A Jog, 1903 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1903 / 25. szám - A büntetőtörvénykönyv XXXV. fejezetének reviziója

A JOG 199 elkövetése nélkül alakulni, mert addig, míg a kereskedő magára van hagyatva,még morális érzékből is csak vétkezni képes. A prevenciója ezeknek a csődelőtti visszaéléseknek, szerény nézetem szerint a kereskedelmi kamarák szervezetének reformálásával és azokna; bizonyos tekintetben reálitás felett ítélő becsületbirósági funkcionálásával lenne eszközölhető. Valamint az 1893: XXVIII. t.-c. iparfelügyelőket kreált a gyári és ipartelep-vizsgálatokra, a közegészségügyi, rendészeti é; erkölcsi törvények és rendeletek végrehajtására való felügyelet céljából, ugy kellene a kereskedelmi kamarának, ennek az eléggé decentralizált szervezetnek, felosztani a saját területét és az úgynevezett veszélyek időpontjában kiküldöttjeik által mindjárt a helyszínén megállapítani és esetleg elfojtani a romboló üzleti kórok csiráit. Nehogy félreértessem ! Nem azt értem, hogy egyik kereskedő bizonyos hivatalos jogcímen befurakod|ék a másik kereskedő telepére és revízió alá vegye annak egész üzleti életét, hanem azt kívánom, hogy midőn egy kereskedőről az irrealitás alapos hirei keringnek, midőn üzleti tőkéjével vagy annak terjedelmével arányban nem-álló bevásárlásokat tesz vagy adósságokat csinál, melyek a forgalmi éiet börzéjén szenzációt keltenek és amelyek az érdekköröknek feltétlenül tudomására jutnak, ebben az esetben jelenjen meg a kereskedelmi kamara kiküldöttje és tekintsen bele a bűnök kohójába és a kereskedő bevásárlási forrásaihoz intézett körlevelek által mentsen meg a jóhiszeműség számára annyit, amennyit lehet. A kamarai szervezet gazdasági jelentőségénél még fontosabb annak erkölcsi hivatása. Az ő intim büntetőjoga a büntetés diffamációját csupán szűkebb körre szorítja, de tételes intézkedések által olyan fegyelmi hatalmat és pressziót gyakorolhat, amelynek büntető szabványai, — legalább gazdasági szempontból — sokkal súlyosabbak, mint a civilis kérdésektől áthántott és eltompított büntető megtorlás. Szükségünk lenne a régmúlt idők céhrendszeréhez valami, a modern kor igényeinek megfelelő, hasonló intézményre, mert a magára hagyott kalmár a szabad verseny viharában gyakran feledkezik meg arról, hogy mi a jog és mi a morál. II. Ami most már a csalárd bukást tárgyazó és a Btk. 4-14. £-a szerint büntetendő csalárd bukás és 416. §-ba ütköző, e szerint minősülő és büntetendő vétkes bukás vétségének törvénybeli revízióját illeti, a sulyositás rendszerét szerintem nem a büntetési tétel szigorításával, hanem a bűnösség megállapithatásának kevésbbé szükkörü ténybeli körülírásával, illetve a dolus fenforgásának és a cselekmény befejezésének korábbi stádiumba helyezésével lehetne megoldani. Mindenekelőtt konstatálnom kell, hogy a Btk. 414. és 416. §-ai között nincsen olyan nagyfokú dolusbeli eltérés, amely a minősítés közötti óriási ellentétet indokolhatná. Az a körülmény, hogy a csalárd bukás bűntettének megállapithatáóához minden esetben a hitelezők megkárosítására irányuló szándék szükséges, nem olyan nagy jelentőségű tényálladékbeli kritérium, mely olyan következményeket statuálhatna, hogy azon esetben, ha a bünvizsgálat eredménye nem mutatja ki teljes kétségtelen világításban a kárositási szándékot, a bekövetkezett és nagy károkat okozott deliktuózus eredményt okvetlen csak csupán vétséggé kelljen degradálnunk. A forgalmi életben, melynek gyors, lázas járása telve van akcióval, az eredmény képezi a bünt. Az a mérhetetlen károkat okozó közadós, aki fizetési képtelenségbe pazarlása, gondatlan üzletvezetése, tőzsdejáték vagy rendes üzleti köréhez nem tartozó merész spekulációk által jutott, — szerintem — nem érdemli meg a Btk. 416. §-ának oltalmát, mert ha konkrét kárositási szándéka nemis volt akkor, mikor tőkeerejét meghaladó költekezésre és irreális kereskedelmi ügyletek kötésére ragadtatta I magát, minthogy vagyoni helyzetét és hitelbelí megbizhatósá| gát ismernie kellett, feltétlenül megérdemli, hogy a 414. §. teljes kemény szigorával sújtson le rá. Ezen állitásom támogatásául hivatkozom a kereskedelmi könyvek vezetésére, illetőleg azok miként való vezetésére vonatkozó kötelezésre, amelyek rosszhiszemű vezetését: a 414. §. 4. pontja a büntettet, a 416. §. 2. és 3. pontja pedig a vezetésben való hanyagságot, ilLtőleg a mérlegkészítés elmulasztását a csalárd bukás vétségévé kvalifikálja a vagyonbukott részéről. Ha már most a törvény megköveteli a kereskedőtől, illletve a bejegyzett kereskedőtől, hogy üzleti életének, cselekvő és szenvedő vagyoni helyzetének teljes és hűséges képét nyújtó kereskedelmi könyveket vezessen, ez a főkönyv megállapítja feltétlenül azt a kárositási szándékot, melyet az irreális költekezés és a tömegáru-vásárlásokban rejlő szemfényvesztés foglal magában, mert az abstrakt kárositási szándékról fényesen tanuskodhatik a tényleges cselekvő-vagyon és a könyvek adatai között létező ellentét. A konkrét kárositási szándék szerintem semmivel sem durvább deliktum, mint midőn egy egész üzleti szervezet hazugságon és valótlan, erőszakolt életképesség színlelésével épült fel, amelynek bázisa, anyagi alapja nincs, A kereskedelmi könyv lehetne az a repressziv erő, mely a csalárd és vétkes bukások szaporodásának véget vethetne, ha ugyanis a kereskedelmi törvény a könyvvezetés kötelességét mindenkire, aki kereskedelmi ügyletekkel iparszerüleg foglalkozik, a cégbejegyzésre való tekintet nélkül imperative mondaná ki, vagyis ha mindenki, aki nyílt áruraktárban áruk eladásával foglalkozik, köteleztetnék arra, hogy bevételeinek és kiadásainak és áruraktárának szemléltető képét nyújtó üzleti könyvet vezessen. Hogy pedig a bejegyzett és be nem jegyzett kereskedők közötti distinkció fenmaradjon, avagy az üzlet terjedelmi ellentétét, a kiskereskedők külön helyzete ezen jellegét el ne veszítse, a be nem jegyzett kereskedők könyvei fölmentendők azon formális követelmények alól, melyeket a K. T. 25. § a előír. A be nem jegyzett kereskedők följegyzési könyve nem annak jelentőségétől és hatalmától; de nemcsak jogászok, hanem a köznép, a tömeg is tudja, érzi annak jelentőségét és hatalmát, mert tudatosan hangoztatja és panaszolja, sőt követeli jogát ; a trón szédítő magaslatától kezdve le egészen a legnyomorultabb viskó lakójáig terjedőleg, ezen két legszélsőbb határ valamennyi rétegeihez tartozó emberi lények tudatosan veszik ajkaikta ezt a fogalmat, és tették ezt akkor is, amidőn teljes tudatában voltak annak, hogy jogon kivül állanak, hogy jog nélküli állapotra, rabszolgaságra vannak kárhoztatva. Amily általános és tudatos azonban a jog fogalmának a hangoztatása, épp oly vitás és nehéz annak a meghatározása. Mondják, sőt ex kathedra tanítják, hogy jog a rendnek, — legyen az társadalmi, állami, egyházi, erkölcsi, illem, vagy akár egyetemes világrend, ami tekintetben igen sok éles eltérés van, — a szabályozója ; röviden tehát : hogy a jog az emberi társadalom rendét szabályozza, Ez tehát jellemzés, de nem meghatározás ; jelenthet célt, hivatást, rendeltetést, szóval pozitív szempontot, de nem fogalommeghatározást ; épp ugy, mint ha azt mondanám: az ember a kultúra terjesztője, tehát az ember a kultúrát terjeszti ; — ezzel csak egy pozitívumot, a rendeltetést, mondtam, de nem határoztam meg, hogy mi az ember, mit jelent ez, a fogalom : ember ? Ezekkel csak annyi van mondva, hogy : a jog az, ami, vagy amely az emberi társadalom rendét szabályozza, vagy : az embei az, aki a kultúrát terjeszti : — de nincs meghatározva, hogy micsoda az, amely rendet szabályoz, és kicsoda, az, aki a kultúrát terjeszti ; mert ha a kérdésre felelni akarok, circulus vitiosusba jutok, vagyis ismét a meghatározandó fogalommal kell felelnem, hogy a kérdezett : az nem más mint: a jog, az ember. Az emberiség kimagasló szellemei, felvilágosodott fői, a filozófusok, még a reális alapokon nyugvó történelem előtti korszak évezredeiben is, — kísérletet tettek ennek a tünyeményszerü fogalomnak meghatározását adni. A jelen szerény fejtegetésem szük körén belül a történeti előzményekkel, — amelyek különben igen tanulságosak — nem foglalkozhatom ugyan, azonban ennek dacára, mielőtt a jogfilozófia rendszerében a fejlődési pantheizmust vázolnám, és ennek alapján a jog fogalmának meghatározásába bocsátkoznám, a fejlődési elvnek egy tekintélyes és veszedelmes ellenlábasát kell kiemelnem ; meg kell emlékeznem erről azért, mert ez az ellenlábas még ma is bujkál közöttünk. Ez az ellenlábas, és mondjuk ki bátran ellenség : a természetjog. A természetjog, vagy másképp az észjog tudományának : az embernek és életviszonyainak természetében gyökerező, és az ész által megismerhető jogelveknek rendszeres előadását szokták nevezni ennek a tudománynak hivői. Lehet, hogy a fejlődési pantheizmusnak imént említett az a tétele, amely a természetjogot, másképp észjogot, ellenségnek titulálja, éppen oly idegenszerűnek fog feltűnni, mint ennek a pantheizmusnak már kiemelt az a másik tétele, hogy a fejlődési kultúrharcból a pozitívum javára és érdekében a negatívumnak kell győztesnek kikerülni, pedig amiként kimutatni megkisérelendem, amily racionálisnak bizonyult utóbbi tételem, éppen olyan bizonyos az is, hogy természetjog, vagy észjog nincs, sőt nemis lehet. . : :—(Folytatása következik:) ~