatpénzt és árverez a maga nevében. Mint legtöbbet igérő javára leütik az ingatlant (170 §.) és mikor ez megtörtént, akkor bejelenti, hogy B., nevében árverezett s a szabályszerű megbízást becsatolja. Az árverés után befolyamodik A., hogy a bánatpénzt adjuk neki vissza, mert azt ő tette le, s igy az övé. Ha visszaadjuk neki, ugy az árverés szabálytalan, mert B. a 149. §, a), 150. §. és 170.1. pontja ellenére bánatpénz letétele nélkül vett részt az árverésben s igy az árverés a 179. §. e) pontja értelmében megsemmisíthető. De kié hát a bánatpénz és ki az árverési vevő ? Szerintem az eset nagyon egyszerű. Minthogy A. a B. nevében árverezett; azt kell védelmezni, hogy a bánatpénzt is annak a nevében tette le s igy vissza nem követelheti. Árverési vevőnek pedig B.-t kell tekinteni, mert A. csak megbízottja volt, akinek a megbízás keretén belül teljesített tényei B.-ie nézve éppen ugy kötelezők, mintha ő maga cselekedte volna. Ezt az álláspontot látszik támogatni a 174. §. 2. bekezdése is, mely szerint a megbízott A. csak akkor lenne vevőnek tekintendő, 1. ha a megbízatást az árverés befejezésekor s a jegyzőkönyv aláírása előtt be nem jelenti; egyben 2. az