A Jog, 1903 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1903 / 51. szám - A bünvádi perrendtartás 313. §.-a - Az uj örökösödési eljárás köréből

A JOG 369 kálatot meg akarja kezdeni és annak bizonyítása, hogy az előkészületeket, beszerzéseket megtette, vagy éppen az építkezést megkezdette, nem szükséges. Következik ez abból, hogy az anyag kiszolgáltatására kötelezett félnek kötelezettsége különáll attól a jogától, hogy az építkezésnek, mint közös célú ténynek befejezését követelhesse, hanem megfelel az építkező ama jogának, hogy az építkezést minden irányban teljes erővel megkezdhesse; de következik abból is, hogy ha az anyagot adó fél a felszólításra szolgáltatni nem köte'es, akkor egymagában az a kérdés, hogy mikor van az építkező az előkészületekkel eléggé előrehaladva, a felek között vitára ad alkalmat és pereskedésre nyit utat. Úgy vélem tehát, hogy ha az anyagot az erre kötelezett az építkezőnek, aki az ép itke zést megkezdeni kész volt, felhívásra ki nem szolgáltatta, mulasztónak tekintendő. Végre még a haszonbérbeadó által elvállalt útjavítás kérdéséhez óhajtok röviden szólani. Meghajlok annak az érvelésnek a helyessége előtt, hogy ha a haszonbérbeadó által elvállalt útjavítás szüksége nem merült fel, akkor a haszonbérbeadó mulasztást nem követett el azáltal, hogy az utat jobb karba nem hozta. Csakhogy ez a kérdés a bizonyítási teher szempontjából bírálandó el. A szerződés szerint a haszonbérbeadó az utat az eddigi rendszerhez képest javíttatni volt köteles ; hiszen különben is a dolog természetéből következik, hogy az utak általában időnkint javításra szorulnak. Tehát a haszonbérbeadó kötelezettsége mint szabály meg lett állapítva; ha ezen kötelezettség alól szabadulni kívánt, ő tartozott bizonyítani, hogy a javításra szükség nem volt, vagyis a szabály alól kivétel forgott fon. Amidőn a felülvizsgálati bíróság a felebbezési bíróság Ítéletében tényállást keresett abban a tekintetben, hogy az ut rosszabb karba jutott és hogy annak javítására a szükség beállott, tulajdonképpen a bizonyítási kötelezettséget fordította meg ; csekély felfogásom szerint a., a tényállás döntött volna a haszonbérbeadó mellett, hogy kivételesen az ut a javítást a haszonbérlet ideje alatt nem igényelte, és ha ez hiányzott, akkor a javítás elmulasztása miatt a haszonbérbeadó szerződésszegését kellett volna megállapítani, vagy pedig az ítélet feloldásával annak tisztába hozatalát kívánni, hogy a kivételes állapot fenforgott e. Az, hogy az ut a bíróság által történt megvizsgálás alkalmával rossz karban volt, de nem rosszabb karban, mint a szerződés megkötése idejében, a haszonbérbeadó ellen ugyan fel nem hozható, de mellette sem, mert időközben lehetett rosszabb karban, — nemiévén kizárva, hogy maga a haszonbérlő avitotta. A bünv&di perrendtartás 313. §.-a. Irta ULLMANN ISTVÁN dr. Budapest. Bprtts 313 §. 1 bekezdés: A bűncselekményre vonatkozó okirat, hatósági bizonyítvány, a birói szemléről, házkutatásról, lefoglalásról vagy személy-motozásról felvett jegyzőkönyv és a vádlottnak korábban történt jogerős elitéltetéséről szóló itélet, főtárgyaláson felolvasandók. A vádlottak előéletéről vagy erkölcsiségéről kiállított kedvezőtlen bizonyítványt azonban csak akkor szabad felolvasni, ha abban a vádlottnak korábban elkövetett valamely bűncselekménye tüzetesen meg van jelölve. A büntető törvénykezés alapelve az anyagi igazság kiderítése és érnek látszik szolgálni az idézett §. is akkor, midőn elrendeli a vádlottra vonatkozó jogerős Ítéletek felolvasását. Az első olvasásra tényleg ezen cél tűnik ki e rendelkezésből és azon büntetőjogi elv látszik benne kidomborodni, mely elv megkívánja a már büntetett és még büntetlen vádlott szigorú megkülönböztetését. De voltaképpen a 313. §. nem szolgál egyik emiitett sarktételnek sem. Az anyagi igazság kiderítése ugyanis első sorban azt kívánja, hogy a bűnügy tényállása legtisztábban megvilágittassék és az itélet meghozatalában a bíróság ugy az üggyel, mint a felekkel szemben a legobjektivebb álláspontot foglalja el. Márpedig, ha a vádlott előéletére nézve terhelő ítéletek olvastatnak fel, kétségtelen, hogy még a szakbiróság is más szemmel tekinti a vádlottat, mintha ezen terhelt körülményekről nem volna tudomása, — kétségtelen tehát az is, hogy a bíróság ezen tudomása következtében az elbírálandó ügyben sem fog teljes elfogulatlansággal ítélkezni. Vegyük szemügyre mármost az esküdtszéket, melynél, sok jó oldala ellenére, inkább találhatók az elfogult ítélkezés esetei, mint a szakbiróságnál, ami főleg a perbeszédek túlságos hatásának és a felek személyes körülményei befolyásának tulajdonitható. Csak természetes ezen bíróságnál, hogy ha a vádlottat terhelő tényeknek jön tudomására, nem fog teljesen objektíve ítélkezni, a már az ő szemében úgyis bűnös egyén ügyében. Igyekeztem kimutatni, hogy a 313. §. az anyagi igazság kiderítésére csak hátráltató hatással van, de kimutatható az is, hogy a jelenleg domináló büntetőjogi iránynak, mely a vádlott teljes és hathatós védelmét kívánja, sem felel meg. Ugyanis a 313 §.-t még egy más okból is szigorú kritika alá kell venni. Tudvalevőleg nevezett §. nemcsak az ítéletek felolvasását rendeli el, hanem a vádlott előéletéről és erkölcsiségéről kiállított kedvezőtlen bizonyítványok felolvasására is kiierjeszkedik, ha abban a vádlottnak valamely korábban elkövetett bűncselekménye tüzetesen meg van jelölve. Ezen utóbbi rendelkezés még azok előtt is helytelennek fog látszani, kik a §. első mondatában foglaltakat fentartani óhajtják, nem akarva ugyanis egy kedvezőtlen praejudicium alkotását a terhelt hátrányára. Ez az a pont, amely nem felel meg a teljes védelmet kívánó irányzatnak, nemcsak nem respektálja az in dubio mitius vagy analógia in melius elvekben foglalt szándékot, hanem egyenesen előítéletet alkot a terhelt hátrányára és nem illeszthető össze a Bptts néhány rendelkezésének (pld. 228. §. ellenőrző szakértőkről stb.) szellemével. A bűnvádi perrendtartás védelemről szóló §-ai 53 — 63 és az idézett 228. §-a, továbbá \ törvény egész szelleme azt kívánja, hogy a vád és védelem teljesen tisztán álljon egymással szemben, hogy a bíróság minden előítélet nélkül állap thassa meg a tényálladékot és hozhasson ítéletet. Ezen 313 §. pedig, véleményem szerint, meggátolja a bíróságot ily független határozat hozatalában. Mindezekből kitűnik, hogy az ítéletek és főleg egyéb bizonyítványok felolvasása vészes praejudiciumot alkotnak a bíróság, főleg az esküdtszék szemében. Ami pedig azon érvet illeti, hogy a bíróságnak szigorúan meg kell külömböztetnie a már büntetett és még büntetlen vádlottat, az nézetem szerint a főtárgyaláson nem bír jelentőséggel a mai büntetőjogi rendszer mellett. Jelentősége volna ezen szigorú megkülömböztetésnek az uj olasz irányzatnál, amely (mint nálunk Mkler dr. tanítja) nemcsak a büntettet vizsgálja, hanem nézi azt is, vájjon fog-e még elkövetni a bünős büntetendő cselekményeket és követett-e már ilyeneket el és csak mindezeket tekintetbe veve, sőt reájuk fősúlyt helyezve, dönti el az egyes eseteket; ott tehát nem az illető elkövetett cselekmény, hanem főleg a vádlott jelleme a döntő. A nálunk uralkodó büntetőjogi rendszer, ha tulajdonit is fontosságot a vádlott jellemének, mégsem ez alapon, hanem a kiderített anyagi igazság alapján hozza meg ítéletet, a konkrét esetet fogadva el döntő tényezőül. Azonban a btk. némely §-ai, nevezetesen főleg a vagyoni természetű büntettek, minősített esetekké alakulnak at a visszaesés következtében. Ezen esetekben nélkülözhetlen kvén az íteletek felolvasása, a következő módosítás ajánlkoznék a 3l3. §. helyébe : Mondja ki a törvény, hogy a bizonyítványok és egyéb okmányok, a jogerős ítéletek kivételével egyáltalán nem, a jogerőd ítéletek pedig csak az esetben olvastatnak fel a főtárgyaláson, ha oly büntetendő cselekmények alkotják a vád tárgyát, melyeknél a visszaesés minősített esetet alkot. Az uj örökösödési eljárás köréből. Irta K. FEJÉR VILMOS, kir. közjegyzőjelölt. Dacára annak, hogy az uj örökösödési eljárásról szóló 1894. évi XVI. t.-c. immár 8-ik éve életbe lépett — dacára azon körülménynek, hogy e törvénycikkre vonatkozólag többen — s csekélységem is — több kérdést szőnyegre hoztunk, megvitatni, tisztázni kivántunk, — nagyrészben most is ott I vagyunk, hogy a különben jelesen s főleg a telekkönyvi állapotok rendezése céljából dicséretes buzgalommal megalkotott törvény hiányai és homályos részei nemcsak hogy tisztázva nincsenek, de sőt — sajnos, talán kellő érdeklődés hiányában — még megvitatva sem lettek. Habár tudásom csekély is, de hosszú, majdnem 18 évi gyakorlatom s azon tudat, hogy az igazság keresése, kutatása oly kötelessége mindenkinek, hogy bármily csekély eredmény elérésével is kellőleg megjutalmazva érezzük magunkat s így míg a közérdeknek szolgálunk, egyfelől megnyugvást szerzünk magunknak <s, hogy legalább — szerény tehetségünkhöz mérten — hozzájárulni iparkodtunk ahhoz, miszerint világosság legyen ott, ahol eddig csak sötétben tapogatódzánk — felbátorít arra, hogy e becses lap hasábjain ujabban sorompóba lépve, tisztelettel felkérjem mindazokat, akiket illet, hogy önzetlen célomban tudásuk, individuális felfogásuk s gyakor-