A Jog, 1904 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1904 / 4. szám - Széljegyzetek a modern ügyvédséghez és a magyar ügyvédi kérdéséhez (Folytatás.)

A JOG 29 tába, tehát 1903. dec. 81-én 6-éves és ő hónapos biró voltam s kaptam pótlék-előleg cimén 133 korona 33 fillért. /33 korona 33 fillért, vagyis 66 forint 67 krajcárt. Ez a pótlék-eloleg. amely után velem, kárvallottal együtt tízezrek sóvárogtak. Most megkapták : tartsák markukat az alamizsnára. De ne panaszkodjanak, ne rekrimináljanak ; ehhez joguk nincs A pótlék kiutalása yuasi szívesség volt a miniszter részéről, sem törvényen, sem miniszteri rendeleten nem alapszik. Jogot, alap hijján, formálni nem lehet. Majd ha a javaslatból törvény lesz: alázatosan instanciázhatnak Széljegyzetek a modern ügyvédséghez és a magyar ügyvédi kérdéshez. Irta ADMETO GÉZA dr., budapesti ügyvéd, volt jogtanár. (Folytatás.*) Arra a kérdésre, hogy az ügyvédnek szabad-e a felmentés mellett plaidiroznia, ha meg van győződve a vádlott bűnösségéről, legjobban megfelelt Erskine, a hires angol ügyvéd. «Ha az ügyvéd — úgymond - a védelmet, a vád és védekezés felőli szubjektív felfogásból eredő indokokból nem vállalja el. akkor illetéktelenül a biró hivatását gyakorolja. Gyakorolja pedig az ítélkezés pillanata előtt és ez által esetleg téves, de állásánál és hivatásánál fogva annál nyomatékosabb véleményét a vádlott terhére nyilvánítja.» Az ügyvéd itt is csak szubjektív meggyőződést szerezhet s objektíve sohasem ismerheti fel a valót. A szubjektív meggyőződés pedig nem egyéb, mint vélemény, mely vélemény tévességét a főtárgyalási bizonyítási anyag ezerszer is meg fogja cáfolhatni. Azonban különösen élére van állítva az ügyvédi ethika kérdése abban az igen ritkán előforduló esetben, midőn a vádlott védője előtt beismeri bűnösségét, de mégis azt kívánja, hogy a védő ártatlansága mellett plaidirozzon. Azt kívánni, hogy a védő ily esetben köteles legyen védencét bírái előtt elárulni, hasonló volna ahhoz, hogy a pap köteles legyen a gyónásban megtudott büntettet felfedezni. A papot épugy, mint az ügyvédet, emberi intézmények a mellé az ember mellé rendelték, ki nem egyszer a kétségbeesés szélén van. Amaz bűnbánó beismerése folytán egy mindenható és végtelen jóságunak képzelt lénynél megbocsátást igér neki; emez, az ügyvéd egy életet szentelt az egyéni védelemnek, az állami és egyéni egoizmus kiegyenlítésének, amelyet az a nagyonis hipokrita felfogású társadalom mégis mint szükségest elismert. Ethikus lehet-e tehát az, ha a védő az előtte bizalmasan nyilatkozó vádlottat elárulja akkor, amidőn a főhatalom által üldözött vádlott megvédése és nem kiszolgáltatása a hivatása és amikor a lét külömböző jelenségeinek és igy a büntettek jelenségének belső indokát s valóságát átlátni és átérteni képesek úgysem vagyunk ? De hát szabad-e a védőnek az előtte bűnösségét beismerő vádlott ártatlansága mellett plaidiroznia ? E tekintetben az angol ügyvédség köréből igen érdekes példát közöl Edmund Benediki dr. : Die Advokatur unserer Zeit cimü rendkívül tanulságos munkájában. Charles Philipps angol ügyvéd abban az erős meggyőződésben védte lord Russel gyilkosát. Courvoisier-t, hogy az ártatlan. A főtárgyalás első napjának estéjén azonban Courvoisier beismer e tettét védőjének. Amidőn Philipps az első meglepetésből felocsúdott, annak a nézetének adott kifejezést védence előtt, hogy ezek szerint tehát beismerő vallomást fog tenni a bíróság előtt. A vádlott azonban kijelentette erre s kérte védőjét, hogy az utolsó pillanatig is mint ártatlant védje. Erre Philipps első gondolata az volt, hogy a védelemről lemond, azonban alaposabb meggondolás után ezt kötelességszegésnek tartotta. Mielőtt azonban egyik vagy másik irányban elhatározta volna magát, védencének ezt a vallomását a bíróság egyik tagjával, Parké bíróval közölte és tőle tanácsot kért. A biró pedig kijelentette neki, hogy nézete szerint neki a védelmet tovább teljesítenie és a bizonyítási eljárás folyamán a vádlott javára felmerülő körülményeket és bizonyítékokat a vádlott érdekében s javára érvényesítenie kell. De az egész dologban felette jellemző az, hogy Parké biró sem hagyta el bírói székét, hanem a valódi tényállásnak magánúton nyert ismerete mellett az ítélkezésnél csakis arra szorítkozott, ami a nyilvános főtárgyaláson bizonyítást nyert! Ez az angol példa felette jellemző az ottani ügyvédi karra és a bíróság ethikai felfogására, valamint ama mély belátásra, mellyel ott a büntető hatalom gyakorlása, a büntethetés jogosultsága és a büntető hatalom egyensulyositása tekintetében birnak. Nálunk ez az eset elképzelhetetlen, mert az a biró vagy főtárgyalási elnök, ki magánúton biztos tudomást szerez a vádlott bűnösségéről, ezt a tudomását titkolni többé nem *; Előző közlemény a :í. számban. fogja tudni, még ha akarná is. Ez az angol példa és az annak alapját képező felfogás az előbb felvetett kérdést igenlőleg dönti el és igy hátra marad csak az a kérdés, hogy ethikus-e ez az angol példa és az angol felfogás; összeegyeztethető-e az ügyvédség ethikájával, hogy a védő az előtte bűnösségét beismerő vádlottat tovább is, mint ártatlant védje ? Az emiitett eset mindenesetre igen ritkán fordul elő ; de ha mégis előfordul és a védő az angol biró tanácsát követi és nem mond le védői tisztéről, mindenkor nyugodt lehet eljárásának tiszta ethikus volta felől. A védő ilyen esetbeni eljárásának ethikai alapját pedig a következő belátás igazolja. Minél nagyobo a bűntett, annál jobban szörnyüködnek el az emberek, de sohasem gondolnak arra a nagy igazságra, hogy csak nagy ok idézhet elő nagy okozatot. Szörnyű okoknak kellett fennforogni ott, ahol szörnyű bűntett követtetett el. Ha pedig minden egyes esetben csak a szörnyű okozat, a szörnyű bűntett ismerhető fel, a szörnyű ok pedig nem, ugy gondoljuk meg, hogy ez tisztán csak felismerő és megállapító képességünk hiányán múlik. Ha a vádlott bűnösségét védője előtt beismeri, a védő tovább működésének ethikai alapját az az igazság adja meg, hogy a bűntett mint okozat eredménye egy egész életen át folyó okoknak. Ki tudná kiszámítani és meghatározni a vádlott egész életén át irányitólag ható, sokszor csekély jelentőségűnek látszó, de nagy horderővel biró ezerféle okoknak suly és szám szerinti hatását és ki meri tagadni, hogy ebben sok része van a környezetnek, az u. n. milieu-nek s a társadalomnak ? Nem lehet-e utolsó mentsvára a vádlottnak, hogy az őt büntetni akaró társadalommal szemben a maga ártatlanságát illetőleg annak hangoztatását viszi harcba, amely társadalom berendezésénél és felfogásánál fogva tettének indirekt részese. Az a társadalom annak fejében, amit berendezésével és felfogásával vele szemben egy egész életen át elkövetett, mintegy kárpótolva őt ezért, megadta neki a védelem szabadságát és melléje rendelte egy embertársát, ki jog- és törvénytudásával, valamint egyéb szellemi képességeivel ezen mintegy revanche-wétéihen őt támogathatja, sőt az angol felfogás szerint őt támogatni köteles is, anélkül, hogy működésének ethikai alapját egy percre is elveszítené. Mit érne a védelem szabadsága, ha a védence ártatlanságának hangoztatását nem vihetné bele a harcba és a védelem módját s irányát nem maga szabhatná meg és mit érne a védelem szabadsága, ha a vádlott avval szemben se lehetne őszinte és avval sem beszélhetné meg a védelem módját és irányát, kit a társadalom épp azért rendelt melléje, hogy e harcban támogassa. A felvilágosodott társadalom büntető hatalmának erejét s súlyát a védelem szabadsága által gyengíteni kívánja, nehogy büntető hatalma túltengjen. Ha helyes az a modern felfogás, — aminthogy az is, — hogy a vádlott egyedüli joga tagadni és ártatlanságát hangoztatni és ez neki súlyosító körülményül be nem tudható, ugy legalább is következetlenség azt állítani, hogy a védőnek nem szabad az előtte bűnösségét beismerő vádlottat mint ártatlant védeni, holott a védő épp azért rendeltetett melléje, hogy őt a harcban, a védelemben támogassa, a vádlottnak pedig joga, hogy a védelem módját s irányát ő maga határozhassa meg, mivel ő e tekintetben a legközvetetlenebbül érdekelt fél. De másrészt a védő ily esetbeli továbbműködésének ethikai alapot ad a büntetés lényege és belső valósága. Amidőn az emberek társasággá alakultak, ugy rendszabályokat állítottak fel, melyeknek megszegéseért a cselekmény elkövetése előtt büntetést helyeztek kilátásba, mint ellenindokát azon többi számtalan indokkal szemben, melyek az illetőt a büntetendő cselekmény elkövetésére netalán csábítanák. A büntetés jogosultságának alapja tehát csakis az emberi társaság, az állam, azonkívül büntetési jogosultság nem létezik. A büntetés ezen lényege pedig abban leli alapját, hogy az ember szabad akarattal nem bírván és az emberi akarat a jellem és körülmények által határoztatván meg, szükséges, hogy a büntetés kilátásba helyezésével oly erős motívumok szolgáltattassanak az egyénnek, melyek ellensúlyozzák azokat a motívumokat, melyek őt esetleg oly cselekmény elkövetésére birnák, melyet az állam büntető-cselekménynek nyilvánít. Ennélfogva a büntető-törvénykönyv nem egyéb, mint azon motívumok gyűjteménye, melyek arra valók, hogy az ember akaratát a társadalom- és államellenes cselekmények elkövetésétől, vagyis a büntetendő cselekmények elkövetésétől távol tartsák. Azért is a büntetés mindig a jövőt tekinti és nem a multat és ez különbözteti meg a büntetést a bosszútól. Mert minden jogtalanságnak fájdalom okozás általi megtorlása a jövőre való I tekintet nélkül — bosszú és ennek nincs és nemis lehet más ) célja, mint az, hogy a saját magunk által másoknak okozott fájdalom szemlélése által a nekünk okozott bántalom, fáj-