A Jog, 1903 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1903 / 39. szám - Egyenlő mérték a büntetésben

A JOG 275 vagy javulást nem mutatót őrizet vagy fölügyelet alatt kellene tartani mindaddig, amig ezt az őrizetet (fölügyeletet), a köz vagy az egyén érdeke szükségessé teszi. De ha valakit megbüntettünk, az büntetését kitöltötte, javulást mutatott föl és immár ismét tisztességes embernek bizonyult, azon ne hagyjunk kriminális bélyeget, ne álljuk a/, ilyen javult egyénnek útját sem hivatalos, sem társadalmi előítélettel. Mindaddig pedig, amig az e tárgyú közjogi törvények s társadalmi fölfogás idomulni fognak, legalább mi juristák a magunk szakmájának terén igyekezzünk a tőlünk telhető humanitást, méltányosságot kifejteni, avégre. hogy senkit több maliim, több erkölcsi hátrány ne érjen a büntetésből, mint amennyi malumnak alkalmazása vele szemben közérdekből szükséges volt. Kétségtelen, hogy ha nagyon betüszerint interpretáljuk a törvény előtti egyenlőség elvét, sokszor — éppen a kellő individualizálás elmulasztásával — fogunk relatív igazságtalanságot elkövetni. Ha A-ra nézve erkölcsi halált jelent az a kis büntetés, amely B-nek családját kenyérkeresőjétől fosztja meg. C-t rendes állásától megválni kényszeríti, D-re nézve azonban csupán éppen 3 napi szabadságvesztést von maga után, akkor látjuk, hogy ;HZ egyenlő mértékkel mért büntetés sokszor igazságosnak éppen nem tekinthető. Viszont, ha tulságig figyelembe vesszük a vádlottak egyéni éizékenységét, társadalmi állását, családi és foglalkozási viszonyait és mindezek alapján külön-külön mérlegeljük azt a kárt, amit a büntetés végrehajtása minden egyesnek okozhat, emberi szempontból talán kevesebbet fogunk hibázni, mint a túlságos egyenlősítéssel, de attól fog kelleni tartanunk, hogy ezen az alapon előbb-utóbb bizonyos osztály-büntetőjog fog kifejlődni, ami nemcsak korunk irányzatával ellenkeznék, de aminek kiszámíthatatlan büntető politikai hátrányai is volnának Nehéz tehát a bírónak helyzete e két irány közt. Mindenesetre ügyelnie kell arra, hogy alapjukban véve tisztességes, jóravaló exisztenciákat tönkre ne tegyen theoretikus pedánsságból, viszont pedig annyira ne vigye az individualizáló megkülönböztetéseket, hogy méltányossága osztály-privilegizálás-sé. fajuljon. A ma divó és hazai törvényeinkben előforduló büntetési nemek : a halál, szabadságvesztés, pénzbüntetés, a hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. A politikai jogok gyakorlatának fölfüggesztése némelyik emberre nézve gyakorlati hátránnyal is jár, s a társadalom széles rétegeire nézve diffamáló mellékbüntetés. A hivatalvesztés a hivatalnoknak, ügyvédnek stb gyakran anyagi nyomorát és eikölcsi pusztulását vonja maga után, sok más emberre nézve csak virtuális hatályú, csak erkölcsi téren sujt, de oly érzékenyen, hogy számos exisztencia nem képes kiheverni ezt a morális csapást. Másrészt pedig a gyakorlatban tudunk sok olyan esetet, ahol ennek a két mellékbüntetésnek alkalmazása csak a biró munkáját szaporítja, ahol a vádlottnak se hivatala, sem politikai joga nincs és még a megfelelő morális érzéke is hiányzik Tudjuk nagyon jól, hogy az ilyen valóságos, a képzeletinél, a rettenetesen túlzottnál sokkal csekélyebb kegyetlenlenségü tüzesvas-próbára is sokan azt mondják, hogyan engedhette meg, hogyan szentelhette meg az egyház ezen istenkisértést ? Azonban, ha a tüzesvas-próbát elitéljük és annak szerzőjét kárhoztatni akarjuk, keressük az igazi szerzőt: Ki rendelte el a tüzesvas-próbát ? Nemde a világi biró ? Az egvház sohasem szentelte meg, egészben véve sohasem engedte meg. Alig jelent meg Magyarországon az első egyházi ügyek rendezésére küldött pápai követ (Fülöp fermói püspök 1279-ben), mindjárt eltiltotta. Egyes országokban, kivált ahol a keresz tény valiás gyökeres ismerete még a papságban is meglehetősen hiányos volt. a birák, a népek, a visszaélések meggátlása, az eredmény megörökítése és igy a vádak elnémitása végett rákényszeritették a papságot a vaspróba vezetésére. S ha az eseteken végig tekintve azt látjuk, hogy a vaspróbák valami jót is okoztak, azt főként az egyház lélekpuhitó intézkedéseinek köszönhetjük. Ezen jó dolgok közül reánk, utódokra nézve legnevezetesebb az. hogy a váradi regestrumban kimeríthetetlen történelmi kincsesbánya maradt reánk. A tatárjárási időkből nagyobb, bővebb, igazabb kutforrás nincsen hazánkban, sőt a tüzesvaspróbák történetére nézve még a külföldön sem. arra, hogy ezeknek a büntetéseknek erkölcsi tekintetben súlyos voltát megérezze. Ezt a két mellékbüntetést merőben fölöslegesnek tartom. A politikai jogok olyan tág körűek, hogy azoknak gyakorlatát tisztán, kizárólagosan a becsületes emberek szférájára koncentrálni amúgy is lehetetlen dolog. A pár évi jogvesztés leteltével különben is föléled e jogok gyakorlata, e büntetés végrehajtását nehéz is ellenőrizni s igy sokszor a törvény intenciója ma is csak igen kis mértékben teljesül. A hivatalvesztést, mint kriminális büntetést, szintén helytelennek tartom, arra való a hivatalok és köztestületek fegyelmi bírósága, hogy minden egyes tagjának viselkedését ellenőrizze, és adott esetben megvizsgálva, bíráskodjék fölötte, ne általános, rideg §-ok szerint, hanem abból a speciális szempontból, vájjon mi volt a bűnös hivatalnok tettének erkölcsi háttere, vájjon tett-e olyasmit, ami őt hivatalának további viselésére megbízhatatlanná teszi. Elmondottuk már, hogy a szabadságvesztés-büntetések milyen aránytalan eredményt tudnak az egyik és a másik esetben felmutatni. Különösen érezhetővé válik az individuá is különbség a közönséges letartóztatás! nemek és a honesta custodia közti viszony mérlegelésénél. Az emberek legnagyobb részére nézve, bizonyos fizikai kényelmi tekinteteken kivül közömbös volna, akár közönséges börtönben, akár államfogházban töltik rövid szabadságvesztés-büntetésüket, mégis létezik egy tetemes kisebbség, amelyre nézve ez a megkülömböztetés az egyénnek hivatása, közfunkciója vagy társadalmi viszonyai folytán életbevágóvá válhatik. Helyesnek is tartanám ennélfogva, hogy bizonyos méltánylást érdemlő esetekben, amikor a delikvensnek a törvényt, a tárgyi jogot súlyosan sértő tette mögött erkölcsileg tiszta motívumok állanak, joga legyen a bíróságnak a korrekcionalizáció elvét olyképp alkalmazni, hogy a szabadságvesztésbüntetések súlyosabb nemének helyébe államfogházat, vagy más valamely - bár talán fegyelem tekintetében szigorúbb. — de mégsem diffamáló természetű fogházbüntetést szabjon ki és fontosnak tartom, az összes szabadságvesztés-büntetések végrehajtásában, ugyanebből a szempontból a foglyokkal, különösen az erkölcsi tekintetben rr.ég nem sülyedt foglyokkal való bár szigorú, — de nem sértő, nem lealacsonyító — bánásmódot és a büntetés egész kérdésének olyan kezelését, hogy ne legyen tulságig lealázó. Mert a lealázás karöltve jár a depraválással; akit az emberi társadalom egészen kivet magából, az ennek a társadalomi ak ellenségévé lesz és akivel ugy bánnak mint a kutyával, annál csak temészetesnek találom, ha megmar bennünket, amint újra módját ejtheti. Legnagyobb azonban a büntetés hatásának aránytalansága a pénzbüntetésnél. A. kifizeti a pénzbüntetést a zsebében lévő készpénzből és amint elhagyja a járá>biróság tágyaló szobáiát, már nemis érzi tovább a büntetés súlyát. B-nek nincs ugyan készpénze, de van valamel yes, a létminimumon fölüli értékű ingatlana vagy műhelye ; nem fizet azonnal, de végrehíjtják rajta a pénzbüntetést. O már érzi a büntetés súlyát és mitöbb: sokszor nemis ő maga érzi meg, hanem az ő ártatlan hozzátartozói. Láttam már olyan paraszt családot, amelyet a pénzbüntetések s a bűnügyi utánjarási és képviseleti költségek juttattak koldusbotra. A verekedő hajlamú gazda, vagy a gazdának nyelves (elesége rendes vendégeivé lettek a járásbíróság tárgyaló-termének és pár év alatt ráment a kis vagyon erre a büntető bagatell-pereskedésre. Végül a harmadik, — sajnos fölöttébb gyakori — eset, amikor a vádlott vagyontalan, fizetni nem tud és leüli a pénzbüntetést. Igy tehát az a büntetés, amelyet A. meg sem érez, B-re és az egész családjára nézve súlyos anyagi csapás, C-re pedig, aki fizetni nem tud, a szabadságbüntetéssel egyértelmű. Ily óriási különbség van a lefizetett, a behajtott és a szabadságbüntetésre átváltoztatott pénzbüntetés hatálya közt az egyes konkrét esetekben. Ez oedig kétségtelenül nem egyezik meg sem az igazságosság elméleti fogalmával, sem az egyenlőségről hirdetett modern tanokkal, sem pediglen a helyes büntetőpolitika céljaival. A pénzbüntetésnek egyáltalán nem vagyok hive. a gazdagra nézve nem büntetés, a szegényre éppen olyan súllyal nehezedik, mint az elvben súlyosabb fogház-, stb. büntetések. Mint állami bevétel nem visz komoly szerepet, erkölcsi eredménye pedig sérelmes, mert azt a benyomást kelti a műveletlen szegény emberben, hogy a gazdag ember mintegy megváltja a büntetést, kiváltja magát a fogházból. Javitó, nevelő hatása nincs a pénzbüntetésnek, ott pedig, ahol a megsértett közrend vagy egyéni becsület szatiszfakciót keres, éppgn