A Jog, 1903 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1903 / 34. szám - A parlamenti vizsgálóbizottság

Huszonkettedik évfolyam. 34. szám. Budapest, 1903 augusztus 28. Szerkesztőség: V„ Rudolf-rakpart 3. az. Kiadóhivatal: V., Rudolf-rakpart 3. sz. Kéziratok vissza nem adatnak. Megrendelések, felszólalások a kiadóhivatalhoz intézendők. A JOG (ezelőtt MAGYAR ÜGYVÉDI KÖZLÖNY) HOTILAP UIGAZSÁGÜGY ÉRDEKEINEK KÉPVISELETÉRE. A MAGYAR ÜCYTÍDI, BÍRÓI, OGYSSZI ÉS KÖZJEGYZŐI KAR KÖZLÖNYE. Számos kiváló szakférfiú közreműködése mellett szerkesztik és kiadják^ Előfizetési árak: Helyben, vagy vidékre bérmentve küldve: Negyed évre _ 3 korona Fél « _ 6 « Egész « —18 • RÉVAI LAJOS dr. - STILLER MOR dr. ügyvédek. Megjelen minden vasárnap^'jy Az előfizetési pénzek legcélszerűbben bérmentesen oostautalványoval küldendők. TARTALOM: A parlamenti vizsgálóbizottság. Irta Moscovitz Iván dr., újpesti kir. albiró. — Kié a 10,000 korona ? Irta Halmi Bódog, pápai joggyakornok. — A fővárosi állami rendőrség jelentése tavalyi működéséről. Irta Révai Lajos dr. — Sérelem (Mostoha gyerek, közigazgatás és bíráskodás. Irta 11 e a György dr., kolozsvári ügyvéd) — Vegyesek. MELLÉKLET: Jogesetek tára. — Felsöbirósági határozatok és döntvények. — Kivonat a Budapesti Közlöny-bői. A parlamenti vizsgálóbizottság. Irta MOSCOVITZ IVÁN dr., újpesti kir. albiró. A parlamenti vizsgálóbizottság a közelmúltban aktuális érdekű intézménnyé lett hazánkban. Nem akarunk a? imént kifejtett működéséről beszélni ; nem méltatjuk politikai fontosságát és az intézménynek, mint olyannak, helyes vagy helytelen voltát sem. Ehelyütt, mint jutistákat csak az ilyetén bizottságok szervezetének és működésének jogi vonatkozásai érdekelnek és tehát a kérdéssel csak a jog, — mégpedig e tárgyú anyagi jognak nemlétében — csak az alaki jog szempontjából akarunk foglalkozni. De lege lata, helyesebben de lege non lata ítélve meg ez intézményt jelenlegi alakjában, — nagymérvű visszásságot találunk A parlamentnek egyik Háza, tehát oly testület, a mely közvetlenül vesz részt a törvényhozó hatalom gyakorlásában, a legfőbb állami akarat kifejezésében, kiküld egy bizottságot, amelynek az volna a hivatása, hogy bizonyos körülményekről felvilágosítást, bizonyos tettekről — és esetleg bizonyos emberek ártatlan vagy vétkes voltáról — bizonyítékokat szerezzen eme testület számára. Kétségtelen, hogy Ítélkezni ez a bizottság nincs hivatva, — mi több — ítélkezési joga nemcsak e bizottságnak nincs, de még az azt kiküldő képviselőháznak, sőt az egész parlamentnek együttvéve sem. Mert igaz ugyan, hogy a törvényhozás az állami életben a legfőbb hatalom és mint ilyen, magához ragadhat jogosan bármely más hatalmat, tehát a biróit is, de a törvényhozás eme jogait csak annak összes tényezői együtt, tehát korona és parlament, éspedig csakis törvény formájában gyakorolhatják és így bírói hatalommal nem képviselőházi határozat, hanem csak speciális fór vény ruházhatna fel valamely bizottságot. Tehát itélő-birói funkciót ez a parlamenti bizottság nem végezhetett. Ezt nemis tartottuk volna célszerűnek és helyesnek. A parlament elvégre is, természeténél fogva politikai pártemberekből álló testület, a páttemberíől pedig bírói objektivitást megkívánni, az ő tevési szabadságát a bírói lelkiismeret nyomasztó kötelességeivel megterhelni, nemis volna méltányos dolog. Másrészt a bírói függetlenség az egyéni jogoknak, de közvetve a közjogoknak, az alkotmánynak is oly fontos garanciája, hogy azt még a parlament hatalmi köre tágításának sem szabad alárendelnünk. ítélnie tehát ily bizottságnak nem szabad és ne legyen szabad. Azonban kétségtelenül hivatva volt e bizottság arra, hogy hiteles, megbízható ténymegállapítással szolgálion a Háznak, amely őt kiküldötte. Ennek folytán hivatva volt inkvirálni) bizonyítást felvenni és a szükséges bizonyítékokat a modern államokban e célra dívó eszközökkel megszerezni. Ezek az eszközök: l. kihallgatások, tehát terheltek és tanuk kihallgatása, 2. szemlék, 3. hatóságoktól és testületektől megkeresés utján beszerzett (de esetleg közvetetlen szemlékkel is kiegészíthető) fólvilágositások. Mármost (ad 1) a jelen viszonyok mellett a bizottság sem megjelenésre, sem vallomástételre, sem igazmondásra, sem vallomásának esküvel való megerősítésére senkit sem kényszerithetett, hiányozván az ehhez kellő hivatalos hatalma. De mi több, még elvi megkülönböztetést sem tehetett terhelt és tanú Lapunk mai száma közt. Pedig ez szükséges. Terhelt ott is van, ahol büntetésre nincs kilátás, ahol a vádat nem formális vádló képviseli. Terhelt vagy még helyesebben gyanúsított az, akit az ilyen nyomozó bizottság vagy az azt kiküldő Ház előtt váddal illetnek, vagy aki ellen az eljárás során gyanú merül fel arra, hogy a parlamenti vizsgálat tárgyát képező vagy azzal összefüggő deliktumot (légyen az akár a büntetőtörvénybe ütköző, akár csak morális elveket sértő bűncselekmény) ő követte el. Akár várhat formális büntetés az ily terheltre, akár nem : kétségtelen, hogy az ő kihallgatása másképp eszközlendő, mint a tanuké ; őt nem szabad megesketni vallomására, nem szabad tőle igazmondást kívánni, nem szabad vele szemben vallomástételi kényszert alkalmazni, mert elvégre is senkitől sem szabad azt kívánnunk, hogy önmaga ellen valljon és ezáltal önmagát, ha nemis rendes büntetésnek, de a közvélemény, a nagy nyilvánosság lesújtó ítéletének önmaga szolgáltassa ki. Már ezért is szükséges, hogy ha nemis büntethet a parlamenti bizottság, mégis az eljárás során különbséget tehessen azok közt, akik csak tanuk (esetleg panasztevők) és azok közt, akik gyanú alatt állanak, éppen ez utóbbiak védekezési szabadságának érdekében. Továbbá (ad 2) szemléket csak ott foganatosíthat a bizottság, ahol ezt az érdekeltek megengedik, szakértőül csak azt rendelheti ki, aki erre vállalkozik. Végül (ad 3), ami ilyen közjogi, helyesebben politikai vizsgálatoknál minden másnál fontosabbá válhatik. semmi kényszerítő szabály nem létezik arra nézve, hogy az állami vagy egyéb közhatóságok megadják a parlamenti bizottságoknak a kívánt fölvilágositásokat, vagy éppen megengedjék egyes ügyeiknek, esetleg egész ügyvitelüknek megvizsgálását. Láttuk is, hogy akinek érdekében állott, vagy aki jónak látta, az egyszerűen megtagadta a vallomástételt; aki egyrőlmásról nem akart beszélni, az egy'k és másik kérdésre nem felelt ; akit a bizottság legfőképpen óhajtott volna maga elé idézni, azt nem tudta előállítani és ha a kérdéses egyén véletlenü', — egészen véletlenül, — nem állott volna egyébként is bünvád alatt, még csak megkísérelni sem lehetett volna — így is siker nélkül maradt — letartóztatását. A hatóságok pedig, azok annyit mondtak, amennyit mondani vagy megmutatni jónak láttak, és ha nem akartak volna felelni, teljes joggal megtagadtak volna minden magyarázatot. így azután az ilyen vizsgálóbizottság, amelynek hatáskörét a terheltek és tanuk jóindulata, illetve vallani-akarása szabja meg, a parlamentnek nem szolgáltathat teljes, kerek bizonyítási anyagot, és azt, amit szolgáltat, sem erősítheti meg a hitelesség szokásos szankciójával (esküvel, fogadalommal, büntetés terhe alatt való igazmondásra történt figyelmeztetéssel, stb. stb. stb.) De nemcsak a világosság, teljesség és hitelesség tekintetében tartjuk helyteleneknek ezeket a hiányokat, hanem a parlament, mint az ország első, legfőbb testületi szerve iránti tiszteletteljes fölfogásunk is megütközik azon, hogy ennek a szervnek a kényszerhatalma kisebb, mint a bünnyomozattal megbízott egyes tisztviselőé, detektivé, rendőrközegé ! Ugyanaz, akit a községi vagy rendőrközegek pénzbírság vagy elővezetés terhe alatt idéznek meg, a parlamenti bizottság színe elé csak akkor járul, ha neki is ugy tetszik, ha jónak látja. Az a tanú, aki a nyomozó rendőrfogalmazó vagy bírósági aljegyző előtt szepegve áll és a büntetéstől való félelmében, az eskü szentségének hatása alatt igazat beszél : a parlamenti bizottság előtt bátran megtagadhatja a választ, vagy, — ami még rosszabb — beszélhet büntetlenül valótlanságokat is. A parlament maga, — vagy éppen annak egyik Háza — nem szabhat törvényt és ennélfogva nem adhat ezeknek a oldalra terjed.