A Jog, 1903 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1903 / 39. szám - Egyenlő mérték a büntetésben

274 A JOG a hivatolt 64 §.-ban körvonalozva van? Nemde, hogy ugyanaz az aggodalom támadhat jogosultan, hogy az ily biró már kötve érezi magát esetleg a korábban, a nyomozólevél kibocsátása alkalmából elfoglalt álláspontjához ? ! És mivel a letartóztatással járó nyomozólevél kibocsátása még súlyosabb természetű perbeli cselekmény, mint a vádaláhelyezés az aggodalom itt még jogosultabb, hogy az a biró az itélkeiésnél már könyebben hajlik kevésbbé meggyőző okok alapján is a bűnösség kimondására, mint az, akinek a per ily módon előkészítésében mi szerepe sem volt. Nem az van ezzel mondva, hogy az ily biró kötelességét megszegné csak azért, hogy korábban elfoglalt álláspontja igazolást nyerjen. Ilyet lelkiismeretes bíróról senki nem feltételez. De figyelmen kívül nem hagyható az a szempont soha, hogy a törvénynek ama biztosítékait, amelyek a vádlott érdekének jogosult védelmére felállítva iettek, hatályuktól egyszerű törvénymagyarázattal megfosztani ne engedjük. Ne különösen olyannal, ami a törvény szavával ellentétes, szellemében pedig megnyugtató, tehát helyes alappal nem bir, és igy elfogadható igazolásra sem talál. Nem vethető jogosan ellene az itt felhozottaknak az, hogy az itélőtanács más esetekben is bir hasonló jellegű jogkörrel, t. i. hogy a vádlottat előzetes letartóztatásba vagy vizsgálati fogságba helyezze, pl. a B. P. 268., 283. és 330. §§-ok eseteiben. Mert ezeket maga a törvény kifejezetten utalta a törvényszék, vagyis az itélőbiróság hatáskörébe. Es éppen e mozzanattal kapcsolatos az a másik ok, amely még erősebben védi a törvény világos szavain alapuló magyarázatot. Ugyanis a B. P. számos szakasza igazolja azt, hogy ha valamely perbeli cselekmény teljesítését nem csupán a vádtanácsra, de az itélőtanácsra is kívánta az ügy állásához képest bízni, azt a vonatkozó helyen sehol el nem hallgatja, hanem világosan kifejezi. így pl.: A 187. §. 3. bekezdése rendeli, hogy a lefoglalt tárgyak visszaadása tárgyában a vizsgálóbíró, esetleg a vádtanács vagy az itélőbiróság határoz. A 128. §. 2. bekezdése szerint: . . . Egyéb esetekben a vizsgálatot csak a vádtanács vagy az itélőbiróság szüntetheti meg. Még világosabban szól a B. P. 164. §-a : «A biztosíték elfogadása, neme és összege tárgyában ... az eljárás szakához képest a vádtanács vagy az itélőbiróság határoz.» Az «eljárás szakához képest az itélőbiróság)) — eme szavak itt, — azt hiszem — félreérthetetlenül kifejezik azt, ami a 470. §. 3. bekezdéséből — bizonyára nem elvétésből, de a törvényhozó akaratából — hiányzik és igy ennek akarata ellenére abba bele sem magyarázható. Megengedhetetlen ugyanis feltenni azt, hogy a törvényhozó éppen akkor feledkezzék meg bizonyos intézkedés felvételéről, ha iíyet felvenni akar, midőn már arra. hogy ugy mondjam, Ezzel még nem volt vége a vizsgálatnak. A tüzesvashordozás után rögtön bekötötték a próbára vetett személy kezeit és a káptalan pecsétjével újra lepecsételték. Három nap múlva történt a döntés, a lepecsételt kezek felbontása. Ha akkor a próbára vetett személy tenyere ép volt, azaz, ha egy kissé megperzselődött is, de szépen be volt hegedve, ártatlannak mondották, ha pedig még sebes volt, akkor poroszló vitte őt vissza a bíróhoz, hogy az mondja ki rá a büntetést. Láthatjuk a tüzesvas-próba ezen véghezmeneteléből, hogy az korántsem valami rettenetes, bűnöst, ártatlant egyaránt sújtó büntetés volt, hanem olyan intézkedés, amely a bűnöst vallomásra bírni s igy az igazságot kideríteni volt hivatva. E célját valóban sok izben elérte. Már a tüzesvas-próba elrendelése is megrettentette a feleket és gyakran vagy a vádló (pl. az 55., 69. sz. esetekben) vagy vádlott nem jelent ineg (pl. a 45, 71, 112, 116, 119. sz. esetekben): ez által a per el volt döntve De a megjelenés alkalmával is sokszor nem került a sor a tüzesvas hordozására. 1217-ben egy jobbágy, nőtestvére becsületét annak elrablója ellen védelmezendő, lepecsételtette kezét s igy várt a rágalmazóra egész péntekig, de nem jelent meg, tehát perét elvesztette (169. számú eset). 1208-ban egy nyüvedi ember kiállotta már a böjtöt és csak áldoznia kellett voina, de nem merte a szent ostyát lenyelni, hanem kivette azt a szájából, kezébe vette és ezzel bűnös voltát beismerte (3. sz. eset). Gyakori eset volt. hogy a három napi böjt után a vádlók elállottak keresetüktől és igy a tüzesvas hordozására nem került a sor (6, 16, 21, 31, 32, 35, 51, 52, 57, 78, 92, 94, előző több §§-ban megfelelő formulája is volt. Annál is inkább, mert a gyakorlatban gyakran a biztosité ^ ajánlása épp ugy, mint annak a megállapítása is, hogy a vádlott megszökött, tehát esetleg nyomozólevél lesz ellene kibocsátható, csak főtárgyaláson történik. Egyenlő mérték a büntetésben. Irta MOSCOVITZ IVÁN, újpesti kir. albiró. Büntetési rendszerünknek egyik legfőbb gyakorlati hiánya, hogy a büntetés nemében es mértékében nem tudunk eléggé individualizálni, nem tudunk ugy büntetni, hogy a büntetéssel a többé-kevésbbé egyformán bűnösöknek többé-kevésbbé egyforma málumot okozzunk. Még a halálbüntetés sem sujt egyenlő mértékkel. Van olyan, aki nem ragaszkodik az élethez, aki a nagy büntetésnek, a dicstelen halálnak erkölcsi ignominiáját sem érzi, miga másik delikvens szereti az életet és még nem annyira depravált, hogy a bitófa szégyenét közömbösen tudja elviselni: igy azután még a halálbüntetés súlya is különbözővé válik az elitéltek fizikai bátorsága és erkölcsi romlottsága szerint. Hát még a többi büntetések! A politikai jogok és a hivatalképesség elvesztése, a viselt hivatal elvesztése és mindaz, ami a modern büntetési (és fegyelmi) fenyitési rendszerekben ezekhez hasonló természetű, hatályában szintén fölöttébb egyenlőtlenné válik az egyes büntetetteknek több-kevesebb érzékenysége, erköl esi fejlettsége, — de mi több — sokszor pusztán pályája, hivatása szerint is. Igaz, hogy a mai büntetőtudomány nem a malum osztogatásában látja a büntetés főcélját, nemis keresi többé azt a bizonyos preciz igazságot, amelyet a bekötött szemű Justitia mért le, — kissé szatócs módjára, — mérlegének serpenyőiben. De ha nemis keressük többé az igazságot abban az ő régebbi formájában, hogy bizonyos adag bűnnek, ugyanakkora vagy más, de arányszerüen megállapított büntetés feleljen meg, keresnünk kell az igazságot, érvényesítenünk kell az emberek egyenlőségéről oly sokat hirdetett tant, abban az értelemben, hogy azért a bűnért, amelyért A-t minden konzekvencia nélkül 3 napi fogházra itéijük, ne tegyük tönkre B-nek az egész jövőjét, exisztenciáját, esetleg ugyanazzal a 3 napi fogházra szóló ítélettel. Persze sok múlik a táriada'mon is, nagy szerepe van ezekben a kérdésekben a közfölfogásnak, a közjogi és közigazgatási rendszernek és törvényeknek is. Arra kellene törekednünk, hogy a kiáltott büntetésnek sötét árnyéka ne kisérje élte fogytáig a javulásra hajló, a megjavítható bűntettest és főként, hogy ez a — magánál a büntetésnél sokszor súlyosabb következmény ne érje az alkalmi bűnösöket, vagy éppen azokat, akiket nem tettüknek erkölcsi súlya, de csupán a törvény formalizmusa ellen való vétés miatt kellett büntetés alá juttatnunk. Megbélyegezni senkit sem volna szabad, a javíthatatlant 121, 127, stb.) Még ennél is gyakoribb volt, hogy a tüzesvaspróba színhelyén a felek kiegyeztek (2, 8, 14, 15, 17. 23, 30, 37, 43. 48, 49, 70, 72, 82, 96, 107, 134, stb.) Még ha már végbe is ment a tüzesvas-próba, volt alkalom az igazság beismerésére. Ha valaki halálbüntetéssel sújtott bűntettről volt vádolva és érezte, hogy keze megégett, befutott a templom belsejébe (20, 38, 54, 93, 95, stb. sz. esetek). Ezzel ugyan elismerte bűnös voltát s rabszolga-sors várakozott reá, de életét megmentette (54 sz. eset). Elárulta magát a bűnös azzal is, hogy nem birta bevárni keze kibontását (rettentő hosszú volt neki a 3 nap!) és feitörte a káptalan pecsétjét (50, 83, 85, 280. sz. esetek). Még az utolsó percben az ünepies kézfelbontás pillanatában is segíthetett magán mind a vádló, mind vádlott. A vádló még akkor is, mikor a bizottság a tüzesvaspróbára vetett személynek kezét föl akarta bontani, elállhatott keresetétől (192. sz. eset), a vádlott a templomban maradt, a fölszólitásra nem jött elő s igy csupasz életét megmentette (268. sz.) Annak okát, hogy a tüzesvas sok esetben nem égette csontig a próbára tett személynek kezét s nem okozott három napon tul hegedő sebet, én abban találom, hogy a vas csak addig volt a tűzben, mig a pap 2 imádságot mondott. Ez alatt, kivált ha a vas vastagabb volt, bajosan hevülhetett át annyira, hogy izzó és gyorsan égető lett volna. Természetesen az égetés attól is függött, hány lépésre állott a tűz a templomajtótól. De tudva azt, hogy a középkori templomaink be voltak kerítve s a kerítések, mint a jáki, soproni stb. jeles egyházak mutatják, közel állottak a templomhoz, e távolság se lehetett valami nagy.