A Jog, 1904 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1904 / 27. szám - Kellő védelemben részesiti-e büntető judikaturánk az emberi életet?

212 r. JOG nek, — aki ügyvédi meghatalmazása alapján, de úgyis, mintáid a vhtási kérvényt, mint megbízott ügyvéd ellenjegyezte és megbízója nevében a végrehajtást is szorgalmazta és akire nézve az iratok közt nincs nyoma a felfolyamodó által felhozott azon körülménynek, hogy időközben képviseleti joga megszűnt vo/nm (tehát negatív bizonyíték!!) — még 1903 augusztus 14-én szabályszerűen kézbesittetett. Ezen végzés ellen a kézbesítés megtörténte után csak 1903 november 3-án, tehát a törvényben előirt 8 napon tu' (de ha az érdekelt fél csak akkor nyert tudomást az egész dologról!!), ekként az I. bíróság az 1881 : LIX. t.-c-nek a végrehajtási eljárásra is irányadó 27. §-a értelmében törvényszerűen utasította vissza. (Csakhogy itt az a döntő kérdés, hogy mely időtől számítandó a törvényes határidő letelte?) II. A kir. ítélőtábla az 5,8.12/903. sz. I b. végzést helybenhagyja az abban fogklt indokoknál fogva és azért, mert: az 1881 :LX. t.-c. 153. §-ának azon rendelkezése, hogy az árverési hirdetmény az érdekelteknek, a hirdetményi idézés mellőzésével, a keresetre hozott első végzésre előirt szabályok mellett kézbesítendő. — megsértve nem lett, mert a meghatalmazott ügyvéd és a végrehajtó képviselője az első végzések átvételére is jogosult! . . . . A tábla itt egy elvi enunciatiót tesz, annak ii dokolásával és bizonyításával azonban adós marad. Belenyugodhatunk-e az ilyen «sic volo, sic jubeo» ítélkezésbe ? Révai Lajos dr. . Kellő védelemben részesiti-e büntető judikaturánk az emberi életet?*) Irta OBLATT SOMA dr., Budapest. Ujabban ugy a büntetőjogi irodalomban, mint a büntető igazságszolgáltatás terén a vádlottra nézve annyira kedvező, de a közbiztonság szempontjából annyira kedvezőtlen irányzat tőit utat magának, hogy ezen hyperhumánus igazságszolgáltatással szemben immár állást kell foglalnunk annál is inkább, mert a büntető hatalomnak ez a lanyha kezelése éppen a legsúlyosabb, az ember élete ellen elkövetett bűncselekmények fenyítése terén kapott lábra. Vádlottnak «töredelmes vallomásán, «büntetlen előélete», vagy egyéb «hasonló», kierőszakolt enyhítő körülmények elegendők szoktak lenni arra, hogy a gyilkost — ki a legsúlyosabb büntetést érdemelné. — 10 .2 évi fegyházzal futni engedik és a feltételes szabadlábrahelyezés — kétes célszerüségü — intézményével ezt a még aránylag enyhe büntetést is részben illuzóriussá teszik. A súlyos bűncselekmények gyakorisága mellett a súlyos büntetések ritka volta előidézte azt, hogy közbiztonsági állapotaink bizonyos vidékeken, valamint különösen fővárosunkban egy már rég elmúlt korszak közbiztonsági viszonyaira emlékeztetnek. A bűnözés ma már egy több-kevesebb kockázattal összekötött vállalattá fejlődött, mely a legtöbb esetben még annyi kockázattal sem jár, mint pl. egy északsarki expedíció. A bűnös tudja, hogy 5 — 6 évi, vagy — ha nagyon roszszul megy—10 —12 évi fegyházra elkészülve kell lennie : ez bár nem teszi rá nézve kívánatossá • a vállalatot, de viszont azzal az elriasztó erővel sem bir, mely őt a bűncselekmény elkövetésétől visszatartani képes volna. Pedig hát miért büntetünk, ha nem azért, hogy megakadályozzuk ujabb bűncselekmények elkövetését ? A büntetés nem öncél, hanem eszköz bizonyos cél elérésére ; ezt a célt, vagyis a bűncselekmények számának apasztását pedig csak erre alkalmas eszközzel valósithatjuk meg; legyen tehát a büntetés olyan, mely súlyánál fogva visszatartani, elriasztani képes ugy a bűnöst, mint a bűnös hajlamuakat további bűncselekmények elkövetésétől. Nem uj dolgok ezek; ezeket az elveket régóta ismeri már ugy a büntető jogtudomány, mint a büntető judikatura : csak nem alkalmazza. Ha Gelber Baruch büntetését 15 évre szállítja le a Kúria, ha Erdei ékszerész gyilkosát 6 évre ítélik, ha a többszörös rablógyilkos Dér-ék — a Kúria által kellő védelem hiánya miatt feloldott halálos ítélet után — másodízben csak 15—15 évi fegyházra ítéltetnek: akkor méltán kérdezhetjük, vájjon eléggé megvédi-e az állam büntető hatalma az ember pótolhatatlan és épp azért legdrágább javát, az ember életét ?. . . . Nem, — legalább nem addig, mig büntetőtörvényünk különféle kedvezményeket biztosit éppen a legnagyobb bűnösöknek s mig a Kúria beleártja magát a király személyes joghatóságába — lépten-nyomon kegyelmet osztogatván. Ha a Kúria nem fog visszariadni attól, hogy minden egyes esetben kiszabja *) Szükségtelen hangsúlyoznunk, hogy a cikk Írójának nézeteivel korántsem azonositjuk magunkat. A szerkesztőség. a legsúlyosabb büntetést (nem gondolok épen a halálbüntetésre !), valahánysz jr ennek tárgyi és egyéni kellékei fenforognak, akkor az alsóbiróságok is másként hozzák ítéleteiket; és ha a törvény a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetőitől meg fog vonni bizonyos kedvezményeket, melyek részükre ma még biztosítva vannak és ha ennek folytán legsúlyosabb büntetéseiknek meg lesz az óhajtott és okvetlen szükséges elriasztó hatásuk: akkor inkább remélhető, hogy a kriminalitás apadni és a közbiztonság emelkedni fog. Hogy a Kúria milyen gyakorlatot kövessen, ezt csak maga a Kúria határozhatja meg; tehát a javulás ezen a téren a Kúria mindenkori bíráinak bölcsességétől függ ; erre vonatkozólag csupán azt a kívánságot kell hangoztatnunk, hogy a Kúria ne csupa érdemekben megőszült, koruknál fogva a megbocsátásra és kegyelmezésre hajló birákból álljon, hanem be kell ide fogadni a tágabb értelemben vett fiatalabb jogászi generáció legkiválóbb elemeit is. Utóvégi e nekünk csak egy «Kúriánk» van, elvárhatjuk tehát, sőt követelnünk kell, hogy ez valóban a legkiválóbb jogászi testület legyen és hogy itt ne csupán egy irány hívei foglaljanak helyet, hanem alkalom nyujtassék az ellentétes jogi irányok mérkőzésére, miből végeredményül a leghelyesebb, az élet követelményeinek éi az igazságszolgáltatás gyakorlati céljainak legmegfelelőbb irányzat fog kiforrni. Ami pedig a törvényhozást illeti, — nem akarván ezúttal a büntetőtörvénykönyv minden ide vonatkozó részeire kiterjeszkedni — csupán az életfogytiglani fegyházbüntetést és ezzel kapcsolatban a feltételes szabadlábrahelyezés intézményét emlitem fel, mint amely utóbbit az előbbinél feltétlenül és első sorban megváltoztatandónak tartom. Két legsúlyosabb büntetési nemünk a büntetőtörvénykönyv szerint a halálbüntetés és az életfogytiglani fegyház. Felesleges elősorolnom azon okokat, melyekkel a halálbüntetés ellenségei ezen büntetési nem célszerütlenségét bizonyítani szokták ; én mindezt elfogadom és épen ezért a halálbüntetést — de lege ferenda — nem is sorozom a rendes büntetési nemek közé. Marad tehát egyedül az életfogytiglani fegyház, mint a legsúlyosabb büntetési nem és egyúttal — de lege ferenda — a halálbüntetés helyettesitője. Természetes és kézenfekvő követelmény tehát, hogy az életfogytiglani fegyházbüntetés példás szigorúságú, tényleg visszatartó, — hogy ne mondjam — visszariasztó legyen. Hogyan hajtják végre ma ezt a büntetési nemet? Az életfogytiglanra elitélt fegyenc 1 évet magánzárkában tölt, melynek elteltével a közös munkatermekben foglalkoztatják, csak ugy, mint a többi fegyencet; 15 év után pedig 100 közül 99 esetben feltételesen szabadlábra helyezik. Az egy évi magánzárka az egész büntetésnek legsúlyosabb fázisa; de vájjon nem kevés-e egy évi magánzárka az életfogytiglani fegyházra elitéltnek? — egyfolytában elég, sőt sok is, de arra, hogy a büntetést valóban súlyossá tegye, — kevés. A magánelzárás az életfogytiglani fegyháznál oly módon volna szabályozandó, hogy ez egyfolytában sohase tartson tovább félévnél, de egyszer és mindenkorra átesni se lehessen rajta, hanem időközönként (mondjuk 5 évenként) megismétlődjék. Ami mármost a 15 év múlva bekövetkező feltételes szabadiábra-bocsátást illeti, ezt az intézményt az életfogytiglani fegyháznál egészen kiküszöbölendőnek tartom, mert csak ugy tudjuk ezt a büntetési nemet olyanná tenni, mely— a szabadulás minden reményének hijjával levén — valóban elrettenteni képes az embereket és amelylyel esetleg örökre ártalmatlanná lehet tenni bizonyos kártékony individuumokat, — a mit ma csak a jóval emberietlenebb halálbüntetéssel tudunk elérni. Lehetnek természetesen egész kivételes és méltánylást érdemlő esetek, rmkor az anyagi igazsággal ellenkeznék valamely életfogytiglani fegyházra itélt egyént örökre a fegyházban fogva tartani, de a kivételes esetekről már akkor gondoskodott, az alaki és anyagi igazság ilyetén összeütközéseire már akkor gondolt a törvény, midőn a királynak megadta a kegyelmezési jogát ; ezt tehát a fenti esetben is alkalmazni lehetne. Imént vázolt elveim és a büntetőjudikaturának — csupán hozzávetőleg érintett — megváltoztatására irányuló fenti óhajaim reakcionárius színezetűek : első tekintetre mintha visszafejlődést javasolnának a jelen állapottal szemben. Pedig meggyőződésem, hogy a büntető igazságszolgáltatást a vádlottra kedvezőtlen irányban kell reformálnunk, különben közbiztonsági állapotaink fognak visszafejlődni. De különben sem visszafejlődésről, csupán visszalépésről van itt szó; mert törvényhozóinkat annyira elkápráztatta a munkálataikban vezércsillagul szolgált ezen elv: «mindent a vádlott javára, semmit a vádlott terhére !» hogy többet tettek egy ' /épéssel, mintsem kellett volna. PALLA6 RÉ8Zv£ NY TÁMASAO NYOMDÁJA BUOAPÉSTBI.