A Jog, 1903 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1903 / 6. szám - Birói zár megsértése harmadik személyek részéről

A JOG Í3 Bírói árverésen eladatik a h .... i 30 SA tjkvben felvett l/s úrbéri teleknek, s a belsőségen levő 28 ö. — i. sz. háznak X nevén álló \rt része, mely ingatlanokat megveszi Y, azokat birtokába veszi, de egyszersmind birtokába veszi ugyanazon belsőségen X által épített 29 ö.—i. sz. s az árverési hirdetményben fel nem tüntetett faházat is. X., aki az eladás idejében Amerikában volt, onnan hazajővén, beperli Y—t, hogy miután a 29 ő—i. sz. faház az árverési hirdetményben kitüntetve nem volt, az most is az övé, kéri annak tűrésére kötelezni az alperest, hogy ezt a faházat ő onnan elhordhassa. Y. védelmül azt hozza fel, hogy a ház a belsőségnek alkatrészét képezi, s miután a ház állagának sérelme nélkül el nem hordható, a belsőségtől el nem választható, az az ingatlannal együtt eladatott s így a belsőséggel együtt ezt a házat is megvette, habár nemis volt az árverési hirdetményben kitüntetve. Az I. biró«ág alperes védelmét fogadta el, s ez alapon felperest elutasította. Felperes fölebbezésére a kir. törvényszék azonban kimondta azt, hogy miután az egy faház, melynek alapja a földbe mélyítve nincs, hanem csak a föld felületére van rakva, s igaz ugyan, hogy a peres ház mostani korhadt állapotában állagának sérelme nélkül el nem hoidható, de uj állapotában állagának sérelme nélkül elhordható lenne, de miután a kir. törvényszék annak korhadt állapotára nem tekinthet, a házat ingó dolognak minősiti, s felperest feljogosította, hogy a peres házat hordja el. Nézetem szerint a kir. törvényszék ezen ítéletben két hibát követett el. Az első az, hogy nem általánosan kellett volna vennie, hogy egy faház állagának sérelme nélkül elhordható, hanem speciálisan a peres házat, mert erre nézve döntötte el a jjgvitát, s miután a peres házra nézve maga az ítélet indokolása kimondja, hogy az korhadt állapota miait állagának sérelme nélkül el nem hordható, annak elhordatását nem ítélhette meg. A másik az, hogy egy házat egyáltalán ingó dolognak minősített, mert legyen az a ház bár csak a föld felületére épitve, az mégis lakóház, az a földdel szerves összefüggésben van, az a belsőséghez oda van ragasztva, tapasztva, azt csak állagának sérelmével lehet onnan elvinni, mert másképp el nem vihető, mint hogy szétszedik, akkor pedig állaga már megváltozott. Ugylátszik a kir. törvényszék előtt ez ügy eldöntésénél a nálunk még ki nem próbált házeltolatás eszméje lebegett, mert ha az eltolás sikerül, akkor a kir. törvényszék fenti ítélete szerint egy a föld mélyében alappal bíró ház is ingó dolog, ingó dolog lesz az uj országháza, a Vatikán, vagy akár egész Budapest is, mert házai állaguk sérelme nélkül egyik helyről a másikra eltolhatók lesznek. A legérdekesebb azonban az egész dologban az, hogy most már a felperes nincs megelégedve az ítélettel, melyet maga kért, mert alperes már belenyugodott abba, hogy egész faluja ingó dolog, s mindenik lakos csiga módjára a hátára veheti házát, türi.hogy a felperes vigye el a házát, e célból kiköltözködött belőle, s kíváncsisággal iesi, mii ént fogja felperes ingó házát elvinni, de felperes kijelentette most már, hogy ő a házat nem viszi. Alperes pedig szaladt fühöz-fához tanácsért, mert annak a helyére ő akar magának házat építeni, vagy amennyiben az ingó dolog, egyet odahozni, de én a hozzám tanácshoz fordu!ókat tanácsért azon bírákhoz utasítottam, akik a fenti ítéletet hozták. Birói zár megsértése harmadik személyek részéről. Irta ?'OSCOVITZ IVÁN dr.. újpesti kir. albiró. Gyakori eset, ho^y a végrehajtás utján lefoglalt ingókat nem a végrehajtást szenvedő adja el a birói zár megsértésével, hanem más, a végrehajtási ügyben nem érdekelt, s olyan egyén, aki nem tulajdonosa a lefoglalt dolognak és tehát a Bltk. 359. §-a alá nem esik — mint pl. a végrehajtást szenvedőnek gyermeke, házastársa stb. stb. A praxis ilyenkor a Bttk. 3Í38. §-ához szokott segélyért folyamodni és bűnösnek mondja ki az ilyen tettest a jogtalan elsajátítás vétségében. Eredményére nézve a birói gyakorlatnak ezt a tényét nemis hibáztathatjuk. Kétségtelen, hogy valamilyen büntetőjogi védelem megilleti a végrehajtási zálogjogot a végrehajtást szenvedetten kívüli, harmadik személyek ellentben is. Kétségtelen továbbá az is, hogy ha a lefoglalt ingóknak harmadik személyek által való elidegenítését nem büntetnők, a bírói gyakorlatnak ezt az enyheségét kihasználná a büntevők élelmes gyakorlata s a végrehajtási zálogjogok hatályát csakhamar illuzóriussá tennék a végrehajtást szenvedettek hitvesei és hozzátartozói által büntetlenül eszközölt elidegenítések. Mindazáltal némi aggálylyal nézzük a mai praxist, mert a büntető elmélet általános elveivel ellenkező, helytelen az, ha a bíróság egy legalábbis kétes értelmű törvényszakaszt a vádlott terhére interpretál, vagy éppen a Bttk. 1. ij-ának rendelkezése ellenére vétségnek minősít valamely tettet, amely teljes biztonsággal a Bttk.-nek egyik szakasza alá sem vonható. Márpedig a Bttk. 359. §-a csak «a bíróság vagy más hatóság által zár alá vett dolog tulajdonosát)) bünteti akkor, ha «a nála hagyott vagy reá bizott» dologra nézve követi el a Bttk. 355. §.-ában megjelölt cselekmények valamelyikét. Ez alá a §. alá tehát a harmadik személy által elkövetett elidegenítés nem vonható. A 368. §. pedig azt mondja : «Vétséget követ el és hat hónapig terjedhető fogházzal, valamint ezer forintig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő: aki saját, — vagy a tulajdonos beleegyezésével, vagy annnk számára más ingó dolgát a haszonélvezőtől, zálogbirtokostól, vagy attól, aki a dologra nézve használati vagy megtartási joggal bir, jogtalanul elveszik Ez a szakasz tehát nem elidegenítést vagy eltulajdonítást, hanem tárgyi, fizikai elvételt tételez föl a benne körülirt deliktum főismérveként. Hogy fizikai elvételt ért alatta a törvény, kétségtelen 1. a szónak grammatikai értelméből és 2. abból, hogy maga a törvény, amely az összes többi vagyoni delictumok meghatározásakor az eltulajdonít szót használja, itt különösen alkalmazza a köznyelven is testi, kézzelfogható cselekményt jelentő elvesz kifejezést. Márpedig elvenni valamit a szónak közhasználati értelmében csak attól lehet, akié valamely dolog, vagy akinél valamely dolog van, tehát a dolog tulajdonosától vagy birtokosától. Kiegészíti ezt a magyarázatot magának a törvényszakasznak szövegezése is, amely szerint az követ el vétséget, aki valamely dolgot a haszonélvezőtől, zálogbirtokostól, használatra vagy megtartásra jogosulttól vesz el. Hogy a végrehajtó a lefoglalt dolognak nem haszonélvezője, az kétségtele11, de kétségtelen az is, hogy sem használatra, sem megtartásra jogosultnak nem tekinthető. Ennekfolytán legfölebb mint zálogbirtokosra lehetne rá e szakasz büntetőjogi védelmét kiterjeszteni. Kérdés azonban, hogy tényleg zálogbirtokos-e az, akinek javára birói vagy egyéb hatósági végrehajtás utján lefoglaltak valamely ingóságot ? Nézetünk szerint ingókra nézve csak a zálogtárgy fölött gyakorolt fizikai uralom adja meg a zálog birtokát, csak az tekinthető zálogbirtokosnak, akinek a zálogtárgy tényleges testi uralmában a szó tehnikai értelmében birtokában van. Jelzálogbirtoklást vagy más efféle fikciót, ingókra nézve még a magánjog sem ismer, annál kevésbbé fogadhat el a büntető judikatura ily értelmű - a vádlott terhére szóló — kiterjesztő magyarázatot. De. még ha el s fogadnók a végrehajtatónak zálogbirtokosi minőségét, fönnmaradna most már az a kérdés, hogy ha a lefoglalt ingót a végrehajtást szenvedettnek valamely hozzátartozója eladja, vagy elzálogosítja, akkor vájjon a jelképi zálogbirtokostól vette-e el az ingót, vagy a tárgy tényleges birtokosával szemben követte-e el az elvétel-t. Már föntebb kifejtett nézetünk szerint elvenni valamit csak fizikailag, tehát csak attól lehet, aki az elvett dolog fölött testi uralmat gyakorol. Ennélfogva az, aKÍ ilyen lefoglalt tárgyat elvesz, legfölebb a tárgy tulajdonosával végrehajtást szenvedettel szemben követett el deliktumot, éspedig nem jogta'an elsajátítást, hanem lopást, amely lopás természetesen a házastárssal vagy egyéb hozzátartozóval s háztartásbelivel szemben csak magánvádra lévén üldözendő, — a legtöbb gyakorlati esetben teljesen ment volna minden retorziótól. Mindezek folytán — de lege lata szólva — az ily tettet nem tartjuk büntethetőnek, de lege ferenda azonban arra a következtetésre jutunk, hogy ez irányban speciális rendelkezéssel kellene a végrehajtási zálogjog büntetőjogi oltalmáról gondoskodni. Az e tárgyú rendelkezésnek a jogtalan elsajátításról szóló fejezetben kellene helyet szorítani, mert az itt tárgyalt cselekmény elkövetője a lefoglalt tárgynak rendszerint nem lévén birtokosa vagy birlalója, tette a sikkasztás legáltalánosabb ismérveit sem valósítja meg. A kontemplált rendelkezés körülbelül igy szólna : «Jogtalan elsajátítás vétségét követi el —- amennyiben súlyosabb beszámítás alá eshető cselekmény fönn nem forog — az, aki valamely másnak tulajdonát képező, bíróság vagy más hatóság