A Jog, 1904 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1904 / 3. szám - Jogbölcselkedés. Folytatás - Költség a járásbirósági büntető ügyekben. 1. [r.]

A JOG 19 Hátrább, ügyvédek az agarakkal! Az obligát frázis bele van teremtettézve ebbe a cikkelybe is — persze : az ügyvédi kar tekintélye, lévén a kar tekin­télye — tudjuk — az igazságszolgáltatás egyik «tényezője» ; az exisztenciális érdek . . . már ahogy ezek a cafrangok szólani szoktak. A frázisokkal nem foglalatoskodom, inkább az érdem­ben való állításokat próbálom szemügyre venni. Azon kezdi a cikk, hogy a járásbirósági Ítéletek ((legna­gyobb részében» többre rug a ((képviseleti költség», mint a bün­tetés összege ; van rá eset, hogy a hatszorosánál is nagyobb. A járásbíróság elibe tartozó ügyek vádlottai között leg­több a «szegény, keze munkája után élő exisztencia» — aki, hogyha a védőjének vagy 20 korons dijat, a másik fél ügyvéd­jének 30 koronát köteles fizetni, egész havi keresményét veszti és gyakran megesik, hogy az egész munkásfamilia éhezik hetekig azért, mivel 1. az apjuk ittasságában valami gorom­baságot talált mondani. 2. mivel sok esetben még végrehaj­tási költségek is szaporítják a föntebb megénekelt költsé­geket. Mindezeknél fogva — véli a cikk — a járásbirósági eljárásban az ügyvéd dijait «rendszerint)) a saját felével kel­lene fizettetni. Alább rátérek, hogy az ügyvédi segítségnek a járásbiró­sági ügyekben mily csekélyke jelentőséget tulajdonit a cikkíró, egyelőre elég volt fölmarkolni ennyi tévedést. Hát én nem tudom, hogy Újpesten, ahonnét a cikkíró a gyakorlata javát merítheti, ho^y áll a dologj; koncedálom, hogy ott a «képviseleti» költség olyan nagy arányokban szokta a pénzbüntetés summáj;'t meghaladni; viszont szíveskedjék a cikkíró nekem koncedálni. hogy az máshol széles a hazában sehol sincs igy. A gyakorlat egész egyszerűen az, hogy ha teszem a vád becsületsértésére irányul, a főmagánvádló ügyvédje följelentést szerkeszt és megjelenik az első tárgyaláskor, amit nem lehet megtartani, mert a tanukat a bíróság elfelejtette megidézni; a másodikon, amelyen csak az egyik tanú talált megjelenni s a másik azt izeni az egyikkel, hogy ő beteg, a harmadik tárgya­láson, amelyen már megjelen a másik tanú is és a bíróság ítéletet hoz : az ilyen esetben 20 koronákat szoktak az eljárást költségnek ama része fejében megítélni, amely a főmagánvádló ügyvédjének a díjazására esik. Ez az átlagos díjazás. És apotiori fit denominatio. Hogy az ilyen díjazás nem felel meg sem annak a bizonyos exisztenciális érdeknek, sem annak a bizonyos kari tekintélynek, sem annak a bizonyos igazságszolgáltatási tényezőségnek : azt csak nem kell bizonydokolnom ? Nemis beszélek róla, hogy az ügyvéd a becsületsértés körülményeinek, az eshetőleg megesett viszontsértegetésnek, a tanuk bizonyitóképességének a megállapítására majdnem mindig számbavenni való időt mulaszt, mert a paraszt szörnyen hosszú lére szokta ereszteni a mondókáját. Azután : azok a tárgyalások sem esnek meg olyképp, hogy a bíró kilenc órakor végzi el valamennyit: tárgyaltunk mi már azért a klasszikus öt koronáért délben is és őgyelegtünk a tárgyalásra vártunkban reggeli 9 órától fogva, a bíróság nem-tulságos komforttal kibélelt fészkében. Ezeket azonban nem veszi tekintetbe senki: az eset apró-cseprő. A cikk is a nagy dolgokkal, az esküdtbiróságiak­kal támaszt el bennünket, ügyvédeket. Fizessenek bennünket ott, ahol a vádlottak nyaka forog kockán. Azt persze nem tudja, aki nem tudja, hogy a törvényszéki és legkivált az esküdtbirósági ügyek vagy nyolcvan százalékában hivatalból rendelnek ki bennünket védőkül és ilyenformán az esetek nagyon nagy számában az a dicső tudat a fizetségünk, hogy az államnak közérdekből működő és közpénzekből díjazott közege, a közvádló mellett ugyancsak közérdekből dolgozunk — díjtalanul. Elég az ahhoz : az esetek túlnyomó többségében a föl­jelentésért, egy-egy tárgyalásért — tartott légyen a várakozás akárme Idig — öt-öt koronák járnak az ügyvédnek. Az idő­mulasztást latba vetik minden más olyan ember díjazásában, aki a napi keresetéből él vagy általán : aki szabad hivatást gya­korol, — csak éppen az ügyvéd idejét nem becsülik meg minálunk. A cikk ugyan azt véli, hogy az ügyvéd «merő időmulasztását tisz­tességesen kell honorálni)), ám ezt a bírák hébekorba és leg­fölebb csak akkor vallják, ha az újságba cikkelyt irnak. Az igaz, hogy a biráinknak, a köztisztviselőinknek nincs is igen érzékük ehhez a kérdéshez. De ez más lapra tartozik. Szóval, oda konkludál a cikk : «fontos büntető-politikai | érdek, hogy a kisebb deliktumok üldözésének terén a terhel­i tet a büntetésen kivül más valami ne sújtsa*. (Ezért fizesse a főmagánvádló az ügyvédje dijait, ha a j vádlott bűnös is). Nos : nem szeretem a malíciát, de azért a tollam hegyére I tolaksz-k a kérdés, amint következik : Mesgyeigazitási pörben, szörnyen apróban, kiszáll a bíró a joggyakornokkal a községbe, amely a bírósági székhelytől nem tudom 28, vagy 30, vagy hány kilométernyire vagyon. A falubéli tanuk a helyszinére voltak idézve; azok, akiknek az lett légyen a hivatásuk, hogy a régi mesgyét mutassák meg. De a tárgyalás napján országos vásár volt a szomszéd városban : a tanuk oda mentek, hát a tárgyalásra nem jelen­tek meg, a bíróság pedig fideliter haza szállt. Tessék nekem elhinni, hogy a bíróság nem ágált semmiféle fontos jogpoli­tikai érdekkel és nem mondotta, hogy az egész disputa nem ér annyit, amennyibe az egyszeri kiszállás kerül ; sőt: jóllehet vasúton mentünk ki, és vissza, a rendszeres kocsibért számí­totta föl és vonta le az előlegezett költségekből. Ez pedig igy történt, amiként mondom. Tudom, mert az az ifjú, ki a nemzet nagy énekesét .... majd hová is beszélek: mert az egyik hivatalos perszóna, a joggyakornok — én valék. Azt mondottam az imént, hogy mindezeknél fogva kér­dezni fogok valamit. De már csak inkább meg nem kérdezem. Fájdalmas a cikkirónak, hogy azokat a költségeket sok esetben végrehajtás utján «érvényesitik» és — persze — «ezzel uj költség merül föl». Hát ugy van az, ha az ember nem tartja féken a fan­táziáját. AÍ ügyvéd tudja a felétől, a perből, hogy az a másik em­ber napszámos, ha napszámos. Tudja a gyakorlatából, hogy a napszámos szobájában rendszerint és csekélyke, előre nem sejthető kivétellel, csak annyi az ingóság, hogy az árverési költ­' ség se kerülne ki a vételárból, hogy tehát a bíróság az árve. stanciájából származik | Grotius), ugy hogy azon maga az Isten j sem változtathat, mint amiképp nem változtathatja meg az Isten a mathematikai igazságokat; Istennek hatalmában állott az embert másnak teremteni, mint amilyennek tényleg terem­tette, de miután a valóságban ilyennek teremtette s a jogi elvek pedig magából az ember lényegéből származ­nak, azokat Isten éppoly kevéssé változtathatja meg, mint a kétszerkettő igazságait. aSőt ha nem is léteznék Isten, vagy ha az Isten az emberi dolgokkal nem törődnék, mint embe­reknek mégis lenne természetjogunk)) (De jure belli et pacis, prol. 11). Mondották, hogy a jog észparancson alapszik (Kant), mig másoknál a jog az észnek dialektikai processzusa folytán fejlődik (Hegel) ; vagy pedig az abszolútum piodukálja a jogot a maga nagyszerű evolúciójában (Schelling) stb. stb. De más­felöl magtagadtak a jogtól m;nden objektív létet ; majd az állam a maga fennállásának eszközéül és biztosításáért teremti meg a jogot (Hobbes); majd valamely eudaimonisztikus cél elérésére születik meg a jog (ha a konzekvenciákat megvon­juk, ezt tanítja Thomasius ; MacchiallmáX pedig éppen csupán politikai célt szolgál a jog) — mig végre akad ember, akad 1 gondolkozó, aki fennen hirdeti: «Recht ist, was Mir recht ist,» sőt legújabban az individuum teljes emancipációjának korában, az egyén abszolút szabadságában kéjjel úszva, Nietzsche az erősebb jogát, a borzasztó, minden erkölcsi alapot nélkü­löző jus fortiorist támasztja fel abból a sírból, amelyről azt hittük, hogy a kultúra és a humanizmus örök időkre elhantolta. A khaoszból hol találjuk meg a kifelé vezető utat ? Miféle joggal csatlakozhatunk a jogi idealizmus hivői mellé és minő joggal támadhatjuk meg a jogi idealizmust? Objektív, tudományos gondolkozásunk közben nem sza­bad csupán egyéni hajlamunkat követni; nem szabad, hogy az ész a szív után induljon. Kínos dilemmánkból kisegít bennünket egy még kínosabb kérdés, amely kérdésre csak ugy tudunk tudományos feleletet adni, ha állítjuk, hogy semmit sem tudunk és semmit sem tudhatunk; ha a borzasztó ignorabimus-hoz fordulunk. Az objektív lét kérdését értem. Épp ugy, miképp nem állithat­juk tudományos bizonyossággal, hogy a rajtam kivül levő­nek gondolt és tőlem független mindenség létezik (Berkeley, Kant), épp oly kevéssé tudunk felelni étre a jogtudomány legnagyobb kérdésére: hogy az isteni, ideális, a természeti, észjog, egyszóval a jog an sich létezik-e vagy sem? (az emii­1 tett kifejezések ugyanis mind egy dolgot, egy értelmet fejez­nek ki : a jog an sich-nek. különböző, a gondolkozás történeté­ben felmerült elnevezései ezek). A Kant titokteljes Ding an sich-)e nemcsak határfoga­lom, hanem egyszersmind egy nagyon problematikus fogalom.

Next

/
Thumbnails
Contents