A Jog, 1905 (24. évfolyam, 1-53. szám)

1905 / 11. szám - A m. kir. Kúriának 32. számú polgári döntvénye a sommás eljárásban. [4. r.]

A JOG azt is figyelje, hogy más mit és hogyan dolgozik — s a végeredmény az lesz, hogy egy ember — mondjuk a legidősebb — szava dönt. így is az eredmény az lenne, hogy most csak a tszéki elnököket kapják le, akkor meg a tanácsot, tehát háromszor annyit. Én azt kérdezem, hogy akadt-e a kartárs ur oly elitéltre, aki beismerte volna, hogy őt a bíróság igazságosan itélte el. Erre a kartárs ur meglehetős gúnyosan válaszol, de nem adja meg a kérdésre a várt választ. Arra nem voltam kíváncsi, hogy hány ítéletet hozott s hogy azokból hány lett jogerős, (de azt nagyon elhiszem, hogy az a vádlott, kit felmentett, nagyon meg volt elégedve az ítélettel.) A feltett kérdéssel azt akarom kihozni, hogy akit elitélnek, az még ha meg is van arról győződve, hoyy az ítélet igazságos, ha másért nem is, de azért, hogy önmagát mentse, nem tartja az ítéletet igazságosnak, s ennek bizonyos esetekben kifejezést is ad. Bármennyire gúnyosnak és nevetségesnek is találta a hasonlatot, ez mégis megáll, mert azt a birót, kit nem jól minősítenek, — elitélik, lebecsülik, leminősítik. Háromszor annyi szolgálati idő van a hátam mögött, mint a kartárs urnák s majdnem naponta találkozom elitélt vagy marasztalttal s nem emlékszem, hogy valaki az elitéltek közül azt mondta volna, hogy őt igazságosan Ítélték el. Az, hogy megnyugszik az ítéletben, az nem azt jelenti, hogy a vádlott illetve elitélt mások előtt is elismerje, hogy igazságosan lett elitélve. Nem felebbez, mert fél, hogy nagyobb büntetést kap, vagy unja már a sok huzakodást, vagy belátja bírája előtt, hogy bűnös volt s megérdemli a büntetést, de azért ő mégis ártatlan. Mint hivatalfőnök érdeklődöm az elzártak iránt, s kikérdezem, hogy miért ül ? És ezek előttem mind ártatlanul elitélteknek vallják magukat, hiába szenvednek, hamisan tanúskodtak ellenük. Én azt hiszem, Ujhelyen is ugy van. Tessék megkérdezni az ügyésztől. Hogy a példa visszafelé sült-e el, vagy sem, azt a közönség lenne hivatva megítélni, de közülünk egy sem. Felhoztam, hogy egy járásbiró főnöksége első évében nyilvánosan minősített s lett zavar, felháborodás. Erre a kartárs ur azt jegyzi meg, hogy ez mit sem bizonyít, a hacsak netn azt, hogy a t. járásbiró ur nem igazságosan járt el, mert valószínűleg az sem volt jó jogász.» Nyilván nem ismeri az esetet s mégis inkább hajlandó elhinni azt, hogy a jbiró rosszul minősít és rossz jogász, mint azt, hogy volt valaki a minősitendők közt, aki jó minősítést meg nem érdemelt. Ez is következtetés : Ez is igazság ! Hagyjuk uram Bacon-t, ez magas ! Kezdjük lejjebb, de alaposan! Igaz, hogy mondtam, hogy akad tszéki elnök is, aki szeszélyes, de ezzel nem mondhatom azt, hogy az azért nem igazságos s nem tud jól minősíteni. Kiszakít egy mondatot, hogy «a jogász nem mindig jó administrator» s kérdi, hogy a nem jó jogász hogyan Ítélhet meg igazságosan jogilag egy egész bírói kart ? Hát kérem ez lehetséges. Ha az a tszéki elnök vagy járásbiró gyengébb jogász is a minősitendőnél, annyira nem gyenge, hogy még minősíteni sem tudjon. Hiszen megírtam azt is — megjegyzésre nem méltatta — hogy a tszék területén működő birák nagyon is ismerik egymást. Futótűzként megy a hire annak, ki az alapos, képzett jogász, ki szorgalmas, de kisebb tehetség, ki jó tehetség, de lusta stb. Az elnök urnák csak ezt a vox populit kell figyelembe venni, s amellett jó indulattal minősíteni. És az elnökök valószínűleg — akármilyen tehetségek — ehhez tartják is magukat. Szeretném látni, hogy azt a tszéki birót, kinek a munkája többször megfordul a táblán, s kit a tábla tehetséges embernek ismer, hogy ezt a birót gyengén minősítse az elnök, de még inkább szeretném látni, hogy ez a minősítés megáll-e ! Az igazságügyminiszter urnák szavai igenis találók. De ezt kartárs ur csak később — ki tudja mennyi idő múlva — fogja belátni! Hogy a minősítés szükséges, azt ma is állítom, de tagadom, hogy a bíró az utolsó cselédnél is rosszabb lenne, mert ha a birót igazságtalanul, rosszul minősitik, az csak egyszer történik, második vagy harmadik esetnél ha utánna néz s meg tudja cáfolni a rossz minősítést, annak meg kell dőlnie. Igaz, hogy én adatokat nem gyűjtöttem, de 15 év alatt sok biró társammal jöttem össze, kiket vagy jó, vagy gyengébb jogászoknak ismertem és sok mindent megbeszéltünk. A panasz a legtöbbnél nem az volt, hogy a minősítésnél rosszul járnak el, hanem az, hogy nem léphetnek elő, dacára annak, hogy jól vannak minősítve. A mai minősítés tehát nem is olyan nagyon titkom, nem is rossz, de igen rosszak az előlépési visszonyok. Ezeken kellene valamiképpen segíteni. Sokan azt hiszik, hogy mellőzésük a minősítésen múlik, pedig dehogy! Más tolja ki őket, az elnyerni kért helyből, még pedig nem mindig érdem szerint. De erről máskor! Kartárs ur azt állítja, hogy ő és társai önzetlenül az igazságért szálltak síkra, s hogy én azt hiszem, hogy ők a főnöki szent hatalom ostromlói. Nehéz erre válaszolni, hogy ne személyeskedjünk, azért nem is teszem, csak annyit jegyzek meg, hogy kartársi kötelesség lenne feltenni a járásbirókról és elnökökről, hogy azok sem estek fejre, hogy ilyet elképzeljenek. Ki közelíti meg jobban az igazságot, azt bizzuk az olvasókra! A m. kir. Kúriának 32. számú polgári döntvénye a sommás eljárásban. Irta PLOPU GYÖRGY dr., biró a nagyváradi kir. ítélő táblánál. (Befejezés.*! A felvetett kérdés minden szempontból meg lévén világítva, a végkövetkeztetés levonása volna csak hátra, ha a kérdést csak az egymással versenyző két ellentétes véleményre tekintettel lehetne helyesen elbírálni; azonban éppen abból az okból, mert a kérdést a két vélemény közül egyik sem fogja fel a maga lényegében és teljességében, és nem a maga mivoltában taglalja, hanem annak tartalma köréből a constitutiv materialis felemet mellőzi ; szükséges az alkotó elemeket is feltárni, mert csak azok figyelembe vételével lesz lehetséges alapos végkövetkeztetést megállapítani arra nézve, hogy a két vélemény közül fenntartható-e valamelyik vagy nem, és ha nem tartható tenn egyik sem, akkor mi a helyes elvi álláspont a Kúria 32. számú döntvényének mai sommás eljárásunkban való hatályosságát illetőleg? Mind a két véleménynek elvi — principialis — tévedése a kiindulási pontban van. Mind a két vélemény a kúriai döntvény kijelentéséből, mint apodicticus suppositumból indul ki. Mind a két vélemény fennállónak, hatályosnak tekinti a Kúria 32. számú döntvényét, az elvi felfogásukból folyó azzal a sokszor kiemelt éles eltéréssel azonban, hogy a curialis felfogás a döntvényt a maga eredetiségében tartja fenn, az ellenvélemény pedig azt kiterjeszti a felebbezési bírósági ítélet meghozatalának időpontjáig. És nagyon különös, hogy egyik véleménynek sem tűnik fel, hogy maga a kiindulási pont tarthatatlan; mert miről van szó? Arról, hogy megvizsgáljuk és megállapítsuk azt a ténykérdést, hogy a m. kir. Kúriának 32. számú döntvénye a sommás eljárásban jelenleg hatályban van-e, vagy nem ? ugy de e végből nem a kúriai döntvényből, mint suppositumból, hanem a fennálló jogból, mint tényalapból, mint positivumból kell kiindulnunk azért, mert a kúriai döntvény csak jogpótló elvi kijelentés, tehát azt kell előbb mgállapitani, hogy ennek a jogpótlásnak szükségessége jelenleg is fennforog ? Elismeréssel kell adóznom a m. kir. Kúria finom jogérzéke iránt, amidőn 1886. évben a 32. számú döntvénybeli elvi kijelentést tette, mert ezt oly időpontban tette, amidőn anyagi jogunk codificálatlan volta mellett perjogunk a nehézkes irásbeliségi elv és a merev tárgyalási elv járma alatt nyögött, amidőn a felperesnek nem volt szabad a kereseten változtatást tennie, amidőn csak az volt az irányadó, ami a keresetlevélben — ha mindjárt jegyzőkönyvileg is — meg volt írva, és amidőn a kereset beadásának időpontja az azzal érvényesített jogot ugy localisálta, hogy az a jogosságot is eldöntötte. Ha a felperes keresetében azt állította, hogy az alperes neki fizetni tartozik, de nem fizet, akkor ez annyit jelentett, hogy a felperes csak azt követelheti, a mit a kereset beadásákor jogosan követelhetett, ha ellenben ahhoz nem volt jogosult követelni, mivel az alperes kimutatta, hogy rá nézve a teljesítési határidő és feltétel még nem következett be : akkor a felperest irgalmatlanul el kellett utasítani annak dacára, hogy a per során a teljesítés követelhetésének minden feltétele eo ipso beállott. Helyesen, és a jogérzéket kielégítő classicitással vetette el a Kúria ezt a merevséget, annak dacára, hogy az akkori perjog ily merevséghez hajlott. De vájjon fennáll-e ez a perjogi merevség ma is ? *i Előző közlemény a 11. számban.