A Jog, 1904 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1904 / 4. szám - Költség a járásbirósági büntető ügyekben. 2. [r.]

A JOG 27 Költség a járásbirósági büntető ügyekben. Irta RÉVÉSZ ERNŐ dr„ szabadkai ügyvéd. X IL Azt mondja a cikk, hogy a járásbíróság előtt az ügyvéd «közvetitése» a fél és a bíróság közt «merőben» fölösleges; a legtöbb esetben elenyészőleg kicsiny a magánvádló ügyvédjének a szerepe; ha az eset közvádas, akkor igazán csak «címzetes* részt vesz a tárgyalásban, a fél maga is el tudná látni és átlag véve ugyanez áll a védelemre is, legfölebb, hogy ukiskoru vagy a buta» vádlott mellé «lehet» előnyös a védő megvolta, ámbár ekkor sincs hiba, ha védő nincs, mert a biró úgyis ügyel, hogy hátramaradása ne legyen a vádlottnak, tehát a ((közérdek sem a vád, sem a védelem képviseletében nem kiván ügyvédi beavatkozást.)) Ami a védő diját illeti : azt úgyis az fizeti, aki a védőt — kellett, nem kellett — választotta. Volenti non fit injuria. De — fájdalom! — a magánvádló ügyvédjének a járandóságáról nem lehet az ítéletben kimondani, hogy az behajthatatlan. Ennélfogva rendszerint a megbízóval kell viseltetni és korrektivummal az ügyészségi megbízottak számát kell szaporítani, hadd legyen minden tárgyaláson jelen a közvádló ; különösen meg kellene bízni azzal is, hogy a gyámoltalan vádlottak érdekében is tegyen előterjesztéseket és — nyilván a végből, hogy ezt a képtelen hivatást teljesíteni több kedvünk legyen — «megfelelően» dotálni kellene őket. Mindez senki ember fiának az érdekét nem sértené, sokkal több lenne a kibékülés, mint ma ; morálisabb is lenne, a magánvádlók igen ritka esetben fordulnának az apró pörükkel ügyvédhez; aki mégis megcselekedné : meginná a levét, a föld pedig vigan forogna a saját keserű levében. Eddig van. Quel embarras de — pauvreté! A világ addig haladt, fejlődött, erősödött, világosult föl, hogy a perrendünk a vád és a védelem előbb-utóbb teljesen megvalósulandó egyenjogúsítása felé nagyon nagy lépést tett : miglen most kioktatnak bennünket, hogy a kisebb ügyekben ugyanazonegy kézre bízandó mindkettő. És ez így jó. Csak éppen jobban kell megdijazni az ügyészségi megbízottat. Ez a titok megfejtése. Eleget viaskodtunk az ügyiéiegyenlőségért, hogy sub titulo «közérdek» agyonra ne tapostassák az egyén érdeke. Az | ügyfélegyenlőség elve a legideálisabban ugy lészen megvalósítva, hogy a két ügyfél ugyanazon egy személyben egyesül. Ugyanaz védjen is, aki vádol. Az ember úgyis a legobjektivebb szubstancia a teremtésben. Alkalmatos erre a kunstra. Ha a két ügyfél beleszorul egy ügyfélbe ugy, hogy nem is mixtum compositum válik belőlük, hanem vegyileg elegyül: *) Előző közlemény a 3. számban. lesz a kettőből egy. Ahhoz nem kell sublimior mathezist tudni, hogy minden numerus egyenlő önönmagával. Ez aztán elysiumi ügyfélegyenlőség. Ámde, hogy a haladás még tökéletesbüljön, ha egyáltalán lehetséges az : miért ne csinálná meg a biró maga, ő egymaga, az okos vádlottakért is azt, amit a cikk a «butákért» kiván vele megcselekedni ? Hát hiszen csak nem jutalmazza az I államhatalom prémiummal az észbeli fogyatékosságot ? Miért ne végezhetné el maga a biró az egész históriát ? Miért ne gyüjtené ő egymaga a vád, a védelem adatait egyaránt r Miért ne lehetne az ügyészségi megbízottak nélkül is megélni ? Hiszen olyan sokáig megvoltunk nélkülük. Akkor is a biró volt a vád öntudatlan képviselője, az igazságot tudatosan kiszolgáltató személylyel egyesültében. Most még csak a védelmet is rá kell bízni. Punktum. És — persze —szintén jobban dotálni. Még annál inkább jobban. Közbevetőleg legyen mondva: a jobban-dotálással — tréfán kivül — mindenki rokonszenvez. De már a jogkörök csak maradjanak meg ugy. ahogy vannak. A biró — röstellem, hogy ilyen elérni kérdéssel bíbelődöm — nem lehet objektív, ha magára hagyatva maga szedi össze a vád és a védelem adatait és ha mindezeken kivül maga is itél. Még a vizsgálóbiráink nagy része is a vád érdekében egyoldalú ez idő szerint. Az emberek vérében jobban fel kell szívódnia az ügyfélegyenlőség, közérdekből — igenis abból! — múlhatatlanul szükséges, közérdekből el nem engedhető megvalósulása után való vágynak, mint ahogy az mai napság él, a Bpts első esztendeiben. Pedig a vizsgálóbíróra érdemi határozatok nincsenek bizva. Nem látja tisztán a cikk az ügyvéd hivatását. Az ügyvédszakértő díjazott megbízottja a félnek. A fél bizalommal fordul hozzá, mert tisztában van vele, hogy a magánérdekek harcához folyamodik. Elmondja a történetet minden részletében. Módot enged neki belevilágítani az eset motívumainak a redőibe. Az ügyvéd a közvetetlen beszélgetés révén tisztába kerül vele : ahhoz füződik-e érdek, hogy békésen oldassék meg az ügy, az-e a kívánatosabb, hogy büntetés érje a jogrend megsértőjét, akarom mondani azt, aki az egyént sértette. Igyekezettel, ügyszeretettel nyomoz, kutat, tépelődik, mérlegel. Azért is, mert az ő egyéni reputációja a tanácsai alapos voltához van fűzve. Belénevelődnek a magánérdekek hivatásszerű harcosának az erényei. Könnyű hozzáférkőzni: az a tiszte, hogy az ügyes-bajos embert kihallgassa. A felével bizonyos érdekközösségbe kerül. (Ismét az ügyvédek személyeskedése). Hisz a munkája diját is a felétől kapja. Türelmes a fele végighallgatásában. Nem tudhatja, hogy el nem hallgattat-e vele az ügyre jelentőséges mozzanatot, ha belefojtja a szót. A közvádlónak, a bírónak ehhez sem ideje, sem kedve nincs. Az igazság kiderítésének a vágya pedig nem elég A jelenlegi társadalom milliók tomboló egoizmusának terrénuma. És e nagy harcban, amely egyidejű az emberiség történetével s amely még mindig tart a társadalom és az állam között, a döntő csata még nem vívatott meg. Az ókorban az állami mindenhatóság és a hellén-római nagyszerű állami pantheismus el tudta fojtani az egyesek törekvését. De korunk a társadalmi kérdések kora. És a nemzetállam még mindig nem birkózott meg a társasági állammal. A nemzetszuverénitást mind a tudomány terén, mind pedig a gyakorlati életben folyton veszélyezteti az egyesek törekvése, a társadalomnak mindenekre kiterjedő hatalma. Ez az örökharc az emberiség életében. Örök ez a harc, mint amilyen örök az ellentét az egység és sokaság logikai kategóriái között. * * A világ folyását vizsgáló gondolkozó sokszor kétségbe esik. Azokat az eszméket, amiket ő belegondolt ebbe a világba, nem igen látja megvalósulni. Kétségbeesik, mert szüntelen látja az őrült, célját tévesztett, vagy talán célt nem is ismerő játékot. Talán igaza van Hegelnek: a történelemből megtanuljuk azt, hogy az emberek soha semmit sem tanultak a történelemből. De talán még sem érdemeljük meg ezt a megleckéztetést. Az emberiség mindinkább képes lesz megérteni a történelmet, s talán tanul is egyetmást belőle. A történelmet szemlélve és megértve, azt találjuk, hogy az emberiség nagyon hasonlít a nehezen fejlődő, de fejlődésképes gyermekhez. Lassan, nehezen halad előre, de azért mégis haladást látunk, eredményeket tudunk felmutatni. Persze: ha a csillagok közül tekintjük a földi eseményeket, bizony aligha* konstatálhatjuk a fejlődést. A hangyaboly fejlődése igazán nem változtatja meg a csillagok járását. Vagy ha a végtelen időt szemléljük és benne az örök változást és az örök mozgást, ugyan miféle célt tudnánk kitalálni az emberiség számára ? De mi emberek vagyunk. Ne tekintsük Isten szemével a világ folyását. Gyarló emberi eszünkkel, mindenben keressük a célt, s szemeinkkel, amelyek a dolgok végtelenségét belátni képtelenek, mindenben meglátjuk a célpontot. Lehetséges, hogy ez a célpont csak illúzió, valójában pedig nem egyéb ez, mint gondolkozásunk és látásunk nyugvópontja ? ? I ! . . . . . . Az emberiség, ez a hatalmas nagy lény, folyton fejlődik. Fejlődik, mert közeledik azokhoz a célokhoz, amelyeket mi elérendőknek tartunk. A világ célja az erkölcsösség megvalósítása. Legalább mi a világnak más célját nem tudjuk megérteni. A matéria nehézkedése. a növény vegetálása, az intelligencia magára eszmélése, fel az öntudatosság legmagasabb fokáig, mind csak ennek az egy célnak érdekében történik. A világnak végcélja az erkölcsösség megvalósítása. Az erkölcscsel karöltve jár a jog. Talán csak alsóbb foka a jog az erkölcsnek, talán csak a másik, külső oldala. Bármint álljon is a dolog; jog és erkölcs ikertestvérek. A jognak az erkölcshöz való ezen szoros viszonya képezi egyúttal azt az állandó kapcsolatot, amely a jogot minden időben az erkölcsi eszmékhez füzi. Az emberiség ^életét,.legalább külsőleg, a jog szabályozza. A jognak tételei térben és időben változók. Mondhatjuk : min-