A Jog, 1904 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1904 / 2. szám - Kúriai gyakorlat kereskedelmi ügyekben

A JOG folytonos hullámzásában a maga helyét, amelyet a megbízás folytán az adott esetben elfoglal, derekasan és becsületesen megállja. Ügyfele érdekeinek és jogainak érvényes.tésében azonban csakis fele érdekeire és jogaira szabad tekintettel lennie és azért is ebben a meggyőződése szerint legcélravezetőbb utat kell választania, ha ez az ut mindjárt rövidebb is és ez által akár ambiciójában vagy hiúságában, akár pedig anyagi tekintetben rövidséget szenvedne is. Nagyot vét például az ügyvéd az ügyvédség ethikája ellen, ha nem minden erejét és tudását használja fel arra, hogy valamely bűnügy már a vádtanács által megszütitettessék, hanem akár ambíciójának vagy hiusá gának kielégítése végett, akár nagyobb honorárium elérése miatt az ügyet a főtárgyalásra viszi és ez által felét ok nélkül a vádlottak padjára juttatja, habár ez minden kockázat nélkül megtehető is volt. Hogy a már kifejtett egyéni egoizmus érvényesítése és védelme kiinduló pontja és alapja az ügyvédi ethikának, kitűnik ügyvédi rendtartásunk 47. §-ának második mondatából, mely szerint «az ügyvédnek nem szabad ugyanegy időben és ugyanazon vagy avval lényeges összefüggésben álló ügyben mindkét felet képviselnie, valamint oly ügyben, melyben az egyik felet képviselte, később a másiknak tanácsot adnia vagy ügyvédi szolgálatot teljesítenie)-. Ennek a törvényes rendelkezésnek nem volna érte!me, ha az ügyvédnek hivatása volna a bírót az úgynevezett anyagi igazság érvényrejutásában segíteni vagy valamely abszolútnak hitt igazság elérésére közreműködni. Az ügyvédi ethikát oly módon konstruálni, hogy az ügyvédnek csak azt az ügyet szabadna elvállalni, melyet ő meggyőződésből képviselhet, az ügyvédi hivatás és működés teljes félreértésén alapszik. A meggyőződést az ügyvédség ethikájából teljesen ki kell hagyni, nem azért, mintha azt az elvet akarnók felállítani, miszerint az ügyvédi ethika a meggyőződés megtagadásán alapszik, hanem azért, mert a meggyőződésből való képviselet nem lehet reális és igazságos alapja az ügyvédi ethikának. Az ügyvéd az általa elvállalandó ügyet csak ügyfelének egyoldalú előadásából és egyoldalúan előterjesztett bizonyítékaiból ismeri meg. Nincs módjában az ügyet a másik oldalról is megvilágítva megismernie, már azért sem, mert a felperes óvakodni fog az alperes ügyvédje előtt o'y őszintén és bizalmasan nyilatkozni, mint azt a saját ügyvédié előtt teszi, nehogy ezáltal az ellenfél ügyvédje álláspontjának egyik vagy másik gyenge oldalát megismerje. Másrészt ped'g mindegyik fél a maga álláspontját tartja jogosnak és igazságosnak, minélfogva ha az ügyvéd abba a helyzetbe is jöhetne, — ami ki van zárva — hogy mindkét fél őszintén és bizalmasan terjesztené elő az ügyet, akkor is mind a két fél előadása nagyon is szubjektív volna és így ismét nincs reális alap, melyen az ügyvédben bizonyos irányú meggyőződés keletkezhetnék. Nincs tehát mód és lehetőség arra, hogy az ügyvédben az elvállalt ügy igazságos és jogos volta iránt meggyőződés keletkezzék, mert nincs mód és lehetőség arra, hogy az ügyet lehetőleg objective megismerhesse. Azért is az a népszerű felfogás, hogy az ügyvéd mindent elvállal és mindent képvisel, csak fizessenek érte, — igen nagy tudatlanságon alapszik. Azt azonban megköveteli az ügyvédi ethika, hogy mihelyt az ügyvéd a bizonyítási eljárás lefolytatása vagy pedig az ügynek felsőbb fokon való elintézése folyamán meggyőződik arról, miszerint a célba vett eredmény el nem érhető — ez iránt ügyfelét felvilágosítsa és a per további folytatásának abbanhagyását tanácsolja, mert az ügyvédség hivatása az egyéni érdek érvényesítése és védelme, márpedig egy pernek minden eredményre való kilátás nélküli folytatása határozottan az egyéni érdek ellen van. Es ha ez ellen az ügyvéd vét, mentségére az szolgál, hogy a mi közönségünk az ilyen becsületes tanácsot mindenkor a legnagyobb bizalmatlansággal fogadia. az ügyvéd erélyét, tudását kétségbevonja, nem-egyszer az ellenféllel való összejátszással gyanúsítja, és a dolognak a vége az, hogy ügyét más ügyvédhez viszi és valótlan állításaival el tudja hitetni az újonnan megbízott ügyvéddel, hogy igaza eddig rosszul volt képviselve. (Folytatása következik.) Kúriai gyakorlat kereskedelmi ügyekben.V Irta WEISS IGNÁC dr., brassói ügyvéd. A keresk. törv. 353. §-a szerint, ha az áru átadásával az eladó késik, a vevő, tetszése szerint, vagy a szerződés teljesítését és a késedelemből eredő kár megtérítését, vagy a teljesítés helyett a nem-teljesítés miatti kártérítést követelheti, vagy végre a szerződéstől elállhat, mintha azt meg sem kötötte volna. Ezen cikk rendelkezéseiből első tekintetre világos, hogy a cikkben irt késedelem esetén a törvény nem akarhatta a vevőt attól elzárni, hogy ha az eladónak az ügyletre előleget adott, — az ügyletnek az eladó által való nem-teljesitése esetére — az adott előleg visszafizetését ne követelhesse, mert hiszen az magától értetődik, hogy ha az eladó a szerződést nem teljesiti, a kapott előleget visszafizetni köteles. A törvény 353. §-a megállapítja azon jogokat, melyek a vevőt a szerződést nem teljesítő eladóval szemben megilletik, de nem korlátozhatják a vevőt abban, hogy csak szerződésteljesítést vagy csak előleg-vissszafizetést vagy mindkettőt esetleg perelhesse, mert ha joga van a vevőnek a késedelmes adóst szerződés-teljesítésre és kártérítésre perelni, meg kell, hogy illesse a vevőt az a jog is, hogy szerződés-teljesítést, esetleg előleg-visszafizetést követelhessen. Egy ily zárkéréssel ellátott kereseti ügyben a bíróságok a keresetnek a szerződés teljesitésére irányzott részét elutasították, mert az eladó által a vasúti indóházhoz szállítani kötelezett fürészelt fa-anyag a nagy esőzés és a folyó kiöntése miatt vízbe jutván, nem volt szállítható, a kereset második vacylagos, t. i. a szerződés nem-teljesitése esetén az előleg visszafizetése iránti részének helyet adtak, a perköltségeket — a kereset részbeli helyadása miatt — kölcsönösen megszüntetvén. rombol és uralkodik. A klasszikus büntetőjogi iskolának az akarat problémája volt az Achilles-sarka. Az ujabb olasz büntetőjogi iskolának ökölcsapásai, amiket egy Lombroso, egy Fcrri stb. mért reá, leterítették a már előbb halálra sebzett klasszikus árnytheoriát. íme a problémák feltűnése is állitásunk mellett bizonyít: a gondolkozásban is van haladás, a gondolkozás terén is mind közelebb és közelebb jutunk célunkhoz: az igazsághoz. Persze: ez az igazság a végtelenben levő pont, amelyhez talán közeledhetünk, de amelyet soha el nem érhetünk. Lessing kiván sága beteljesedett. Isten nem a kész igazságot, csak az igazság megismerésére irányuló törekvést juttatta osztályrészünkké. A gondolkozásnak, a filozofálásnak van története. A filozofálás, mint fentebb kimutattuk, a joggal is foglalkozik. Épp ezért az egyetemes filozófálásnak története magával involválja a jog felől való gondolkozásnak, a jog filozófiájának történetét is. A jogfilozófiának történelme azon tudomány, amely a jogfilozófálás térben és időben való kifejlődésének előadásával foglalkozik. Ez a gondolatsor nem a dedukciónak szüleménye, legalább nem a tapasztalat jt nélkülöző dedukcióé. Lapozgassunk csak az emberi gondolkozás dokumentumaiban, ott megláthatjuk, mily óriási haladás van a gondolkozásnak ezen a terén is. A Mózes 10 parancsától, melyeket Isten saját kezével vésett a kőtáblákra és adta a vérből és húsból való Mózes által az ő kiválasztott népének mennydörgések, villámlások, a kürtnek szava és a hegynek füstölgése közepette [Mózes II. könyve, XX. rész, 18. és II. könyv XXXII. rész, 15. és 16.) bizony óriási utat kellett a jogfilozófálásnak megtennie, míg eljutott Grotiusig, akinél a jog az ember szubstanciájából származik, vagy Kantig, akinek a jog terére is alkalmazott kategorikus imperativusa megteremti mintegy a semmiből a jogot. De nemcsak a gondolkozók müvei tanúskodnak a jogfilozófálás fejlődéséről, a jogi öntudatnak megtisztulásáról és az általános gondolkozásnak haladásáról; megtaláljuk a gondolatoknak hü kifejezését az emberiség életében és institúcióiban is. Mondanom sem kell, hogy az életben és institúciókban csak azok a gondolatok realizálódhattak, amelyek át- meg áthatották az emberiség öntudatát, amelyek mintegy testté és vérré váltak. A tudós szobájától, a szószéktől és a tanszéktől nem oly nagy a távolság az emberi értelemig és szivig, mint azt közönségesen gondolják. Mindazonáltal eszünk ágában sincsen a gondolatoknak teljes omnipotenciát tulajdonítani. A rabszolgaság p. o. bizonyára nem azért szűnt meg, mivel a stoikus bölcselők reá jöttek arra a nagy igazságra, hogy az emberi méltósággal össze nem egyeztethető a rabszolgaság. De még egyedül a keresztény tanoknak sem merjük érdemül feljegyezni a rabszolgaság megszűnését. A rabszolgaság megszűnt, mert ez az intézmény ugy a gyakorlatban, mint az elméletben, lejárta magát. Akkor volt a rabszolgaságban belső, az intézményt összetartó erő, amikor még az isteni, az eszmékért rajongó Platón is fenntartotta a maga államában a rabszolgaságot. Platónnak azon mondása, hogy ha valamely szabad görög meg akar ölni egy rabszolgát s ez a rabszolga védi magát, ugy büntetendő, mintha atyagyilkos volna, elárulja, mily hatalmas erő lakozott