A Jog, 1903 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1903 / 7. szám - A korlátolt beismerés

Huszonkettedik évfolyam. 7. szám. Budapest, 1903 február 15 Szerkesztőség: V., Rudolf-rakpart 3. az. Kiadóhivatal: V., Rudolf-rakpart 3. sz. Kéziratok vissza nem adatnak. A JOG (ezelőtt MAGTAR ÜGYVÉDI KÖZLÖNY) muriz IGIZSÍGÜGY ÉRDEKEINEK KÉPVISELETÉRE, I MAGYAR OGYVÉPI, BÍRÓI, CGTÉSZI ÉS KÖZJEGYZŐI m Síámos kiváló szakférfiú közreműködése mellett szerkesztik és kiadják RÉVAI LAJOS dr. - STILLER MOR dr. ügyvédek. Előfizetési árak: ) o Helyben, vagy vidékre bér-•^$3/ mentve küldve: Negyed évre _ 3 korona Fél « _ « « Egész « — 19 « Megrendelések, felszólalások a kiadóhivatalhoz intézendők. Megjelen minden vasárnap. Az előfizetési pénzek legcélszerűbben bérmentesen oostau ta 1 ványnyal küldendők. TARTALOM: A korlátolt beismerés. Irta G;i ár Vilmos dr., budapesti tszéki biró. — Függő termésből nyerendő gyümölcsök és bérkövetelések foglalása. Irta R o j c s e k Sándor, sükösdi betétszerk. kir. albiró. — Belföld (A polgári perrendjavaslat a képviselőház igazságügyi bizottságában. — A Magyar Jogászegylet ülése ) — Nyilt kérdések és feleletek (Amiről a törvény nem intézkedett. Irta S z ó b e 1 Dávid dr., beregszászi tszéki jegyző.) — Vegyesek. TÁRCA . A gyakorlat lélektanához. Irta H e r z Bódog. MELLÉKLET : Jogesetek tara. — Felsőbirósági határozatok és döntvények. — Kivonat a Budapesti Közlöny-bői. A korlátolt beismerés. írta GAÁR VILMOS dr., bpesti tszéki biró. Az 1893: XVIII. t.-c. 59. §-a, a 215. §. rendelkezésénél fogva a rendes eljárásra is kiterjedőleg azt mondja: «A beismerés hatályosságára nincsen befolyással, ha önálló, a beismert tényállítással nem ellenkező állitások vannak hozzákapcsolva, * «Mennyiben legyen valamely korlátolt beismerő nyilatkozat beismerésnek, vagy tagadásnak tekintendő, az eset körülményei szerint a biró ítéli meg.» E §. rendelkezése szentesíti a jogtudományban már régóta fogalomképpen használt korlátolt beismerés jogi önállóságát, ámbár valójában a korlátolt beismerés, melyet minősített beismerésnek vagy minősített tagadásnak is szokás nevezni, voltaképpen vagy beismerés vagy tagadás. Aki valamely tényá'litást beismer, teheti ezt vagy minden tényállításnak hozzátétele nélkül, vagy pedig ilyennek hozzátételével. Utóbbi esetben azután az a döntő, vájjon a beismeréshez kapcsolt uj tényállítás olyan-e, mely ellentétben van. avagy nincs a beismert tényállítással. Ha ellentétben van, akkor minősített tagadásról, ha nincs ellentétben, akkor minősített vagy korlátolt beismerésről szólunk. így pl., ha felperes meg- és átvett áruk vételárát követeli alperestől és ez beismeri, hogy az árukat átvette, de bizományba vette, — ugy alperes voltaképpen az adás-vétel tényét tagadta; ellenben, ha alperes beismeri a vétel megtörténtét azzal, hogy ő tetszésre vásárolt, akkor alperes valóságban beismerte a vételt, csakhogy egyszersmind azt a kifogást emeli, hogy tetszésre vásárolt. Az eddigiekből is azt látjuk, hogy a korlátolt beismerés nem valamely határozott perjogi fogalom, hanem olyan jelenség, amikor a beismeréshez más önálló tényállítások is hozzákapcsolva vannak. E perbeli jelenség azonban a bizonyítási teher szempontjából nagy gyakorlati jelentőséggel bír s azért érdemes róla külön is megemlékezni. A római jog nem ismerte a korlátolt beismerést. A glossatorok sem tettek különbséget korlátlan és korlátolt beismerés között, azonban a Cod. VIII. 36. cirn 9. tételének magyarázatánál, mely tételben körülbelül az az eset foglaltatik, hogy az adós az ígéretet beismeri, de ugy, hogy Ígéretének teljesítését bizonyos feltételtől tette függővé, felvetették azt a kérdést «an reus videtur confessus, nisi probet condicfionem. an contra videtur negasse, nisi actor probet puritatem vei condictionem exstitisse». E kérdés azt mutatja hogy a glossatornak csupán abban volt kétsége, vájjon alperes nyilatkozata beismerés-e, vagy tagadás; mindazáltal a doctrina e glossa alapján a tiszta (pura confessio) beismeréssel szembehelyezte a feltételes (condicionalis c.j beismerés fogalmát s mert a gyakorlatban a beismeréshez nem mindig feltétel, hanem más tényállítás is csatoltatott, az ilyen beismerés a confessio qualificata elnevezés alá vonatott. Az elmélet ily megkülönböztetést tevén, mármost az volt eldöntendő, micsoda joghatálya van a korlátolt beismerésnek. E tekintetben egymással homlokegyenest ellenkező felfogás emelkedett érvényre ugy az elméletben, mint a gyakorlatban. Az egyik felfogás azt tartja, hogy a beismerés oszthatatlan, ugy ahogy tétetett, elfogadandó, vagy pedig az ellenfél bizonyítani tartozik. Ez a felfogás a francia jogban jutott érvényre. A másik felfogás, melyet a német jogászok müveitek ki, s amely a közönséges német perjogba, innen pedig a német birodalmi (1898 máj. 17. törv. 289. §.), az osztrák (1895 aug. 1. törv. 266. §.) polg. perrendtartásba, a magyar sommás eljárásba (59. §.) s a magyar polg. prttsi javaslatba (268. §.) átment, azon alapszik, hogy a beismerés és a vele kapcsolt önálló tényállítások széjjelválasztandók; ha a tényállítások a beismeréssel nem ellenkeznek, ugy a beismerés hatályos, különben pedig a beismerőnek látszó fél nyilatkozata tagadásnak veendő. Ez ugyan a helyesebb felfogás, csakhogy minden attól függ, vájjon mely tényállítások nem ellenkeznek a beismert tényállítással s melyek igen. Ezt a megoldást a német, osztrák és magyar törvény, ugy polg. perrendtartási javaslatunk is a biróra bízza. A joggyakorlat, vele az elmélet is, e téren nagyon ingadozó és a bizonyítási tehernek és a kereseti tényalapnak helytelen felfogása folytán téves. így, hogy csak egy példát hozzak fel addig is, míg saját álláspontomot kifejtem, ha alperes beismeri a felperes állította vételt, de hozzáteszi, hogy e vétel felfüggesztő feltétel mellett jött létre, akkor felperes tartozik bizonyítani, hogy a vétel feltétel nélkül keletkezett (Kúria 1895 jan. 22. 111/189*. M. VII. 13,078); ellenben, ha alperes beismeréséhez felbontó feltételt füz, ugy ezt a kikötést neki kell bizonyitani. (Jogt. Közi. mellékletének'360. lapján közölt jogászegyl. magánjogi értekezlet vitáján felállított tétek) Az indok pedig az, hogy a felfüggesztő feltétel az ügylet feltétlenül létrejöttét akadályozza, ellenben a felbontó feltétel kikötése esetén az ügylet létesül és csak megszűnését idézi elő a felbontó feltétel beállta. Első esetben tehát a K. tagadása a feltétlen ügyletnek, második esetben a beismeréshez jogszüntető tényállítás csatoltatik. Ez azonban teljesen téves felfogás. Ha a feltételes ügylet állítása tagadása a feltétlenül keletkezett ügyletnek, akkor akár felfüggesztő, akár felbontó feltétel mellett keletkezett a jogügylet, az mindig feltételes lesz. Annak megállapításánál, hogy a korlátolt beismerés, vagyis olyan beismerés, mely más önálló tényállítással van összekapcsolva, beismerésnek vagy tagadásnak tekintessék-e, kiindulási pontul veendő: a peres felek közül kit milyen tényállításnak bizonyítása terhel? A jelenleg uralkodó elméletnek alapelvei így szólnak : Mindegyik fél azokat a kétes tényállításokat tartozik bizonyitani, melyek perbeli támadásának vagy védelmének alapjául szolgálnak. Felperes tehát azokat a tényállításokat, melyekből kereseti követelését származtatja, alperes pedig azokat, melyekre kifogását alapítja. Ha alperes pusztán a felperesi tényállítások tagadására szorítkozik, nem tartozik semmit sem bizonyitani. Ha felperes az alperesi kifogásokra ellenkifogásokkal felel, akkor ismét reá hárul az ellenkifogások alapjául szolgáló tényállításoknak bizonyítása. A bizonyítási terhén nem változtat semmit az, hogy a perbeli támadás vagy védelem alapjául szolgáló tényállítások pozitív vagy negatív jellegűek. A negatív jellegű tényállításokat is, ha kétségbevonatnak, az a fél tartozik bizonyitani, aki azokra hivatkozott. Ezek a szabályok azonban csak akkor elégségesek annak megállapítására, kit terhel a bizonyítás, ha előbb arra a kérdésre adunk feleletet, mely tényállításokat tartozik a fél a perben előadni, hogy perbeli támadása vagy védekezése sikeres legyen, vagyis a bizonyítási teher szoros összefüggésben van a peres felek nyilatkozási tevékenységével (Anführungsverbindlichkeit). Amit a fél a perbeli támadás vagy védelem tényalapja gyanánt előadni kénytelen, hogy keresete vagy kifogása a kivánt eredményre vezessen, azt, ha kétessé válik, bizonyítani is tartozik, hogy célját elérje. Mindazáltal e szabály alul is van kivétel s ez az, hogy a jognak jelenben való létezése, ámbár a jogát érvényesítőnek ezt állítania kell, nem bizonyítandó. Ezen kivéLapunk mai száma iz oldatra terjed